Lukáts János | Prágaságom…

Nagyvilág

Prágaságom…

 

Remek találmány az éjszakai vonat, mérsékelt kényelem, mérsékelt izgalom. Kaland, vagy még csak a kaland előérzete? Viola bizalmatlan a kusettel (vagy: couchette-tel?) szemben, Lőrinc somolyog, hogy rajta kívül két japán útitársnő éjszakai szuszogásának is a hallgatója lehet. A gondok és a kísértések a határig tartanak, külföldön már szenderegni illik. Éjféltájban kiderül, hogy pillangónagyasszony és pillangókisasszony a fülkeajtó biztonsági reteszét képtelen kinyitni, Violát ébresztik, most már hárman feszegetik a zárat, és rettegnek megszabadulásukért. Lőrinc álmos angolsággal és két ujja pöccentésével elhárítja az akadályt, mire a hölgyek visszatérnek éjszakai vándorútjukról, a szabadítóművész már kusettjén szunyókál.

Prágában gyakran esik, a tornyok, hidak, járdák ilyenkor természetes színüket öltik fel, a Lőportorony sötétbarna, az órák számlapján csillog az arany, a macskakövezet fehér-fekete mintákat kínál. Szállás lesz, kedvük van, most a pályaudvari páncéldobozra bízzák kincseiket. Viola és Lőrinc rohannak, eltévednek, újra rohannak, megnézik, hogy mit kell majd megnézni, megvan-e, aminek meg kell lennie, ami nélkül Prága – nem Prága.

A Főtér… Prágának sok főtere van, kerületenként főtere, városházája, gótikus vagy barokk temploma. Ahogy az idő rakta egymásra az építményeket, cserélte ki egyiket a másikkal, rejtette bele egyiket a másikba – az idő, amelyet a prágaiak úgy hívnak egymás között: történelem. De most közel az idő, nem a történelmi, hanem amikor ütni fog a toronyóra. Ez a toronyóra építészeti bravúr, technikai csoda és turista látványosság, úgy hívják: Orloj. Nap, föld, csillag van rajta bőven, fölötte „az élet bábjátéka”: megnyíló két ablakában az apostolok az utcai óralesők felé biccentenek, miközben attribútumaikat hordozzák. Oldalt a halál leselkedik, csontkezével csengettyűt rángat, a kalmár a tartozás megfizetésére int, legfelül a kakas kiáltja, hogy… Mit is? Mindegy, aranykakas! Aztán zengeni kezd az Orloj, a négy negyed után az órák számát mind elzengi a középkor óta. Alatta sietős prágaiak és bámész Prága-járók tömege szurkol és rikkant, füttyent és tapsol. A kakasnak, a halálnak? A maga örömének.

Praga caput regni, vagyis Prága a birodalom feje – hirdeti a felirat a Városháza homlokán. A tekintélyes épületegyüttes a cseh mondavilág idejére, nyolcszáz év közép-európai történetének számos eseményére és személyére emlékeztet. Libusa, a hajdani idők látnoki erejű királyi asszonya megálmodta népe győzelmét és Prága felépülését a jövőben, álmában a fal márványmozaikján gyönyörködhetünk. A városháza valaha „mélyebben” volt, a mai pinceszinten román kori terem, faragott, méteres falakkal, falfreskók töredékeivel. A termek során festmény és szobor, bírói pulpitus és intarziák, címerek és céhládák, Krisztus – kereszt nélkül, amint ujját a bíró felé emeli.  A román stílus nyomába a gótika lépett, a reneszánsz, majd a barokk, rendben követik egymást, ablakívben, bútorzatban, kályhák formájában.

Már a toronyban lépcsőznek fölfelé… Fenn körben kitekintő párkány, lenn körben Prága. Mindaz, amit ma és holnap megnézni szándékoznak. Innen minden jobban látszik, innen minek lemenni a Főtérre, az utcácskák tömkelegébe, és minek egyenként fölgyalogolni egyik-másik toronyra-házra? Szemközt Prága templomai, megszámlálni nehéz, egy nagytorony, körülötte négy kistorony, száz templom… az mennyi is? De valamiért föl kell menni, ide is, a Lőportoronyba is, a hídfők tornyaiba is, a folyó mindkét partján, nehéz élet a gyalogos utazóé…!

Lőrinc 1968 augusztusában járt először Prágában, a „nagyhét” utáni fojtott napokban, amikor Prágában mindenki hallgatott, szinte üvöltött a hallgatás! Egy hét után ő is hallgatott. Viola diáklány volt első prágai napjaiban, tíz esztendővel később, egy a nyugatra vágyó, és nyugatra már néha eljutó diáklányok közül. Mert Prága azért nyugat, nem csak a nyugat illúziója. De rég volt ez is…!

A sikátorok – így beszélik – azért kanyargósak, hogy a szél ne fújjon végig bennük túl nagy erővel, meg hogy a városi őrség lesbe állhasson a kanyarban, ha ellenség fenekedik. Mindez meglehet…! Hozzátehetjük: hogy meglepetésként táruljon elénk egy-egy újabb palota, torony, vagy térközépi közkút, arany rácsozattal. Közelednek a Károly-hídhoz, itt kell lennie valamelyik forduló után. Lőrincnek eszébe jut egy vers néhány sora, vele éppen egyidős költő írta Prágáról, a hallgatásnak azokban a napjaiban: „A gótikának égi íve / magával magasba ragad, / a Károly-híd rádől a vízre, / tíz lábából folyó fakad”. Itt a híd, alant a folyó.

Lőrincben egyszerre dolgozik az áhítat és a kíváncsiság, hol kültéri látványosságnak érzi az elegáns kőívet, hol a tisztelet helyének az ég alatt, hol nagyszerű játéknak, mint minden műalkotást. Egyszer egyedül volt a hídon (vagy talán csak kevesedmagával!), és odament minden szoborhoz, hogy tenyérrel végigérintse valamennyit… Csak elkezdte megsimítani, a harmadik szent után hideg mészkövet érzett az ujja alatt, a szobor szemnek való, megállni előtte, addig maradni, amíg a következő szobor továbbcsalogat. Lőrinc számol: a folyó itt háromszáz méter széles, a híd ennél jóval hosszabb, és tizenhat pillérje van (nem tíz lába!), harminc szobor néz szembe egymással. A szobrok közül néhányan „elpusztultak, vízbe hulltak, múzeumba is kerültek, helyükre más szobrok ültek”. Lőrinc az emlékezetét hívja segítségül, a kereszténység ismert szentjei mellett a cseh történelemben szereplő szentekre bukkan, közülük Nepomuki János ismerős a magyarhoni patakok-folyók mellékéről, hídfőkből, itt dobták a Moldvába, zsákba varrva. De itt képez szent csoportot Borbála, Margit és Erzsébet. Erzsébet nyilvánvalóan „a miénk”, szegény fiúcskát kínál ennivalóval. Mellette akár a Margitsziget Szent Margitja is állhat, II. Ottokár cseh király kérte Margitot feleségül, de ő elhárította az ajánlatot, talán ez a szobor afféle békejobb. A híd kisoldali végéhez közel a trinitárius rend szentjei állnak és alkudoznak – keresztény foglyokat váltanak ki török fogságból. Lőrinc már ifjú éveiben is utálta a hájas basát, félt az acsarkodó kő-vérebtől, és átnyúlt a vasrácson, a börtön rabjaihoz. Ilyet más is megtett: a sziklatömlöcben ételmaradékok meg egy üveg sör… Humor, ízléstelenség, irgalom? Lőrinc úgy érzi – mindannyiszor, ha végigmegy a Károly-hídon –, hogy a mennyben jár, vagy az oda vezető út bejáratánál.

De… fut az idő, vár a csomag! Délután kezd lenni, már hívogatja őket a szállás, kerekes bőröndjük dobpergés-forma hanggal ugrál a kövezeten. A magyar utazópáros szállója a cseh fővárosban a nagykövet francia nevének angol változatát hordozza – Bábel a világ! Előre az Embassy felé! Elviselhető elegancia, éjfekete fogadófiú, hófehér fogakkal vigyázban áll, angol szavak igazítanak. Viola és Lőrinc bevonul az apartmanba, ágyat választ, aztán cserél, nem lelnek hibát. Délutáni társuk egy zsebbe való útikönyv.

A Moldva egy kőhajításnyira tőlük, szinte a lábuk elé hajlik, azért innen – hajjaj! – három hídnyira van a Károlyé! A folyóparton Szent Ágnes kolostora, a XIII. században élt, mégis a –„legfiatalabb” csehországi szent. Királyi származása ellenére hányatott sorsa lett: boldoggá avatását a huszita háborúk akadályozták meg, kolostorát II. József (nálunk: a „kalapos király”) bezáratta, sírját csak a XX. században találták meg, végül 1989-ben léphetett a szentek sorába. A kolostor temploma talán a legrégebbi prágai gótikus katedrális, a cseh nemzeti képzőművészeti gyűjtemény középkori anyagát őrzi, ma este már csak a csúcsíves ablakon át szemlélődhetnek. Egy sziklakert ölében lélekhez szóló feszület: kétezer éves tartalomnak is lehet a mához szóló formát adni.

Festőien csendes folyópart, halk, piros villamosokkal, a Klementinum a cseh tudomány fellegvára, négy utcára néz. A hídfő oszlopain bronzangyalok, közöttük a prágai vár alkonyi körvonala. Keresztülcsodálkozzák magukat a Mánes-hídon, a „budai oldalra”. Fenn tornyok, szem magasban a Károly-híd félgömb-pillérei, lenn, a vízen hattyúk, vadkacsák és barátaik tömege. „Természetbarát Partszakasz” – hirdeti a bölcs tábla, gyerekek, megfontolt korúak, szerelmesek, sétálók és egy-egy pillanatra megállók. Perecmorzsák röpködnek, csipsz-törmelék, vagy legalább egy-egy gyermekmaroknyi aprókavics. Egy kacsagyomor sokat elvisel.

Az est leszáll a szentek, a szárnyasok és a mászkálók közé. A híd alatt, a szigetke oldalánál elvénült malomkerék, időnként moccan egyet, hogy mutassa, még van vize, még van lelke. Az oldalánál lámpa, a szomszédos ház falán hatalmas malomárnyék (ha van ilyen?), sok fogú. Viola odarohanna, de az árnyékok távolról igazán szépek.

A kisoldali hídfőig andalognak, az őgyelgők száma itt sem kevesebb, az éhezőké több, hát még a szomjúhozóké! Lőrinc „tud itt egy kocsmát”! „Legalább ötven kocsma volt itt!” – dohogja, most egyiket se találja. A Gótikával próbálkoznak (talán a vonzó neve miatt): bársonyos unalom, egyetlen vendégek, „Sose légy egyetlen vendég!” – mondja ki Lőrinc a bölcs szentenciát. A sör – az az egy, amit megkóstolnak –, krém ízű, marasztaná őket, a pincérek unatkozása taszítja.

Viola szeme felvillan: – Aranytigris! – kiáltja. – Nekem szóltál? – kérdezi Lőrinc. Viola ugrándozásba kezd, mint jókedvében gyakran teszi: – Hrabal! És az Aranytigris. – Lőrinc kapcsol (egy idő után), és kérdez: – Hol lakik az arany tigris? – Gyere, vezetlek! – Viola kézen ragadja Lőrincet, fel a hídra, vissza az óváros felé: – Szervusztok, mára, szentek! – és vonszolja bizalmatlan Lőrincét egészen a Hus (azaz Jan Hus) utca sörözőjéig. A ház falán festmény, gyengébbek kedvéért: – egy lopakodó arany tigris.

Viola tudja, Viola járt itt, még akkor, amikor Hrabal is járt. Amikor barátai az asztalához ültek, amikor senki nem ülhetett az asztalhoz, mert ott Hrabal szokott ülni, amikor senki nem ülhetett az asztalhoz, mert ott valaha Hrabal ült. Aztán már ültek, ülhettek, Hrabal biztosan rábólintott volna az odaülőkre.

A tömeg elképzelhetetlen, nyitástól zárásig – mondják. Nemcsak Hrabalért, nemcsak a sörért, nemcsak a belvárosért, ki tudja, miért jár a nép az egyik sörözőbe, és miért nem jár ugyanaz a nép a másik sörözőbe. Nagy rejtély ez, örök rejtély. Viola valamit tud ebből a rejtélyből. A szerencse kíséri ma őket: egyetlen perc múltán hely szabadul egy népesebb asztalnál, lehuppannak cseh polgárok közé, talán némelyes büszkeséggel, hogy ők, a külhoniak ideférkőztek. A pincér először kérdez, aztán – korsó ürültén – már csak hordozza a sört, és persze felír: egy sörfoltos papiroson egy korsó – egy vonás. Lőrinc elhűl, az asztaltársak papirosán negyvenhét a vonás, Lőrinc újra számol, a negyvenhét – negyvenhét marad, majd feljebb kúszik. A cseh polgári fülek fülelik az idegen hangzást.

Az ott Hrabal – int a szemével Viola, a falon terrakotta szoborfej, körül néz, és befelé mosolyog, oldalról lámpa világítja meg, és hatalmas árnyékot vet a falra, Hrabal csupa jelkép és titok. – Olyan, mint a regényei – Viola felkészült Hrabalból –, humor és játék, bánat és misztika… – Lőrinc rádupláz: – Vásottság és erotika. A cseh polgárok elhallgatnak, a Hrabal nevet ki-kihallják a szövegből. Az ötvenedik korsót fejbiccentéssel emelik rájuk. Viola pástétommal rakott, forró kenyeret kér, Lőrinc vékonyra nyesett prágai sonkaszeleteket. Aztán megosztoznak, a sör kéretlenül érkezik. Zsongás van a teremben, hangzavar nincs, itt viselkedni szokás. Polgárok – Lőrinc próbálja megfogalmazni a polgár fogalmát, belezavarodik, negatív oldalról kezdi: nem dzsentrik, nem parasztok, nem proletárok, – hanem polgárok. Aztán meg: akinek már a nagyapja is polgár volt, az a polgár. Nem szegény, nem dúsgazdag, nem fölfelé törleszkedik, nem lefelé illeszkedik. A sört kulturáltan vedeli, és természetesnek veszi, ha az asztalnál a „másfélék” Hrabalról beszélnek. Lőrincnek eszébe jut Hrabal macska-köztársasága, Violának a galambok, akik között Hrabal a mennybe szállt, a galambot átmeneti lénynek tartotta a Szentlélek és az ember között, ilyesmit írt valahol. Fizetnek, az arany tigris „szigorúan ellenőrzi” őket, amíg a Hus utca sarkáig érnek.

A Főtér nem adja könnyen magát, másnap megint onnan indul a nap. A Tyn-templom renoválása több mint egy évtizeden át tartott. Sorsa – maga a történelem: két elődjét lebontották, a harmadik leégett, huszitáké volt, kelyheseké, idegen kereskedők temploma. A templom bejárata a Tyn-ház udvarából nyílik (ha megtalálja az érdeklődő!), Isten háza kapujában kalmárok, kufárok adtak-vettek, kereskedtek, nemigen volt, aki feldöntse sátraikat, a király védelme alatt álltak, az órák-rabja, ördöngös Rudolf különösen óvta őket. Két remek torony, négy-négy fiatorony, vakító aranygombokkal. (Maga a Tyn valamiféle piacot jelent, kérdezzék meg a prágai polgárokat!) Jelképe a városnak, máig élő középkor, az idővel dacoló, karcsú szépség.

A Főtér közepén szoborcsoport: Husz János mintha habokból emelkednék ki (hogy aztán máglyalángban süllyedjen el!), a habok fölött egy hajó, orrdíszén kehely…  A Károly-híd délelőtt is „a mennybe visz”, zenészek állnak, ülnek a szobrok tövében, zenét kínálnak (nem nótáznak!), képzett muzsikusok, nem pénzért osztogatják a „zengzetet” (az egyik prágai zenepalotát Zengzetek Háza néven nevezik). Három-négy zenész (vagy zenészcsoport) a hídon, nem riasztják el egymást, nem használnak hangosítót. Violából egyszerre halk dallam szakad ki, Smetanától a Moldvát dúdolja, Lőrinc beledünnyög. Alattuk a Moldva csobog keresztül a folyó duzzasztógátján.

A város fölött a vár, a neve Hradcsany, magyarul Hradzsin. Tornyok, paloták és templomok együttese. Császárok, királyok, köztársasági elnökök és pártfőtitkárok lakóhelye volt, a palotasor a középkor óta bámulatba ejti a látogatót (és bizonyosan lenyűgözi a mindenkori tárgyalópartnert). Azért mindenek fölé a Szent Vitus templom magasodik, a „Vitus” több misét is megér. Maga Vitus egyébként római kori gyermekszent (tizenhárom évesen lett mártír), a szászok, csehek, Szicília és Fiume védője, de mennyei segítője a patikusoknak, a serfőzőknek, a táncosoknak, a fiataloknak – és az állatoknak. Különös együttes, de a sör a középkorban afféle patikaszer volt (víz helyett), a táncoló fiataloknak bizonyára mindig elkelt az égi-földi segítség, az állatok pedig már az ember előtt ott voltak a Paradicsomkertben, és őket onnan soha ki nem űzték (nézzenek utána Mózes első könyvében!). A homlokzaton tizennégy szent és IV. Károly király szobra, a katedrálist Károly kezdte építtetni, de a szobrok csak a XX. században kerültek a helyükre. Huszonegy az oldalkápolnák száma, szentek, nemesi nagycsaládok emlékére épültek, de itt található a hányatott sorsú Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem sírja, Nepomuki Szent János csontjai, a művészet, az emlék- és értékőrzés gyűjtőhelyei. A templom százhúsz méter hosszú hajója mintha könnyedén lebegne a gótikus pillérek fölött, a csúcsívek alatt, szabad fényképezni is, de inkább magukkal vinni szemben, emlékezetben.

A Szent Vitus templom mellett, az úgynevezett III. palotaudvaron áll Sárkányölő Szent György bronzszobra, a Kolozsvári testvérek (Márton és György) alkotása. A szobor magas gránit talapzaton áll, nem nagy, lovagja ember méretű, a sárkány is bizonyára sárkány méretű. A ló oldalra hőköl, farka csomóba kötve. Az indulattól feszülő három figurát a kopja fogja egységbe. A tér keleti oldalán áll Szent György temploma (a szobor mintegy előlegezi), 920-ban épült az ősi, román stílusú istenháza, az első cseh vértanúk ereklyéit őrzik itt (Ludmilláét, Vencelét), a templom belseje tágas, a téglaszínű, reneszánsz homlokzat mögött máig megmaradt a boltozatos, román főhajó.

Az élmények és a kilométerek fáradtságát ideje eltávoztatni magukról, Viola egy napfényes padra hull, Lőrinc a Vitus aranytornyát és György sárkányát méregeti. Aztán vándorolnak tovább, a királyi palotából kiböngészik, ami látogatható, és ami megjegyezhető. Az Ulászló-terem a magyar-cseh királyról kapta nevét (aki lengyelnek született), fogadó terem volt, mindkét ország címere ott virít a bejárat fölött, a boltívek mintha szőlőindák lennének, befutják a falakat, a mennyezetet, és szinte kinevetik a fizika törvényeit. Két oldalt színes üvegablakok. Ebben a teremben (meg az alatta levőben) hajtották végre egynéhányszor a cseh rendek elhíresült igazságszolgáltatását: a defenesztrációt, vagyis, hogy a másképp gondolkodó vitapartnert kidobták az ablakon. A kárvallott jobbára szörnyethalt, de volt, hogy egy szemétkupacra esett, és kutyabaja se lett. Egy biztos: az ítélet után az elkövetőknek vér nem tapadt a kezéhez.

A palota együttes hátulsó oldalán egy kurta köz nyílik, Arany utcácskának hívják, várcselédek, udvari köznépek lakták, alkalmanként alkimisták. Az eredeti formát őrző (vagy azt sugalló) házak berendezése jobbára szerény, zsúfoltan élhettek az itt lakók, az Arany utcácska mintha ellentétet akarna képezni a palota-együttes pazar(ló) gazdagságával és az egybegyűjtött templomi kincsekkel. Viola empátiával nézi és éli át a Zlata ulickát, Lőrincnek inkább az első házban kialakított fegyvergyűjtemény tetszik.

Indulnak tovább, fölfelé az úton, de már esteledőben a világ. Lőrinc hatkarú, láncos utcai kandelábert észlel, amely aprólékosan feketéllik a lemenő napban. Már zárva találják a strahovi kolostor együttest, és a Loretát is. Talán bizony nem is bánják, hogy a kötelező látnivalókat mára elzárták előlük. A Loreta hosszú, barokk homlokzata előtt angyalok, puttók vidám csapata, föl a lépcsőn, be a kertbe, mint a játékos óvodások, félig öltözötten (vagy félig vetkőzötten?), némelyek évszázados, barnult kőruhában, némelyek e századi patyolatfehérben. Lőrinc közibük tuszkolná Violát, Viola röstell odaszerénykedni.

Kézen fogva indulnak lefelé, a nap bearanyozza Prágát, éppen szemközt látják a Moldva nagy kanyarját, négy-öt hidat is megszámolnak rajta (innen ennyi látszik a tizenhatból), a domboldalon sétautak, pavilonok, távolabb kötélpályán kúszik felfelé egy sárga színű kabin. A hangulatosra sikerült koraesti séta persze a Károly-híd kisoldalánál végződik, elszántan keresnek egy őket befogadó fogadót. Második kísérletre találnak: a folyóparthoz közel, óriás hársak alatt, vendégmarasztó zeneszóval. Ez itt most a pihenés helye! Viola megvagdalt sültkolbászt szimatol, Lőrinc persze sonkát. Régen volt reggel, rájuk fér…! Üvegcsőben láng lobog fölfelé, Viola a hátát melengeti, aztán észreveszi a hídpárkányról lepillantó szobrokat, kit a fény, kit a sötét tesz láthatóvá. A folyó csobban egyet-egyet, az esti sétahajó áttöfög a híd alatt, aztán megfordul és aludni indul.

Útjuk hazafelé a Vencel-téren át vezet, azért mégis itt dobog Prága szíve. Az utca-teret gazdagság szegélyezi, éttermek, bankok, hotelek, a tér tetején a Nemzeti Múzeum kupolás tömbjét most deszkaerdő fedi. Ez a szív – azonban – mintha csak nappal dobogna.

Dehogy akarnak idegenforgalmi reklámfilmhez helyszínt keresni, de, hát, csak a lábukat kell kitenni az Embassyből, és máris korábbi századokban botladoznak. Egymás mellett jól megfér az elegáns Párizsi utca és a hallgatag zsidónegyed. Zsinagógáit szépen felújították, a vallási funkció mellett az építészeti emlék szerepét is betöltik, és többjük gyűjteményt hordoz. Sok az érdeklődő, keletről, nyugatról, talán nem is csak kuriózum a prágai Régiúj zsinagóga. A márvány építmények alaposan „kikoptak”, ezeket évszázadokon át használták. A belépőktől tisztességes ruházatot várnak el, férfiaktól fejfedőt. A temetőlátogatáshoz is belépőt szednek, Viola és Lőrinc korábbi Prága-járásukkor már megfordultak itt, a kerítésen át belátni a sírkert zsúfolt kövei közé, bizonyosan ott lehet a két ismert csodarabbi sírja is.

A Párizsi sugárút végén ismét ott villog a Tyn-templom aranygombja. Egy bölcs látogatótól megtudják, hogy nemrég azonosították Tycho Brache nyughelyét a Tynben, a dán csillagász orrát ugyanis ellenfele párbajban karddal levágta, az orrpótló ezüstlemezről ismerték fel a csontvázat. Keresik és megtalálják az oltár előterében a szürke gránitlapot, amely alatt (most már talán) végső nyugalmat nyert a hajdani üstökösvadász.

Útjuk persze ma is a Károly-hídon vezet keresztül, a szobrok és a zenészek után ma a koldusokat veszik észre, pedig korábban is látták (vagy láthatták) őket. Térden állnak és alsókarjukra támaszkodnak, szemüket a földre szegzik, mozdulatlanok, kezükben sapkát tartanak. Mindegyikük azonos testtartásban, kéregetés nincs, esdeklő pillantás nincs, a mozdulatlanság talán az engedély feltétele. Napi (mondjuk) nyolc órán át fárasztó póz, a Károly-hídi koldusok mind fiatal férfiak, a hídon talán négyen lehetnek – elosztva, a hídfőknél még egy-egy. Vetnek nekik, de valahogy rossz (marad) a lelkiismeretük.

A tegnap elkésett helyeket szemelik ki mai úti célnak: túl a Hradzsinon. De hát: ember tervez… a másik ember pedig ámulatba ejti és megállítja. A kisoldali hídfőnél két mutatványos működik: törökülésben ül a járdaszélen az egyik, baljában bambuszrúd, a rúdra támaszkodik a másik, aki ül (vagy ülőhelyzetben van) a levegőben, mindkettő mozdulatlan. Járókelők kaszálnak a kezükkel, nincs kötél a légben ülő fölött, sem üvegrúd alatta, hogy mi tartja, rá nem jöhetnek. Viola ámul, Lőrinc hallgat, aztán: – Menjünk innen, ne legyünk tanúi, amikor kiderül a turpisság!

Mennek, a sárga kocsis felvonó felé, balga a döntés, a felvonó messze van, a sor előtte hosszú, a felső végállomás nincs is közel az ő céljukhoz. Ha egy hetünk volna Prágában… – mondják. Nincs egy hetük, elindulnak gyalog, fölfelé, a sétautak másfelé sétálnak. Mire felérnek, ebédszünet a hegytetőn, részt vállalnak belőle, habzó barna sör, német asztaltársak.

Aztán végre Strahov, hajdan ez is önálló kolostorváros lehetett, templom, rendház, könyvtár. A könyvtár Csehország legnagyobb teremkönyvtára, nyolcszáz éves, teológiai és filozófiai részleggel, az állományt husziták pusztították, svédek megsarcolták, ma olvassák és megbecsülik. Faragott, diófa állványok, bútorok, földgömbök, éggömbök, a mennyezetfreskó Franz Maulbertsch műve, címe: Az emberiség története. Lőrinc és Viola ismeri őt az egész Dunántúlról, de még Kolozsvárról is. A strahovi könyvtár számos hungarikát tartalmaz, kéziratot, könyveket, ide egyszer be kellene ülni…

Viola fellázad, mindig csak hideg kőszentet fényképez Lőrinc, őt sose…! Most Viola gesztenyefa alatt, járdaszegélyen ülve, gázlámpa mellett, és találnak egy vörös téglás, rácsos aprókastélyt, szívesen áll oda a kerítéshez, fejét bal tenyerével tartja, mint már annyi képen.

Aztán Loreta, az itáliai Mária-templom mását ötven városban építették meg, a prágai a leghíresebb (mondják a prágaiak). Csoda-barokk templom, kerengő, középen a kincstár, „minden csupa jelkép”, kincsek és értékek tömege, okos elrendezésben. A kriptában napjainkban falfreskókat találtak. Harangjáték, ami vetélkedik az Orlojjal, bár nincsenek apostolok, se csontváz, se kalmár. A homlokzat előtt pedig a tegnapi puttók, ma nagyon fáradtak, mint aki a játékba, a szépségbe fáradt bele.

A Loreta sarkánál szerénykedik az Újvilág utca (Novy Svet), benne egymáshoz települt három vendéglő is viseli az arany jelzőt, de Lőrinc és Viola most az arany szellemek találkahelyét keresi. Az Újvilág sarokházában lakott Johannes Kepler János, bizonyosan itt készítette horoszkópjait, itt hűtlenkedett Borbála asszony, s talán itt hallotta meg a csillagász „a jövő dalát” is – ahogy Madách Imre Tragédiájából tudjuk. És itt fogadta Kepler Szenci Molnár Albertet, a magyar polihisztort, – így tudja az útikönyv. De nem így az emléktábla, amely Kepler vendégeként Tycho Brachét nevezi meg.

Viola egy templomkapuban a földre rogy, a falnak hajtja fejét, van mit kipihennie magából. Egy bicikliző fiatalember a segítségére siet, miközben mindketten megköszönik a prágai polgár aggódását.

Azért csak utána kellene nézni annak a sörpincének ötven év távlatából! – véli Lőrinc, és meg is találja a Tamás utcát, de megrendülten hallja, hogy Tamásnál (azaz: U Tomáse) már régen megszűnt kocsma lenni. – Így múlik el a világ dicsősége! – sóhajtja, és betérnek a tegnap esti vendéglőbe, pedig még fenn a nap, járnak a bárkák, és a malomkerék lámpája sem világít. De… – Talán így múlik el a világ fáradtsága! – mondja Viola néma tekintete. Arcán három végiggyalogolt nap ásott mély barázdát. Lőrinc tudja, ilyenkor a hallgatás a gyógyszer, legföljebb falatka, legföljebb kortyocska, alattuk a motoros hajó is mintha lábujjhegyen siklana az esteledő Moldván. Aztán egyszerre megszólal a hallgatag: – Arrafelé mi van? – és elmutat messze, egy híddal délebbre. Aztán fizetnek, és indulnak délnek, persze a túlsó parton.

A Nemzeti Színház nagy meghökkenés, a régi épület remekmű, klasszikus formájú, de „zárva tart”, az új épület (az Új Színpad) fekete üveglapok téglatömbje, kívülről nehézkes, de belépésre csalogat. Csigalépcsős kilátótoronynak látszik inkább, kedélyes társalkodó helynek, a teátrális részt ügyesen elrejtették a szemek elől, a korlátokat zöld-fekete márványból faragták.

A színház közelében, ahonnan a Nemzeti sugárút indul, a márvány fal tövében, hatalmas vörös szív ragyog, mellette földre hullott rács, a szív fölött, a falon a nagyra becsült elnök névaláírása: Václav Havel. Drámaíró volt, 1990 után a cseh nemzet nagy rendezője lett.

A keskeny ulicskák között széles utak terelik céljához a járókelőt, ha van térképe, ha nincs. A tornyok elkalauzolnak, szemközt, a hegytetőn a vár, közelebb a Lőportorony, és Prágában minden út megcélozza a Vencel-teret. Útközben különös, forgó szoborba botlanak, mintha szeletekbe szelték volna, a szeletek külön forognának, időnként elővillan belőle Kafka sok rejtélyt rejtő koponyája.

A Vencel-tér középvonalában, cserjék tövében, vasból forrasztott, apró kereszt, amelyet töviskoszorú (vagy szögesdrót?) övez. Jan Palach diák emlékére állították, aki 1969-ben tűzhalállal tiltakozott a megszállás ellen. Hamarosan társa követte, a tizenkilenc és huszonegy éves fiúk emlékműve körül nyíló virágot és égő mécsest találnak.

Negyedik nap, utolsó nap, pakolás, sajnálni kezdik a szállást, ahová csak „hálni jártak”. A bőrönd visszafelé dübörög a kövezeten, még egyszer kulcsra zárják a megőrző dobozban. És száz dolog még, amit mind látni kellene, de amik közül alig néhányat fognak látni. Most… És vajon lesz-e legközelebb?

A Vencel-téren váratlan látványosság: ír szetter kutyák baráti találkozója, a kutyák pórázon vezetik gazdáikat, a nyakukban zöld selyemsál („ír” színű), harminc-negyven egyforma eb, mind kimosdatva. Aztán kiderül: ma Patrik napja van, a Cseh-Ír Baráti Társaság így ünnepel minden évben, vidám ugatással.

Ők most az Újváros felé mennek, ez – ha igaz – dél felé van az Óvárostól, szép park szélén, a városháza – szakasztott, mint az óvárosi, csak annyi nép nem őgyeleg körülötte, órája pedig néma óra. A park alsó végén a Faust-ház, több alkimista is keltette és növelte félelmetes hírét, de ők csak módos polgárházat látnak. Esetleg a kertben, elrejtve folyhatott az aranycsinálás?

Viola „váratlanul ráismer” egy kiváló pihenőhelyre, közel a Vencel-térhez, a Medvebocsok söröző hét termében akár több száz vendéget is képes befogadni, megitatni. Erősen esik az eső, „kényszerből” beülnek egy korsóváltásra. Két medve volt az ősi nevezet, de ezt a riasztó nevet hamarosan Bocsokra változtatták, a Bocsok mindig tömve van.

A nagy kereszteződésben mutatványos: lazára szőtt hálóját szappanos bödönbe mártja, majd kirántva buborékok százai szállnak szerte, a gyerekek sivalkodva kapdosnak a színes gömböcskék után (a felnőttek is, ha úgy érzik, nem veszik őket észre): – tavaszi hétvégi mulatság.

Viola már előző nap felfedezte a szép Mucha plakátot, a cseh festő dekoratív képei az otthoni lakás szalonját is díszítik, itt külön kiállításra invitál, most oda igyekeznek. Dekoráció, alkalmazott művészet, reklámgrafika – szavak ezek, amik aligha fejezik ki a képek finom vonalát, a színválasztás harmóniáját, a rejtőzködő erotikát. Mucha Alfons a Monarchia utolsó idejében és a következő húsz évben is Európa (el)ismert alkotója volt, 1918 után az első cseh pénzeket és bélyegeket ő tervezte, Párizs, Berlin színházi plakátjait, de még magyar papírpénzt is! Viola könyvjelzőt forgat, vázát, falitányért, asztali tálat – mind Mucha műve.

Azért… azért még vissza kell menni a túlpartra, még egy nagy körséta, a színházi hídon át (az eső valamelyest gyengül). A Kampa szigeten járnak, de ezen kívül még három sziget horgonyoz a Moldvában. Nagy gesztenyefák hálóján át nézik, hogy milyen csodás a túloldal, a tornyok mintha helyet cseréltek volna, vagy a folyóparton sorakoznának fel. A parthoz közel (talán egy keskeny pallón) harminchárom sárga pingvin ácsorog, és mintha beszállni készülne a sétahajóba. Vigyázban álló műpingvinek, pingvinnek nagyok, embernek kicsik, meg- vagy kinevetni valók! Aztán még bekukkantanak Franz Kafka szülőházába, itt esőben is sok a látogató, ők inkább majd otthon elolvassák A pert.

A vonat, ama Metropol, majd éjfélkor indul, addig sok még az idő, sok volna a megnéznivaló is, de négy napos prágai nap után egy esős prágai este nehezen telik. Sétálva sehogy, visszatérnek a Bocsokhoz, pénzük roncsain még félméteres sültkolbászt vacsoráznak, aztán leöblítik kellőképpen. Lőrinc a sörfőző berendezések tanulmányozására indul (nagyok, szépek és roppant bonyolultak), Viola ez idő alatt egy barna sörrel teli, karcsúsított formájú korsót fényképez, a háttérben étlappal és mackódíszes söralátéttel.

Tíz órakor elindulnak… Dehogy az állomásra. Viola dédelgetett álma a Smetana szobor, ahonnan… hej, ahonnan olyan sok minden meglátható és megőrizhető Prágából. A fényben úszó vár, a soklábú híd, a fodrozódó Moldva, a rügyeit bontogató fűzfa, és a bronzszékén töprengő zeneszerző.

Aztán mégiscsak a pályaudvar, Prága talán észre se fogja venni, hogy már nem koptatják macskaköveit, ők nagyon, és sokáig!

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Prágaságom…”


  1. Jancsikám! Sok-sok emléket ébresztettél fel írásoddal. Legalább 5-ször jártam ott, mint a Pentagonale energia tagozatának magyar vezetője. Sikerült bejárnom a várost. A Moldva nekem kisebbnek tűnt jóval a Dunánál. Az U Fleku söröző hangulata barátságosabb volt a hasonló német sörözőknél (Münchenről nem beszélve). Sajnos a minisztérium autóját ott lopták el tőlem, ami kellemetlen élmény volt.

    Hozzászóló: György Wéber | 2020. november 20., 18:19

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés