A hatalmas régi épület labirintusnak tűnt annak, aki még sosem járt ott. Már a negyedik emelet megtalálása sem volt egyszerű, mert az impozáns főlépcsőház a másodikon véget ért. Széles folyosó futott jobbra is, balra is, azokból oldalfolyosók, melléklépcsőházak nyíltak. A szervezők nem gondoskodtak a meghívottak tájékoztatásáról, ezért az ünnepség tervezett kezdetekor még sokan bolyongtak az épületben, keresték a 432. számú termet. Négy óra után húsz perccel még ketten hiányoztak azok közül, akik jelezték részvételüket, de a kiadó vezetője már nem akart tovább várni.
A teremben huszonegy meghívott, és néhány családtag, kísérő várakozott az eredményhirdetésre. Idősebbek, fiatalabbak, nők, férfiak ültek a három sorba rakott székeken. A meghívottak mindegyike abban reménykedett, hogy novellájával nem csak a tervezett kötetbe sikerült bekerülnie, hanem az első három hely valamelyikét is megszerezte. Az irodalmi pályázatot kiíró Insulánus kiadó a „háborgó lélek” témakört, és szokatlanul magas díjazást hirdetett meg. Ez nem csak a lelkes amatőröket, hanem több ismert írót is munkára késztetett. Száztizennégy pályázat érkezett, komoly és nehéz feladatot adva a zsűrinek. Ez esetben sem volt igaz az a klasszikusnak vélt mondás, miszerint „csak az pályázzon, akinek szólnak”, mert semmi nem volt előre eldöntve, a bírálók lelkiismeretes, komoly munkát végeztek. Huszonöt novellát választottak ki az antológiába, és megtették javaslatukat az első három helyezettre.
Az első helyezés eldöntésében nem volt vita. Arató Kyra újságíró alkotása kimagaslott a többi közül. A továbbiakban már komoly véleménykülönbség adódott. Hat olyan novellát találtak, amelyeket esélyesnek láttak a képzeletbeli dobogóra. A zsűri végül abban egyezett meg, hogy mindegyikük pontozza a hat novellát, és az adott pontszámok alapján választják ki a második és harmadik helyezettet. Egyenlő pontszám esetén az elnök döntsön. Ezzel, a legtisztességesebb szándék ellenére is azt érték el, hogy egyikük sem lett teljesen elégedett az eredménnyel, de elfogadhatónak, vállalhatónak tartották. Amikor felmerült annak lehetősége, hogy néhány különdíjat is adhatnak, mindenki megnyugodott. Nem voltak kezdők a szakmában, pontosan tudták, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen olyan döntést hozni, amely mindenkinek tetszik.
Sarkadi Evelin, a kiadó vezetője, idegesnek, feszültnek tűnt, ami nem volt jellemző rá. Megszokta, sőt élvezte a szereplést, szerette, ha figyelmesen hallgatják, érdeklődő szemek követik mozdulatait. Többször pillantott az első sor szélén ülő idősebb férfire, mintha beleegyezését várná, kérné a kezdéshez. Valóban ez történhetett, mert a férfi alig észrevehető fejbólintása után, megnyitotta a rendezvényt. Köszöntött valamennyi jelenlévőt, és bemutatta a mellette helyet foglaló urakat. Ketten a zsűrit képviselték, Szederkényi Zalán színművész pedig néhány novella részletének felolvasására vállalkozott. A pályázat statisztikai adatainak ismertetése után meglepő bejelentés történt. Sarkadi Evelin arról tájékoztatta a meghívottakat és a vendégeket, hogy a kialakult szokásoktól eltérően, először az egyik különdíjas novellából hallgatnak meg részletet. A két zsűritag értetlenül összenézett, mert arra készültek, hogy a megnyitó után ők következnek, és elmondhatják véleményüket, tapasztalataikat. Nem értették, és furcsálták a változást, de mielőtt bármit is kérdezhettek volna újabb meglepetés érte őket. Evelin a „Holdvilágos éjszaka” című novellát nevezte meg, azonban ilyennel nem találkoztak a pályamunkák között. Felháborodottan sugdolóztak egymással, mert ezt a zsűri arculcsapásának tekintették. Attól tartottak, hogy valamilyen külső erő beavatkozott, és további változások is várhatók az általuk felállított sorrendben. Tiltakozásul távozni akartak, csak Evelin kétségbeesett, szinte könyörgő tekintete miatt változtattak szándékukon. Arra gondoltak, valami rendkívüli dolognak kellett történnie, ami a máskor határozott hölgyet megváltoztatta. Ebben nem tévedtek.
Szederkényi Zalán mindebből semmit sem érzékelt, feladatára koncentrált. Korábban megkapta a felolvasandó részleteket, biztos volt abban, hogy rajta semmi nem múlik. Maga is nagyszerű írásnak tartotta az első helyezést elért novellát, a harmadik helyezett neki jobban tetszett a másodiknál, leggyengébbnek az elsőként felolvasandó különdíjas novellarészletet találta. Persze ez neki teljesen mindegy volt, a színházban is osztottak már rá csapnivaló szerepet, akkor is igyekezett abból a legjobbat kihozni. Nagyon szép hangja volt a művész úrnak, mindenki érdeklődve hallgatta:
Sámuel elszörnyedve nézte a mozdulatlan testet. „Nem ezt akartam, nem ezt akartam!” – kiáltotta rémülten. Letérdelt, valósággal lerogyott a földön fekvő Angéla mellé. Rázogatta, finoman pofozgatta, csuklóját, ütőerét tapintotta. Semmit nem érzett. A nyitva maradt száj, az üvegesedő szemek a borzalmas valóságot mutatták: meghalt! A férfi kétségbeesetten ölelte át, magához húzta, fejét, haját simogatta, majd döbbenten nézte véres kezét. Lassan elengedte Angélát, felállt, és mint aki alvajáró, a fürdőszobába ment. Megmosta kezét, arcát hosszan locsolta a hideg vízzel. Visszament a szobába, leroskadt a fotelba, könyökét a karfára téve támasztotta meg fejét. Lassan kezdett kijózanodni a sokk okozta kábulatból, és egyre inkább a félelem uralkodott el rajta. Mi lesz most? – kérdezte önmagától, hiszen embert ölt, akkor is, ha nem ezt akarta. Mi lesz a családjával, gyerekeivel, ha őt elítélik, börtönbe zárják? Nem, ez nem lehetséges – szőtte gondolatait –, ki kell találnia valamit. Senki nem tudja, hogy a szeretőjével együtt jött le vidéki házukba. Este érkeztek, az automata kapu kinyílt, csak az udvarban szálltak ki, csendesen, óvatosan. Nem hallhatták, nem láthatták őket. Itt senki nem fogja keresni Angélát. El kell tüntetni a holttestet!
Az udvar végében – még évekkel korábban – kis konyhakertet alakítottak ki, ahol Renáta, Sámuel felesége kertészkedett. Október elején már semmi nem volt a földben, az ásásra és a komposzt bedolgozására várakozott. Ez mindig a férfi feladata volt, de sohasem lelkesedett érte. Évente kétszer, ősszel és tavasszal megtette, azonban nem győzte eleget sajnáltatni magát. Egy hozzáértő falusi embernek, bizonyára fél napig sem tartott volna az ásás, de Sámuel ezen sokkal tovább dolgozott. Felesége ezt jól tudta, most azonban mégis meglepődött, amikor férje – fájós derekára hivatkozva – három napban jelölte meg a munkát, amit viszont egyedül kíván elvégezni. Nem tudhatta, hogy Sámuel titokban le akarja vinni fiatal szeretőjét. Egy teljes napot neki szán, felet a nyomok eltüntetésének, és csak a többit az ásásnak. Gyanútlanul beleegyezett. Honnan tudhatta volna, hogy a kiskertben majd szörnyű események történnek.
Felhők között bujkáló félhold volt azon a borzalmas éjszakán. Tíz óra után egyre több felhő gyülekezett, a kertet és az udvart olykor gyenge, sejtelmes fény világította meg, máskor sötétbe borult. A férfi már eldöntötte mit fog tenni. Az éjszakai sötétben mély sírgödröt ás a konyhakertben, abba beleteszi Angélát, visszatemeti, és felássa az egész kertet. Így senki sem gondol majd arra, hogy mélyen a föld alatt egy holttest pihen. Szerencséje volt, a szomszédok már aludtak, a kerítés melletti fák, bokrok a sötétben egyébként is eltakarták. A kutyák ugyan néha hangosan ugattak, de azzal már senki nem törődött. Hajnali egy óra körül elkészült a sírgödörrel. Iszonyatosan fáradt volt, csuromvizesre izzadta magát, de nem volt visszaút. Bement a házba és kihozta a lepedőbe csavart élettelen testet. A gödör széléhez húzta és …
– Hagyja abba! Ez iszonyatos, hogyan lehetett ennek bármilyen díjat adni? Nem hallgatom tovább! – kiáltotta egy ötven év körüli férfi a második sorból. Szemmel láthatóan feldúltan felállt és igyekezett elhagyni a termet.
Volt, aki egyetértően bólogatott, mások csodálkozva nézték, ahogy kinyitja az ajtót és kimegy. Az első sor szélén ülő idősebb úr – aki fejbólintással adott jelet a kezdésre – szintén felállt és utánament. A folyosó egyik ablakmélyedésében találta meg, sápadtan idegesen próbált cigarettára gyújtani, de remegő keze miatt ez nem sikerült.
– Segíthetek Balkoni úr? – kérdezte az idősebb férfi, és maga elé tartotta öngyújtóját.
– Honnan ismer engem? – hangzott a megdöbbent kérdés
– Magam is írogatok időnkét, több írását olvastam már az interneten. Egészen jók.
– Köszönöm, de most mennem kell! Ne haragudjon! – lépett volna tovább Balkoni, de útját állták.
– Ne siessen, úgy vélem megviselték a bent hallottak. Miért?
– Semmi köze hozzá! Hagyjon békén! – remegett meg Balkoni hangja, és mint a csapdába esett vad, érezni kezdte a veszélyt.
– Jól láttam, és látom, hogy mélyen megérintette a történet. Talán ismerős volt? Talán olvasott, látott, vagy átélt hasonlót?
– Azonnal engedjen utamra vagy rendőrt hívok! Ki maga egyáltalán?
– Nem kell rendőrt hívnia, ott áll kettő a folyosó végén. Az egyik egyenruhában van, a másik civilben. Ő lett az utódom az osztályvezetői székben. Azt hiszem ideje bemutatkoznom. Lorándfi Vilmos nyugállományú rendőr alezredes vagyok. Az eltűnt személyek ügyében dolgozom.
– Megtalálták? – omlott össze Balkoni Olivér. – Hogyan jöttek rá?
– Ez most mindegy. Látja nincs értelme tagadni! Mehetünk a főkapitányságra? Ha okosan viselkedik nem bilincseljük meg!
– Szóval megtalálták! Tudtam, hogy előbb-utóbb így lesz. Adjon nekem néhány percet, amíg elszívom ezt a cigarettát és kicsit összeszedem magam!
– Rendben van! – egyezett bele a kérésbe Lorándfi Vilmos. Jól látta, hogy a férfi teljesen összetört. Mintha éveket öregedett volna néhány másodperc alatt.
– Higgye el nekem alezredes úr – nézett maga elé Balkoni, és lassan megfontoltan ejtette ki a szavakat –, azóta a borzalmas éjszaka óta nincs nyugalmam. Sokáig álmodtam vele, ahogy mozdulatlan testét simogatom, és próbálom életre kelteni. Sosem sikerült! Elgyötörve ébredtem, és a titok nappal is emésztett! Nagyon megváltoztam. Befelé fordultam, az írásba menekültem. Amikor először olvastam ezt a pályázati kiírást, azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Háborgó lélek! Mintha csak rólam szólna! Először nem is akartam indulni, azután mégis. A novella hősének, vagy inkább áldozatának szerepébe bújtam, és sok mindent megváltoztatva kiírtam magamból a fájdalmat, a megbánást, a rettegést, ami évek óta gyötör. Amikor megtudtam, hogy néhány novellából részleteket olvasnak fel, már majdnem rosszul lettem. Arra gondoltam, ha a saját gyötrelmeimet meghallom, nem fogom kibírni. Azután ettől is rosszabb történt. Megelevenedett az a szörnyűség. Nem bírtam tovább. Talán jobb is így! Mehetünk.
A rendőrfőkapitány elégedetten dőlt hátra a fotelben. Egy megoldatlan üggyel kevesebb – gondolta – és mindezt megint az öregnek köszönhetjük. Hálásan és elismeréssel nézte a kávéját kavargató alezredest.
– Ez szép munka volt Vili bácsi! Hogyan tudtad leleplezni Balkonit? Hogyan jöttél rá?
– Nem jöttem rá semmire, csak sejtettem, és gyanítottam, hogy úgy is történhetett, ahogy én gondolom. Valójában önmagát leplezte le. Ha nyugodtan ülve marad az eredményhirdetéskor, ha nem árulja el magát, valószínű azt gondoltam volna: tévedek.
– Ha nem voltál biztos a dolgodban miért rendelted oda a két kollégát?
– Dehogy rendeltem, nincs már nekem ahhoz jogom. Csak kértem őket, legyenek ott, mert segítségre lesz szükségem. Nem tudták miért jönnek, de bíztak bennem.
– Ezt nem csodálom! Ma is legendás híre van kiváló megérzéseidnek. Mégis hogyan történt?
– Te vagy az oka ezredes úr! Ráadásul kétszeresen. Egyrészt azért, mert év elején megbízást adtál nekem a megoldatlan ügyek aktáinak átnézésre, másrészt pedig a kollégák megsúgták, hogy legreménytelenebbnek Háromszéki Sarolta eltűnési ügyét látod. Természetesen ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Többször is átolvastam a rokonok, ismerősök, munka- és lakótársak meghallgatásakor és a házkutatáskor készült jegyzőkönyveket. Semmi nem utalt arra, hogy haragosa lenne a fiatal nőnek, vagy bármiért is menekülnie, eltűnnie kellene, az öngyilkosság lehetősége fel sem merült. Sőt, éppen a lelkes élni akarás lett volna logikus, hiszen lakásán megtalálták az eltűnése napján érkezett értesítést, miszerint egyéves ösztöndíjat nyert el az Amerikai Egyesült Államokba. Egyetértettem a nyomozást végző kollégákkal, akik bűncselekményre gyanakodtak. Sarolta igazán csinos nő volt, mégsem találtak olyan férfit, aki intim kapcsolatukról beszélt volna. Ezt azért furcsának találtam, különösen annak ismeretében, hogy lakásának fenntartási költségei, ruházkodása, életmódja, nem állt arányban legális jövedelmével. Egyik barátnője elejtett egy mondatot, amelyben egy idősebb férfi barátságára célzott, de ez elkerülhette a fiatal vizsgálótiszt figyelmét. Áttekintettem környezetét. Szülei biztosan nem tudták anyagilag támogatni. Négy idősebb férfi jöhetett szóba a látókörbe került személyek közül. Kettő lakókörnyezetében élt, de őket látva, megismerve, kizártam ezt a lehetőséget. Gyakrabban látták együtt Saroltát egy bizonyos Rácfalusi Oszkárral, azonban róla kiderült, hogy vérszerinti nagybátyja, kevés esélyét láttam intim kapcsolatnak. A negyedik férfi Balkoni Olivér! Egy munkahelyen dolgoztak. Nem volt közvetlen főnöke a lánynak, de azt a főosztályt vezette, ahol Sarolta a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozott. Többször utaztak együtt hivatalos külföldi tárgyalásokra. Egyszer sem fordult elő, hogy csak kettesben mentek, azonban a programokat olykor annyira lazára, kötetlenre szervezték, ami sugdolózásra adott okot a munkatársak körében. Sarolta többször eldicsekedett külföldön vásárolt ruháival, amelyek árára biztosan nem volt elegendő napidíja. Ezzel kapcsolatos megjegyzésekre rábukkantam a jegyzőkönyvekben.
– Ezt bizony észrevehették volna a kollégák is annak idején!
– Ne bántsd őket! Ha annyi idejük lett volna az ügyre, mint nekem, akkor valószínű ezt a szálat sem engedik el, azonban az akkori, és ahogy látom a mai leterheltség mellett ilyen hiba sajnos becsúszik.
– Szóval rászálltál Balkonira?
– Ezt így nem mondanám, de elkezdtem tapogatózni körülötte. Hamar kiderült, hogy házassága válságban van, már régen elvált volna, de felesége erre nem hajlandó. Van egy örökölt kis házuk, telkük vidéken, pontosabban volt, mert azt az eltűnést követő évben eladták. Elmentem, megnéztem. Találkoztam a szomszédokkal, akik kiismerhetetlen, furcsa embereknek tartották őket. Arról beszéltek, hogy volt, amikor látták dolgozni a házaspárt a kertben, sétálni az utcán, köszöntek egymásnak, és volt, amikor sötétben jöttek, sötétben mentek, nem is mutatkoztak. Itt már azért gyanakodni kezdtem, hogy lehetett kapcsolat Balkoni és a lány között, és talán Sarolta volt az, akivel olykor-olykor titokban érkezett, titokban távozott. Többször is alaposan átolvastam Balkoni meghallgatásának jegyzőkönyvét, és rábukkantam valamire! A férfi azt mondta, hogy Saroltát eltűnése előtt három-négy nappal látta utoljára, amikor szerencsét, és jó utat kívánt neki amerikai tanulmányaihoz. A házkutatáskor talált értesítés azonban csak eltűnése napján érkezett meg, ezt hamarabb a lány sem tudhatta.
– No igen, téged ismerve innen már könnyű dolgod lehetett. Mi szükség volt arra a színjátékra a novellapályázaton?
– Egyáltalán nem volt könnyű dolgom, mert hihetetlenül jól őrizték a titkot. Lényegében sehol sem hagytak nyomot, a férfi egyszer sem volt a nő lakásában, ott senki sem látta. Az autójában elvileg találhattunk volna hajszálat, vagy valami mást, de azt könnyű kimagyarázni. Budapest elég nagy ahhoz, hogy rejtve tudjanak találkozni. A vidéki kis házra nem törhettem rá, ott most egy kétgyerekes család lakik. Fogalmam sincs mi lesz velük, ha megtudják: egy holttest van a veteményeskertjükben.
– Ezt hogyan találtad ki? Nagyon kíváncsi vagyok!
– Nem tudhattam, csak feltételeztem, mint az egyik lehetőséget. Balkoni Olivér szerelmes légyottra hívja a lányt, aki csak ott mondja meg, hogy elmegy Amerikába, és talán sosem jön vissza. A férfi elkeseredik, maradásra akarja bírni, de sikertelen lesz. Veszekednek és elcsattan a végzetes ütés. A holttesttel tenni kell valamit. Az egyik szomszéd ültette el bennem ennek gyanúját. Viccesen mesélte, hogy Balkoniék, akik alig értettek valamit a kertészkedéshez, egyszer – és ez pont az eltűnés éve volt –, mennyire meglepték őt azzal, hogy jóval hamarabb ásták fel a veteményeskertet, mint ahogy kellett volna. Nagyjából egyeztek a napok, mégsem törhettem rá ezzel a gyenge lábakon álló feltételezéssel egy köztiszteletben álló emberre, aki ráadásul kollégám is az amatőr írók táborában. Tudod, nyugállományba vonulásom óta én is írok regényeket, novellákat, magam és mások szórakoztatására, indulok irodalmi pályázatokon. Onnan ismerős volt Balkoni neve, akinek szintén az írás a hobbija. Szerencsés, számára persze szerencsétlen véletlen, hogy a dolgok így alakultak. A valójában nem létező novella részletét én írtam, és csak Sarkadi Evelint avattam be. Eltitkoltam előtte, hogy már nyugállományban vagyok, így kénytelen-kelletlen beletörődött kérésem teljesítésébe.
– A kriminológia történetében minden bizonnyal egyedülálló módszert, egy különleges eljárást alkalmaztál, és sikerrel. Nem pontosan úgy történtek az események, ahogy elképzelted, de nem sokat tévedtél. Balkoni megtört, és mindent bevallott. Valóban hirtelen felindulásból, véletlenül ölte meg Háromszéki Saroltát vidéki házában, és holttestét a veteményeskertben ásta el.
Hozzászólások