Fekete mágia
Felfuvalkodott, goromba, cinikus, gátlástalan, hazug, jellemtelen ember volt, telhetetlen élvhajhász, olykor fékeveszett duhaj. Pokolra való, mondták róla.
__Ám ha tollából vers fakadt, az csupa báj volt, melegség, szeretet, fény és derű: egy ártatlan, tiszta lélek fennkölt szárnyalása.
Köztudott volt – alighanem a valamikori, egyetlen barátja, egyszersmind pártfogója és jótevője révén –, hogy az Óda a nyárhoz című, egyik legszebbnek tartott versét egy zord téli estén, sivár padlásszobájában fagyoskodva írta, a hasonlóan nagyra becsült Óda a télhez címűt pedig egy tikkasztó nyári estén, ugyanott, a hőségtől gyötörve. Az is köztudott volt – alighanem szintén a valamikori, egyetlen barátja, egyszersmind pártfogója és jótevője révén –, hogy a világirodalom egyik legszebb szerelmes verseként számon tartott Óda a szerelemhez ihletője egy alig húszéves bordélyházi szajha volt – ő akkor már túl járt a negyvenen –, akit pár héten át rendszeresen látogatott, s akit ily alkalmakkor beleegyezésével, együttlétük rituáléjának elmaradhatatlan részeként a legváltozatosabb módon bántalmazott. A rosszéletű lánynak egy napon nyoma veszett, ő pedig érezte, szinte teljes bizonyossággal tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni. Akkor fogant meg benne az a vers.
__Azt azonban – hogy, hogy nem – talán csak a későbbi életrajzírója tudta, hogy a valamikori, egyetlen barátját, egyszersmind pártfogóját és jótevőjét, aki nagy rajongója volt és maga is verselgetett, a legmesszebb menőkig kihasználta, valósággal élősködött rajta, miközben előszeretettel alázta meg – ám hogy el ne veszítse, mindannyiszor ki is engesztelte valamiképpen –, és mindvégig éreztette vele a maga felsőbbrendűségét. Végül pedig elszerette tőle a feleségét, akinek azonban alig néhány hónap múltán kiadta az útját, öngyilkosságba kergetve az ilyenformán mélységesen megalázott és az önbecsülését végleg elvesztett férjet. Ezt követően írta meg Óda a barátsághoz című versét, az egyik legnemesebb emberi értéknek és köteléknek e páratlanul gazdagon árnyalt poétikus értelmezését, dicshimnuszát, egyben megkapó, személyes tanúságtételét.
__Még nem volt ötvenéves, amikor megírta Himnusz az élethez című, háromszázharminc sorból álló, egybefüggő versfolyamát, amelyet méltán a világirodalom talán legszebb, legegyetemesebb tartalmú és legnagyobb hatású költeményeként tartanak számon. Szerteágazó gondolattársításai, gazdag jelképisége, sokszor merész hasonlatai és szóképei ellenére üzenete egyértelmű, és összefoglalható egy közhellyel: az élet felbecsülhetetlen kincs.
__Megírása után a költő teljesen megváltozott, egyik napról a másikra. Elhagyta a rossz szokásait, magányba vonult, és naphosszat csak heverészett a padlásszobájában. Egy vasárnap templomba ment, hogy meggyónjon, de amint belépett, visszarettent a felismeréstől, hogy nem győzné sorolni a bűneit, és úgy érezte, nem is érdemelne feloldozást. Aznap éjjel, álmában érte a halál. Szép halála volt tehát; talán mégis feloldozást nyert.
__Az életrajzírójában, aki igencsak jártas volt az alkotáslélektan akkoriban ugyan még gyerekcipőben járó tudományában – neki magának is voltak elképzelései és elméletei e téren, melyek többsége később igazolást is nyert –, e vers kapcsán felmerült a gyanú, hogy megírásához a költőnek, egyéniségéből, lelki alkatából, a benne működő „motivációs mechanizmusok” sajátos jellegéből adódóan ki kellett oltania egy emberéletet. Ez irányú, alapos kutatásainak eredményeként arra a következtetésre jutott – melyről említést is tesz az életrajzban –, hogy egy rejtélyes, felderítetlen gyilkosság, amely nem sokkal a vers megszületése előtt történt, összefüggésbe hozható ővele. Pontosabban nem zárható ki, hogy ő volt a tettes.
Hozzászólások