Isten arca • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Isten arca

 

Csöndes rohanással
átnyargalt rajtam az idő,
sóhajtól rezdült egy falevél,
harang kondult
a faluszéli templomházban,
estét és papot hozott magával a szél,
s én elszenderültem a félhomályban.

Mellettem fáradt, kesergő lelkek
buzgón ostromolták az Istent.
Félálomban csoszogtak a századok
az öreg pallón térdepelve kérve,
és évezredek dohos súlya alatt
megnyikordult a kopott pad valahol.

Sustorgó imák között,
mint üde madárdal
a sírás, angyali kisded
remélte anyja kebelét,
enni kért a lelkem.
Égi zene szűrődött halkan,
testből testbe szállt az élet,
keresve az utat a szívekhez
az élő Madonna-képpel.

De fejet lehajtva, szemet lecsukva,
a kéz göcsörtjét agyonra gyötörve
ez égi jelet észre senki sem vette.
Az eltévedt imák buzgón ostromolták
tovább az épp megtestesült Istent
az idelentről és a vágyott odaátról,
jaj-ok súlya alatt vánszorgott a remény,
és lassan megint beborított mindent
az illatos, terjengő, köhécselő tömjén.

Pedig a mennyei békesség
köröttük fényességgel áradt,
és ott szendergett az Úr közöttük,
legszebbik arcát mutatva
a teremtett Világnak.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Isten arca”


  1. Szép vers. Mély mondanivalóval. Gratulálok!

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. november 26., 07:39

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés