A kéttonnás Csepel nagy billenéssel fordult be a főútról. A rakomány összekoccant a platón. Nem használt ez az új bútornak, meg esett ez a kegyetlen decemberi hó is. Itt fenn az útelágazásnál még a szél is jobban vert. Csatai Mihálynak, ennek a harmincéves srácnak, arcába vágta a hideg havat, ahogy ott ült fenn, feltűrt kabátgallérral.
– Nekünk is most kellett költöznünk! – mondta úgy maga elé, aztán irigykedve gondolt feleségére, meg a sofőrre, akik bent ültek a vezetőfülkében. – Ott biztosan meleg van. Haragudott magára a gondolat miatt. – Én mégis jobban bírom, mint az asszony.
A kocsi lassan ereszkedett lefelé a völgybe, ahogy körülnézett, ismerősek voltak a dombok, a hegyek. Még ott a kanyarban az a nagy fa is, ugyanúgy állt. Volt vagy száz éves. Egyszer egy ember meg is jegyezte: – Ez csemete korában látta a szabadságharcot is. Gondolkodott: – Én tíz évvel ezelőtt utoljára.
– Tíz év! – mondta hangosan. – Igen, tíz év! Ennyi telt el, mióta elmentem ebből a faluból.
Hirtelen eszébe jutott az a tíz évvel ezelőtti reggel.
Ott állt az ajtóban a folyosó végén. Az apja szerényen és csendesen megjegyezte:
– Jól gondold meg fiam! – mondta az öreg megfontoltan, határozottan.
Meggondoltam, apám! – válaszolta elszántan ifjabb Csatai Mihály.
– Te tudod!
– Én!
– Akkor isten veled!
– Minden jót édesapám! – köszönt el, de hangja rezignáltan csengett a hideg reggeli levegőben.
Aztán, már ha elkezdte, elment. Pesten lakott albérletben. Ott dolgozott egy gyárban.
Eleinte félve közlekedett, az a rengeteg autó, meg villamos, zavarta. Néha úgy érezte, eltévedt a városban. Mintha semmi nem passzolna. Üresek voltak az esték, a csavargás, lődörgés eleinte még érdekesnek tűnt, de amikor már el tudott igazodni a Nyugati pályaudvar meg a Moszkva tér között, úgy érezte, ismerős a városban. Aztán mégis arra eszmélt, hogy ez a rengeteg háztömeg, utak, hidak, meg a folyó, a Duna, csak egy „bennszülöttnek” mond valamit. Neki nem többet egy zsúfolt halmaznál. Ilyenkor eszébe jutott az ő kis faluja, annak piros cserepes házaival, a templomtól elágazó utcáival, úgy tavasszal a virágba borult fákkal, olyan, mint egy szép ékszer. Mutatós és szemet gyönyörködtető és megnyugtató, csendes, egyben. Vágyott vissza! Honvágya volt.
– Majd egyszer hazamegyek! Végleg! – ezzel nyugtatta magát, sokszor.
Most, hogy visszagondolt az eltöltött időre, megállapította:
– Volt abban jó is, meg rossz is! – nyugtatta magát. Végigpergette az eseményeket. Minden olyan volt, mintha most történt volna. A képek élesek. A gyár, a tanulás, a kollégák. Két szakmát is megtanult. Ért a lakatos munkához, meg tud hegeszteni. Volt ebben a küszködésben azért jó dolog is, meg hasznos is.
A hó változatlanul esett, a szél most oldalról érte. Felállt, hogy jobban körülnézhessen. Ott volt előtte egy karnyújtásnyira a behavazott falu, a szülőföld. A templomtorony elmosódottan rajzolódott ki a hóesésben. A házak szürkén és havasan sorakoztak az út mellett.
A sofőr felgyújtotta a kocsi lámpáit. A fénysugárban vidám játékossággal szálltak a hópelyhek.
Csatai Mihály szótlanul köszöntötte az ismerős házakat. Tudta, melyikben ki lakik. Végigsorolta a neveket. A házak mintha megszépültek volna, vagy talán a hazatérés hangulata tette azzá őket? Érdekes játékosság zajlott le benne. Akkor, tíz éve, el kellett mennie, elmenni, mert elhatározta, akarta igazolni önmagát mások előtt, meg hajtotta fiatal vére.
Csodálta a várost, a gyárat, de nem tudott igazán gyökeret ereszteni. Vágyott titkon azért, mindig vissza. Csak egyedül talán nem lett volna ereje hozzá. Kellett, aki segít ebben neki. Megismerkedett egy lánnyal, most már a felesége. Ő is falusi lány, ott találkoztak a városban. Az elhatározást valósággá váltották ma, visszamennek a falujukba, egy decemberi hóesésben.
Az autó lassított, aztán balra fordult és a sarok után a harmadik háznál megállt. A motor továbbra is egyenletesen berregett. A fényszóró a fehér házfalról, meg a hulló hóról csillogva verődött vissza. Úgy hatott ez a fény az esti szürkületben, mint egy nagy fáklya.
A fényességre, meg a motor zúgására az anyja futott ki az utcára elsőnek.
– Csakhogy itt vagytok! – mondta, és amint megpillantotta a nyitott kocsi tetején álló fiát, hótól fehér kabátban, összecsapta a kezét.
– Megfázol, Misike! – kiáltotta fel és aztán már el is szégyellte magát, hiszen a fia már felnőtt ember. Tudja, ő mit akar.
– Csókolom mama! – szólt Csatai Mihály. – Hát itt volnánk!
– Gyertek gyorsan be. Apátok bent van! – hívta őket a házba.
– Először lepakolunk, a kocsinak vissza kell mennie.
– Jó, szólok apádnak – aztán a feleségével együtt befutottak a házba.
A sofőr kiszállt.
Megbeszélték, hogy farral tolasson be az udvarra, oda a tornác elé. Egyelőre lerakodnak, aztán majd holnap elrendezik a bútorokat. Biztosan még ki kell meszelni a régi szobát. Lassú léptekkel jött ki a tornácra az öreg Csatai Mihály. Barna pulóverben, amelynek az ujjai fel voltak tűrve, segíteni, meg a szomszédok, mindkét oldalról, akiket a kíváncsiság abban a pillanatban riasztott.
– Mihály fiam, hazajöttél? – kérdezte Zsidai Feri bácsi az egyik szomszéd, és fázósan összeütötte karjait.
– Haza!
– Végleg?
– Úgy érzem, igen!
– Csak egy baj van! – mondta és közben szedték le a bútorokat, csomagokat a kocsiról.
– Mások inkább elmennek – válaszolta Eszes Pista bácsi, a másik szomszéd.
– Nem szeretik a falut! Az álmuk a város! – erősködött Zsidai Feri bácsi, mint aki legbölcsebb ebben a kérdésben.
– Menjenek, majd megtudják, hogy nincs is ott semmiféle csoda! – próbált a közbevetésekre reagálni a fiatal Csatai Mihály, aki már megjárta, úgymond a „Hadak útját”.
– Már csak az öregek maradnak itt! – tromfolt az apja.
– Meg azok, akik visszajönnek! – próbált érvelni ebben a szópárbajban a fiú.
– Visszajönnek? Kevesen vannak azok! – állapította meg Eszes szomszéd.
– A szövetkezetben nem fizetnek – vágta oda határozottan az öreg és a pulóvert összehúzta magán.
– Már három hónapja nem fizettek pénzt – mondta Zsidai Feri bácsi.
– Az elnök szerint zárszámadásra minden rendbe jön – bizonygatta a fiú, reménykedve, bizakodva.
Szótlanul tovább rakodtak. Csatai gondolkodott. Olyan volt a feje, mint egy felbolygatott méhkas. Lehet, hogy a bizonytalanra jött haza? Az nem lehet, ebben a szakmában mindig kell a cselekvő kéz. A múltkor – amikor egy hétvégén itthon volt – a szövetkezet elnöke hívta. Sokat gondolkozott ezen. Aztán hetek után döntött és cselekedett. Bízni kell, akkor biztosan rendben jön minden. Nyugtatta önmagát. Kifizette a sofőrt. Mire végeztek, tízcentis hó esett. Észre sem vették, egészen átfagytak. Bent az anyja unszolására ittak két-két pohár bort a segédkező szomszédokkal. Aztán csak ők, meg az öregek maradtak a meleg konyhában. Ott ültek szótlanul, néztek egymásra. A fiatal Csatai Mihály törte meg a csendet.
– Hazajöttünk! – így többes számban.
– Látjuk! – volt a felelet.
– Úgy gondoltuk, itthon jobb lesz. Pesten albérlet, meg szoroskodás. Itt van a nagyszoba, mégis jobban elférünk.
– El! – monda az öreg Csatai halkan és röviden.
– Aztán majd dolgozunk, bővítünk! – vázolta a fiatalabb.
– Bővítünk! – tette hozzá az öreg, egy kis szünet után.
– A szövetkezetben biztos lesz munka, olyan nekem való.
– Biztosan! – válaszolta kimérten az öreg.
Aztán csend állt közéjük. Nem szóltak, csak a szemek beszéltek, villódzva, arcról arcra. Éjjel, amikor lefeküdtek a feleségével, még sokáig beszélgettek. Bízott abban, hogy mindent jól tett, az öregek is megnyugszanak majd. Másnap a szövetkezetben, a rikító sárgára festett irodában újból beszélt az elnökkel.
Makrai László korosabb, mosolygós arcú férfi volt. Négy éve vezette a szövetkezetet. Eddig még jól gazdálkodtak, csak most, ez az év ígérkezik kicsit rosszabbnak. Nem úgy sikerült minden, ahogyan azt tavasszal kiszámolták. Pillanatnyilag tényleg van egy kis zavar a fizetésekkel. Ez a mulasztás azért nem teljesen az ő hibájukból adódott.
Ifjabb Csatai Mihály érezte, hogy az elnök őszintén beszél, meg azt is mondta, örül, ha idejön dolgozni, mert kell egy tapasztalt szakmunkás a gépjavítókhoz.
– Most vettünk gépeket, azokat a télen ki kell javítani. Tavasszal nagy szükségünk lesz mindegyikre.
– És a munka folyamatos? – kérdezte az elnököt.
– Lesz bőven, csak győzzék!
Megegyeztek. Holnaptól már dolgozik is. Nem vesztegeti az idejét. Nem lesz itt semmi baj, mert ha egyszer a kezébe veszi a kalapácsot, vagy a hegesztő pisztolyt, akkor menni kell a melónak.
Úgy érezte, jól választott, amikor hazajött.
Hozzászólások