A jegypénztárnál hosszú sor állt. Ambrus Ferivel együtt, aki egy középtermetű, öltözetére igényes, jólfésült fiatalember volt, legalább még húszan várakoztak. A szőke nőt figyelte. Előtte állt, szembe tűnt számára, az első pillantásra formás alakja. Szép ívű melleinek rajzolata. A kalapját igazgatta. Szinte csak erre figyelt. Nagy igyekezetében leejtette pénztárcáját. – Itt az alkalom! – ismerte fel Ambrus a lehetőséget. Néhány mozdulattal kilépett a sorból. – Bocsánat, tessék! – felvette a földről a leejtett pénztárcát és a nő felé nyújtotta.
– Ó, köszönöm! – mondta meglepődötten a szőke nő.
– Szívesen – nyugtázta Ambrus Feri, egyszerű magatartással.
– Nem vettem észre – folytatta a beszélgetést a szőke nő.
– Előfordul. Jegyet vált?
– Igen.
– Megengedi, segíthetek? – kérdezte Ambrus, de nem akart tolakodónak tűnni.
– Köszönöm.
– Hová utazik?
– Nagykanizsára.
– Micsoda véletlen.
– Maga is oda?
– Nem. Csak arra. Fonyódig együtt utazunk.
A kupéban segítette feltenni a nő csomagját a rácsos tartóba. Szemben ültek egymással. A szőke nő idősebb volt. Ambrus harmincnyolc-negyvennek nézte. – Jól konzervált! Lehet, hogy fiatalabb, vagy talán hattal több? Izmos, formás testén, kedvvel „legeltette” szemét.
– Kettesben elviselhetőbb az utazás – szőtte a beszéd fonalát Ambrus.
– Beszélget az ember – mondta a nő egyszerűen.
– Gyorsabban eltelik az idő – tette hozzá Ambrus Feri és kissé zavart pillantásokkal nézte a nőt.
A vonat lassan döcögött az alkonyba hajló kora estében. Egy idő után a kerekek csattogását figyelte. A csomagtartóban tompa puffanásokkal verődtek össze a bőröndök.
– Csak nem fog a fejünkre esni? – aggodalmaskodott a szőke nő és tekintete megakadt Ambrus Feri arcán. Egy pillanatra összefonódott nézésük. Ezt Ambrus mintha észre sem vette volna, olyan természetesnek tűnt. Egy idő után lazán a fiú szólalt meg: – Nem hinném… – mondta egyszerűen.
Felállt, egymáshoz közelebb tolta a csomagokat. Amikor leült, a szűk ülések miatt, összeért a térdük.
– Bocsánat – udvariaskodott és egy kicsit zavart lett.
– Á, semmi – legyintett könnyedén a nő. Megigazította a szoknyáját, mintha ez a kis ütközés kárt tett volna benne, közben kemény, formás combja felvillant. Ambrus Feri huszonnyolc évesen nagyot nyelt és érezte, szíve hevesebben ver, mélyet kellett lélegeznie, hogy visszatérjen a régi kerékvágásba.
– Szüleihez utazik? – kérdezte a nő és élvezte a fiú zavarát, látszólagos mohó tekintetét.
– Igen.
– Sűrűn jár haza? – faggatta tovább.
– Nem. Kéthetenként, vagy ritkábban.
– Nem szeret haza utazni? – csodálkozott egy kissé tetetett lazasággal.
– Haza igen. Csak vissza rossz jönni! – mondta Ambrus Feri egyszerűen.
– Nem szeret Pesten?
– Egyedül mit kezdjen az ember? – kérdezett vissza Ambrus.
– Maga még fiatal! – mondta a nő és keresztbe tett lábait megcserélte úgy, hogy közben kezével felcsippentette szoknyáját a művelet könnyebbségét segítve. Hosszú, formás combjai kivillantak, a mozdulat azonban eléggé lassúra sikerült, mintha ezzel szándékosan nyújtotta volna a látványt.
– Fiatalság nem védjegy – összegezte Ambrus Feri.
– Megismerkedik valakivel és máris nincs egyedül.
– Nem megy mindig olyan könnyen.
– Nem hinném – ingatta fejét a szőke nő.
– Ha akarok, akkor sohasem sikerül – magyarázta védekezőleg Ambrus Feri.
– Velem sem akart? – kérdezte a nő és megint igazított a szoknyáján, ügyes, apró mozdulatokkal.
– A véletlen hozta!
– Hamar ment. Nem is volt nehéz.
– De nem mindig utazik az ember – magyarázta Ambrus Feri.
– És nem mindenki ejti el a pénztárcáját?! – kérdezte és felelte, a nő közben kissé cinikus arccal ingatta a fejét, mintha csodálkozna a történteken.
– Biztosan véletlen volt.
– Ezt nem tudhatja – mondta a szőke nő rejtelmesen.
– Így szokott ismerkedni? – tette fel a kérdést Ambrus Feri és hangjából kiérződött a sértődöttség.
– Ne mondjon ilyet, tényleg véletlen volt!
– Pesten lakik?
– Igen.
– A férjéhez utazik?
– A férjem? Hová gondol, úgy nézek ki, mint egy férjes asszony?
– Nem akartam megbántani.
– A férfiakra vigyázni kell! – emelte fel figyelmeztetőleg mutatóujját a szőke nő.
– Csak nem fél tőlük?
– Sohasem féltem. Szeretem a szabadságot. Egyedül jobban mozoghat az ember. A férfi csak kellék az életemben! – ezt az utolsó mondatot kicsit legyintve, úgy félvállról vetette oda. Gondolta: – birkózzon meg vele a fiú, ha tud.
– Különös elv – szögezte le Ambrus kissé csodálkozva.
– Miért, talán nincs igazam? – kérdezte kihívóan a szőke nő.
– Ezek szerint én is kellék vagyok? A távolsági utazás elengedhetetlen kelléke? – kérdezte, de ebben a kérdésben benne volt a férfiúi sértődöttség is.
– Maga még fiatal hozzám, anyja lehetnék! – mondta látszólag teljes meggyőződéssel a szőke nő és kinézett a vonat ablakán, mintha már nem is akarná folytatni a beszélgetést.
– Szeretném, ha ilyen mamám lenne – mondta csípős hanglejtéssel Ambrus Feri és ő is kibámult az ablakon.
A válasz találó volt. A szőke nő sértődött arcán szabályos időközönként átfutott a távíróoszlopok elsuhanó árnyéka. Egy rövid időre kemény csend állt közéjük. Aztán mégis a nő szólalt meg először: – Ugye nem haragszik rám? Nem akartam megsérteni. Hogy szólítsam? Még be sem mutatkoztam – próbálta melegebb hangon engesztelni.
– Ambrus Ferenc!
– Eszter! – mutatkoztak be egymásnak, suta módon kezet fogtak, de a kézfogás egy kicsit hosszabbra sikeredett. A vonat tovább döcögött, monoton kerék csattogásokkal. Olyan szünetféle ékelődött kettőjük közé. Először csak egymás szemébe néztek, hosszan. Ambrus érezte, hogy lélegzetvétele felgyorsul, szíve kalimpál. Rövid mozdulatot tett. Eszter nem húzta el a lábát. Ambrus Feri kezét a combján nyugtatta. Az esti szürkületben a lenyugvó nap vörös fénye egész arcukat befestette.
– Ugye szép? – kérdezte Ambrus.
– Csodálatos – mondta egyszerűen a szőke nő.
– Gondolatébresztő.
– Mire gondol most? – kérdezte hirtelen Eszter a szőke nő.
– Nagyon közönséges dologra.
– ?! – hang nélkül, kérdő arccal nézte a fiút.
– Szeretném megölelni!
A melle kemény volt, combjáról lecsúszott a keze. Szájával szenvedélyesen harapott.
– Pesten megkeresel ugye? – aggodalmaskodott Eszter és szeméből kisugárzó vágyakozással nézte Ambrus Ferit.
– Mikor jössz vissza?
– Egy hét múlva – mondta a szőke nő és szavaiból érződött, hogy hosszú az az idő számára.
– Add meg a telefonszámodat! – javasolta Ambrus.
– Nincs.
– Hogy talállak meg?
– Gyere fel a lakásomra, egyedül lakom.
A noteszlapot, melyre felírta a címet, zakója oldalzsebébe tette.
– Vigyázz rá, el ne veszítsed! – tréfálkozott Eszter és le nem vette a tekintetét a fiúról.
– Siess vissza! – mondta búcsúzóul Ambrus Feri és táskájával a kezében, Fonyódon leszállt a vonatról. Tanácstalanul állt. Nézte az ablakból integető Esztert, azt a formás, szőke nőt, aki csak úgy egyszerűen tovább siklik az életéből.
– Szombaton otthon leszek, este gyere fel!- kiáltotta Eszter. – várlak!
***
Ambrus Feri másnap délben, keményre tömte a hasát. ha hazament, kedvenc ételeit főzték. Heteken keresztül élt az élményekből. Az apja, aki különben elég hallgatag ember hírében állt, megkérdezte: – Jó volt fiam?
– Igen apám – válaszolta egyszerű, szófogadó módon.
– Ez az élet! – összegezte az öreg.
– Kell ez is, de más is tartozik hozzá – próbált filozofálni, közben Eszterre gondolt, a szombatra. Összeszorította a fogát. Nem tudott szabadulni a gondolattól, a leendő élményektől. Ez a vasárnap kellemes volt. Nyugodtnak érezte magát.
– Mikor jössz haza legközelebb? – kérdezte az anyja.
– Nem tudom.
– Írj, ha jössz!
– Igen.
– Jó lenne, ha több időt szakítanál. Így nem tudod kipihenni magad – magyarázta az anyja, közben köténye szélében megtörölte kezét és az asztalon lévő tányérokat rakosgatta. Ambrus Feri gondolkozott: – Lehet, hogy ezután ritkábban jövök. mindig rossz a visszautazás, úgy felkavar. meg kell szoknom már végleg Pesten… De csak ennyit mondott: – Nincs sok szabadságom, be kell osztani.
– Azért, ha tudsz, gyere – kérte egyszerűen az anyja.
(Folytatjuk)
Hozzászólások