Magyar Miklós | Guillaume Apollinaire és a fauvizmus

Kultúra, művészet

Guillaume Apollinaire és a fauvizmus

 

A fauvizmus elnevezés Louis Vauxcelles, neves francia műkritikus nevéhez fűződik, aki a Gil Blas című folyóiratban, nem kímélve a modern festészeti irányzat képviselőit, „vadak”-ként (fauves) emlegette őket. A „kolorista” csoport legfőbb képviselője Henri Matisse. 1906-tól Czóbel Béla állandó kiállítója az 1908-ban megszűnt csoportnak.

Az első fauvista festő, akivel Apollinaire megismerkedett, Maurice de Vlaminc, aki így emlékszik vissza a költőre: „Guillaume Apollinaire-t 1903 körül ismertem meg. Guillaume anyja Chatou-ban lakott, apámmal szemben. Szombat esténként jött el, hogy a vasárnapot anyjával töltse. Egy elegánsan átkötözött csomagba rejtve, szennyes fehérneműit hozta, amiket itthon mostak ki, megspórolva így a tisztítás költségeit. Közepes termetű volt, kicsit pocakos, de finom vonásai voltak, és intelligens szemeivel mintha állandóan a körülötte lévő dolgokat és embereket fürkészte volna. Amikor megismertem, huszonöt éves lehetett. Apróbb irodalmi munkákból élt, fordításokból, rosszul fizetett tevékenységekből, amik csak arra voltak jók, hogy éhen ne haljon, de sohasem volt egy fillér se a zsebében. Mindig jókedvű volt, mindenen tudott nevetni.

Vlaminc Derainnel és Matisse-szal a fauvizmus legfőbb képviselője. „A fauvizmus én vagyok” – mondta Vlaminc. 1901-ben megismerte Van Gogh festészetét, ami döntő hatással volt művészi fejlődésére. Van Gogh-tól tanulta meg, hogy a festőnek spontán módon kell kifejeznie magát, a lehető legkevesebb visszafogottsággal. Az 1905 és 1906-os években Vlaminc ösztönösen használta az élénk színeket: „Kobaltkékjeimmel és cinóbervöröseimmel irritálni akartam a Képzőművészeti Főiskolát és úgy akartam kifejezni érzéseimet, hogy közben ne gondoljak arra, amit már megfestettek.”

 

Vlaminc: Szajnai látkép (1906)

 

1907 után Vlamincet már nem elégítik ki a tiszta színek. A fauvizmus után a Cézanne által megnyitott úton haladva, de mindenféle iskolától elhatárolódva alkotott. Ekkor már jó barátja Apollinaire-nek, és egy portrét is fest róla.

 

Vlaminc: Apollinaire portréja

 

Vlaminc találkozását André Derainnel így örökíti meg Apollinaire: „1902-ben, ősz elején egy fiatal festő, Vlaminc, Grenouillère szigetén a chatou-i hidat festette meg. Gyorsan dolgozott, tiszta színeket használva, és amikor majdnem befejezte festményét, köhécselést hallott maga mögött. Egy másik festő, André Derain volt az, aki érdeklődéssel figyelte a munkát. Az újonnan jött elnézést kért kíváncsisága miatt és bemutatkozott. Megtört a jég. Festészetről beszéltek. Maurice de Vlaminc ismerte Manet, Monet, Sisley, Degas, Renoir, Cézanne impresszionista munkáit, amikről Derain még nem tudott. Van Gogh-ról és Gauginről is beszélgettek. Ez az első találkozás egy baráti és komoly kapcsolat kezdetét jelentette.

Vlaminc, akinek műterme volt Chatou-ban, többször is megfestette a Szajnán átívelő hidat.

 

Vlaminc: A chatou-i híd (1909)

 

A kubista festők című tanulmányában Apollinaire szól A Függetlenek Szalonjának 1910-es kiállításán bemutatott festőkről, köztük Maurice de Vlamincről: „Az 1910-es tárlat lehetőséget nyújtott néhány művésznek, hogy megmutassa tehetségét, melyről eddig is tudtunk már, vagy legalábbis sejtettünk, de egyetlen új névre sem hívja fel a közönség figyelmét. A Függetlenek Szalonja, úgy, ahogy van, hatezer művet foglal magába − s ez kétségkívül sok. Ha ennek a kiállításnak általános jellegét kellene összefoglalnunk, kedvünk volna azt mondani − és milyen örömmel! −, hogy ez a jelleg az impresszionizmus veresége. Könnyen meggyőződhetünk erről, ha megvizsgáljuk a tizennyolcas és huszonegyes terem anyagát, ahol ennek a kiállításnak csakugyan jelentős műveit láthatjuk. A tizennyolcas terem jobb oldali részében Henri Matisse, Othon Friesz, Manguin, Puy, Vlaminc és Marquet képeit láthatjuk.

 

Matisse: Collioure-i táj (1906-1907)

 

A húszas években Vlaminc gyakran fest tájképeket, falusi utcákat.

 

Vlaminc: Tájkép vörös háztetőkkel

 

Vlaminc kapcsán szólni kell a festő vonzalmáról az afrikai néger művészet iránt. Ezt a szenvedélyét megosztotta Picassóval és Derainnel is. Apollinaire erről így ír: „Az esztétikai kuriózumokra fogékony Vlaminc a Szajna környékén lévő falvakban a zsibárusoktól felvásárolta a francia Afrika néger művészeitől származó szobrokat, maszkokat, fából faragott fétiseket, amelyeket tengerészek vagy ott lakók hoztak magukkal.

 

A Vlaminc-kollekció egyik értékes darabja

 

1906-ban Vlaminc meggyőzi barátját, André Deraint, adja el neki az alábbi fang maszkot.

 

Fang maszk (Gabon)

 

A fangok Közép-Afrikában élő etnikum tagjai. Gabonban a lakosság mintegy harminc százaléka, 500 ezer fang él. A Fang maszkot Vlaminc felakasztotta műterme falára.

Idős korában Vlaminc egyre gonoszabb megjegyzéseket tesz művésztársaira. Még a legnagyobbal, Picassóval sem bánik kesztyűs kézzel. 1942-ben, amikor Picasso már világhírű mester, Vlaminc közöl egy cikket a Comœdia című kulturális lapban, ahol azt írja Picassóról, hogy „szörnyeteg kinézetű, inkvizítor fejű szerzetes, aki 1900 és 1930 között a francia festészetet „egy halálos zsákutcába, leírhatatlan zűrzavarba terelte”. De Degas-t vagy Matisse-t sem kímélte. 1943-ban megjelent Portrék a halál előtt című könyvében minden rosszat elmondott a két híres festőről, amit csak el lehet képzelni.

Vlaminc 1925-től haláláig La Tourillière-ben élt. Itt helyezték örök nyugovóra. Sírkövére vésette testamentumának utolsó mondatát, ami egész művészetének ars poétikája: „SOHA SEMMIT SE KÉRTEM AZ ÉLET MINDENT MEGADOTT SZÁMOMRA AZT TETTEM AMIT TUDTAM AZT FESTETTEM AMIT LÁTTAM

 

Vlaminc sírköve

 

Apollinaire másik fauvista barátja André Derain. Akárcsak Vlamincot, őt is Chatou-i látogatásai révén ismerte meg. Derain a Szajna partján festett, beszélgetésbe elegyedtek, majd egy életre szóló barátságot kötöttek.

1905. október 18-án a párizsi Grand Palais-ban a Őszi Szalon nagyszabású kiállítást nyit meg csaknem négyszáz művész több mint ezerötszáz festményéből. Itt kerül bemutatásra a fauvista művészek, Henri Matisse, Maurice de Vlaminc, André Derain és mások harminckilenc műve.

 

Henri Matisse: Collioure-i háztetők (1905)

 

Nem maradhat említés nélkül, hogy ezen a kiállításon Czóbel Béla is szerepelt egy festményével. Feltehetően a Luxembourg-kertben alkotott Körhintával.

 

Czóbel Béla: Körhinta (1904)

 

A kiállítás egyik jellemző képe Derain fauvista korszakából a Collioure-i táj.

 

Derain: Collioure-i táj (1905)

 

Apollinaire Deraint-t a fauvizmus kezdeményezőjének tartja: A Kubista festők című könyvében ezt írja róla: „Cézanne utolsó festményei és akvarelljei már a kubizmus birodalmába tartoznak, ám az új festők apja mégiscsak Courbet, s szeretett fiai között André Derain az elsőszülött. Kezdeményezője volt a Vadak mozgalmának, mely bizonyos értelemben véve előkészítése a kubizmusnak, és kezdeményezője ennek a nagy, szubjektív mozgalomnak is; ám roppant nehéz volna találóan írni egy emberről, aki szándékosan mindentől és mindenkitől távol tartja magát.” Maga Derain így vall a fauvizmusról: „A fauvizmus nekünk a tűzpróba volt. A színek dinamittöltetekké váltak számunkra. A fényt kellett kirobbantaniuk.”

1909-ben Apollinaire és Derain barátsága még szorosabbra fűződik, amikor a költő A Rothadó varázsló (L’Enchanteur pourissant) című könyvéhez a festőt kéri fel az illusztrációk elkészítésére. Derain első önálló kiállítását is Apollinaire kezdeményezi 1916. október 21-én Párizsban, a Paul Guillaume Galériában. A kiállítás katalógusának bevezetőjét Apollinaire írja: „Derain szenvedélyesen tanulmányozta a mesterek műveit. A róluk készített másolatai elárulják a vágyat, hogy megismerhesse azokat. Ugyanakkor páratlan merészséggel túllépett a legvakmerőbb kortárs művészeten, hogy egyszerűséggel és frissességgel megtalálja a művészet alapjait és abból eredő szabályait. André Derain ma bemutatásra kerülő munkáiban felismerhetünk egy merész, ugyanakkor fegyelmezett természetet. És legutóbbi műveinek egy része magán viseli mindig megindító nyomait azoknak az erőfeszítéseknek, amik ahhoz kellettek, hogy e két tendenciát összeegyeztesse. Közel van célja eléréséhez, ami egy realista és fenséges boldogsággal teljes harmónia.”

 

Derain: L’Estaque, három fa (1906)

 

Derain később Braque és Picasso hatására eltávolodik a fauvizmustól, és egy ideig a kubisták útját követi. 1912 után egyéni utat választ, és visszatér a neoklasszicizmushoz, amit „gótikus” korszakának neveznek. Jelentős alkotásai Az utolsó vacsora (1913), a Szombat (1914) vagy a Pierrot és Harlekin (1924).

 

Derain: Pierrot és Harlekin (1924)

 

Derain a háború után válik híressé. Apollinaire tömjénezi, André Breton, Max Jacob és Giacometti is csodálja. Derain népszerű. A hatalmas termetű festő szereti a bort, a nőket, akiket nagy kedvvel fest meg. A húszas években számtalan meztelen nőt rajzol, fest.

 

Derain: Álló meztelen nő

 

Munkásságának utolsó korszakában valamennyi „iskoláról” elítélő véleménye van: „kislányokat ábrázoló, kicsit művészi festészet” – mondja az impresszionizmusról. A nonfiguratív művészet „minél absztraktabb, annál ostobább”. A fauvizmus, amelynek úttörője volt egykor, mára úgy tűnik számára, mint „kelmefestők története”. Élete végén a színek szerelmese elhagyja az élénk színeket, sötét tájképeket, csendéleteket fest, mint az 1945-ből származó Csendélet fekete háttérrel.

 

Derain: Csendélet fekete háttérrel (1945)

 

Ugyanakkor gyűjti a Bugatti gépkocsikat, repülőgépet vezet, hajókat kormányoz és kastélyokat vásárol. 1935-ben veszi meg a La Roserarie-nak nevezett tekintélyes házat, ahol élete végéig él.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Guillaume Apollinaire és a fauvizmus”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés