Sodrásban - 2. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Sodrásban – 2.

A vasárnap éjszakai vonattal indult vissza. Az átszállástól félt, ritkán kapott ülőhelyet. Ma sikerült. Az állomáson felugrott a beérkező mozgó vonatra. A kupéban sötét volt. Fény csak a szomszéd kocsiból szűrődött át. Egy kettős ülés egyik fele szabad volt. Belülről aludt valaki, kabáttal takarta be a fejét. A szemközti padon két idősebb férfi, a belső horkolva aludt.

– Szabad ez a hely? – kérdezte az ébren virrasztó férfitől.

– Azt hiszem igen.

– Köszönöm.

A táskáját feltette a csomagtartóra, ballonkabátját maga mellé akasztotta. Körülnézett. Mindenfelé alvó emberek. A vonat nehézkesen haladt. Az emberek összeverődtek. Ambrus Feri a homályból gyéren kirajzolódó fejeket figyelte. Fiatal nincs sehol, öreg emberek, ráncos, fáradt arcok mindenfelé.

Mellette egyelőre nem tudta ki alszik. A nemével ugyan tisztában volt, mert rövid szoknyája és fehér térde mindent elárult. – Milyen kár, hogy alszik. Fel kellene ébreszteni, de hogyan? – gondolta. Ő most nem álmos. Az ébresztésre semmiféle ötlet nem jutott az eszébe. A vonat egyszer csak hirtelen fékezett. A kabát alól egy kócos, szőke fej bukkant elő. Félve pislogott. Nem tudta, hol lehet.

– Mi történt? – kérdezte kissé zavartan.

– Semmi különös, csak lefékezett a vágtató vonat – mondta Ambrus Feri és nézte a lányt.

– Hol vagyunk? – aggodalmaskodott és tenyerével letörölte a párás ablaküveget és kinézett a feneketlen sötétségbe.

– Most hagytuk el Siófokot.

– Csak Siófokot? – csattant fel a lány.

– Igen.

– Ez magának vágtató vonat? Már azt hittem Pesten szaladtunk ki a Jakobinusok terére, vagy a Vérmezőre.

– Nem vagyok hitetlen ember, de erről a vonatról nem tételezném fel soha, hogy annyi erő rejtőzne benne – próbált szellemeskedni Ambrus Feri, hogy további szóra bírja a lányt.

– Csak vicceljen – vágott vissza sértődött hangon.

– Ne keseredjen el, egyszer csak odaérünk – biztatta a lányt nyugodt hangon Ambrus Feri.

– Csak nem mindegy, hogy mikor – még mindig emelt volt a hangja.

– Magának miért olyan sürgős?

– Mert nem szeretek utazni!

– Akkor miért teszi?

– Nem tudom, mi jogon faggat engem? Micsoda maga? Vizsgálóbíró?

– Egy utas a sok közül.

– Akkor utazzon, és ne foglalkozzon mások bajával.

– Elnézést kisasszony!

– Nem vagyok kisasszony!

– Mondhatom jól felvágták a nyelvét.

– Szerencse, hogy nem kérdezték meg magától, különben ma néma lennék.

– Isten őrizzen, micsoda veszteség ért volna engem, ha most némaságra lettem volna ítélve maga mellett.

– Megkérném, hallgasson inkább, szeretnék aludni.

– Parancsoljon… – adta meg magát Ambrus Feri, közben arra gondolt, – micsoda kígyó!  És még ilyennel társalogjon az ember? A férje boldog lehet! Vagy lehet, hogy nincs is neki? Akkor pont ezért nincs! – ezzel lezártnak tekintette ezt az ismerkedési ügyet. – Aludni fogok! Persze nem vagyok álmos! Cigarettát vett elő, rágyújtott. Teli tüdővel fújta ki a füstöt. Kis idő múlva: – Van gyufája? – kérdezte a lány, amint előbújt a kabát alól. Vékony alakját, szép szabályos arcát, kék szemét gyéren világította meg az idetévedő fény.

– Igen.

– Legyen szíves – fordult Ambrus felé és cigaretta volt a szájában, amelyet csak a derengő fehérség miatt vett észre. A fellobbanó láng megvilágította a lány arcát. – Húsz éves lehet és nem is csúnya! – nyugtázta könnyedséggel.

– Köszönöm.

– Szívesen, de miért nem alszik? – folytatta Ambrus önkéntelenül is a beszélgetést.

– Már megint kérdez? Ha tudni akarja, társalogni akarok magával! – mondta határozottan és nagyot szippantott a cigarettából. Ambrus Feri ettől a váltástól egy kicsit megszeppent, de annyit még kipréselt magából: – Rendelkezzék velem!

– Vera vagyok! – mondta erre a lány.

– Én meg Feri! – válaszolta Ambrus.

Kezet fogtak.

– Te szeretsz utazni? – kezdte a kérdést, egyszerű természetességgel.

– Nem nagyon, de néha kell – vonta meg a vállát bizonytalanul Ambrus.

– Utaztál már hosszabb ideig? – jött az újabb kérdés, de Ambrus Feri most vette észre: – Tegez a pimasz!

– Most te lettél a vizsgálóbíró? – kérdezett vissza.

– Ne haragudj, másképpen nem tudok beszélgetni.

– Még nem utaztam hosszabb ideig, hacsak ezt az utat nem lehet hosszúnk nevezni.

– Vonattal én sem szeretek. A repülő az más. Kényelmesebb.

– Drágább.

– A tengerre szeretnék eljutni.

– A Balaton is jó.

– Á, unalmas! Minden nyáron ott vagyok – legyintett a lány és leverte a hamut cigarettájáról.

– Mit csinálsz ott?

– Fürdök.

– Ki lehet bírni! – összegezte Ambrus Feri.

– Csak a férfiak elviselhetetlenek.

– Nem kell velük szóba állni.

– Muszáj.

– Miért?

– Reggelizni is kell… – mondta és hanyag mozdulattal felvonta a vállát.

Ambrus Feri hirtelen, tágra nyílt szemmel nézett. – Na, még csak ez hiányzott! Balaton gyöngye! Holtszezonban árkedvezmény! Jól kifogtam ezt az utat is – futott végig a gondolatokon.

Vera közben megigazította a haját, csak úgy két oldalról beletúrt a kezével, aztán simított rajta egy kicsit.

– Tetszem neked? – kérdezte és mindkét oldalra tett egy-egy bemutatkozó mozdulatot.

-„Szép” vagy!  – állapította meg Ambrus Feri, de hangjában egy kis kesernyés gúny bujkált, szerencsére a lány nem vette észre.

– Örülök neki. Mit csinálsz Pesten?

– Festő vagyok! – hazudta Ambrus Feri egy kis gondolkozás után. Olyan játékfélének szánta, mert bántotta a lány pimasz, kissé kihívó magatartása. Hátha ez használ – gondolta.

– Festő? – csodálkozott a lány.

– Igen.

– Festő ismerősöm még úgysem volt.

– Nagyszerű! Akkor most már ismersz egyet.

– Ugye lefestesz?

– Akarod?

– Nagyban, meztelenül! – jelentette ki a lány.

Ezen már Ambrus Feri is elmosolyodott. – mi lesz ennek a vége? – lepődött meg ő maga is.

– Van műtermed? – jött az újabb kérdés, de Ambrus Feri innentől kezdve élvezte a kialakult helyzetet. – Csak folytassuk a játékot! – mondta önmagának, a lánynak pedig röviden. – Van!

– Miért nincs szakállad? A festők mind szakállasok!

– Honnan tudod, ha még egyet sem láttál?

– Láttam a képüket.

– Hol?

– A lexikonban.

Ez volt a vég. Micsoda tortúra! Még egy ilyen válasz és kiugrom az ablakon – gondolta Ambrus Feri és bánta, hogy elkezdte a beszélgetést. Szerencsére a déli pályaudvar következett. Az emberek öltöztek. A vonat lassított. A pályaudvar fehér fényei vakítóak voltak a sötétség után.

– Majd segítek – ajánlkozott a lánynak.

– Köszönöm.

– Nem nehéz?

– Egy kicsit.

– A kijáratig elviszem.

– Kösz, majd a férjem cipekedik – de Ambrusnak ez volt az utolsó tőrdöfés. Erre csak annyit tudott megnyugtatásként önmagának mondani: – Szegény férj, csak sajnálni tudom!

– Szevasz, örülök, hogy megismertelek. – intett a lány lenge kacérsággal és eltűnt, mint a fogószél. Valami maradt utána, a fiú nem tudta kitalálni, mi. Hétfőn egész nap nyugtalanul dolgozott. Most sem volt álmos. Verára gondolt. – Felesleges, eltűnt, mint a kámfor! Eszébe jutott Eszter. – Mennyire más. Határozottabb, érettebb, vággyal telített. Most vette észre, hogy még fáj a harapás helye. – Öt nap! – számolta hirtelen. – Az már az a bizonyos szombat! Erősebben lélegzett megint.

***

A gyárból fél háromkor indult haza. A Visegrádi utca sarkánál egy ismerős lány átszaladt egy fékező autó előtt. Hirtelen torkában dobogott a szíve. Kiáltani akart, hogy figyelmeztesse, de nem jött hang ki a száján. Csak úgy ijedten tátogott. A lány után futott, a Vígszínháznál érte utol.

– Zsuzsa!

– Feri! – meglepődve néztek egymásra.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Ambrus Feri, mert nem értette a helyzetet.

– Ezt kérdezem én is?

– Micsoda véletlen.

– Nem véletlen, erre járok mindig – válaszolta a barna, rövid hajú Zsuzsa.

– Akkor találkoznunk kellett volna.

– Már nem tudtalak értesíteni a címváltozásról. – Leszereltél? – kérdezte kedves, csengő hangján és mosolygós arccal nézte Ambrus Ferit, aki csak állt, mintha az aszfaltba gyökeret eresztett volna a lába.

– Igen.

– Régen?

– Még februárban.

– Dolgozol?

– Dolgozom.

– Hol?

– Újpesten.

– Én is ott. A Chinoin gyógyszerben.

– Egy bőrgyárban.

– Nincs büdös?

– Megszokja az ember.

– A Chinoin is büdös.

– Most hol laksz?

– Itt a Fürst Sándor utcában.

– Hol van az?

– Ahol a Duna mozi – mondta Zsuzsa és kezével az irányba mutatott.

– Ja.

– Majdnem szembe a mozival.

– A bátyám keresett egyszer, ott ahol laktál.

– Tudom, meg is talált.

– Mondta, majd fogsz írni.

– Közben elköltöztem. Nyolcan laktunk egy szobában, nagyon zsúfolt volt – magyarázkodott a lány.

– Most jó helyed van? – kérdezte Ambrus Feri, de a földhözragadtsága, zavartsága nem oldódott benne.

– Nem panaszkodom.

– Öreg néni?

– Nem! Fiatal, elvált asszony, van egy tíz éves kisfia.

– Rokon?

– Ismerős, együtt dolgozom vele.

– Sietsz?

– Ötre mondtam, hogy hazamegyek. El akar menni.  Tibire kell vigyázni, különben nem tanul.

– Iszol egy kávét?

– ?!

– Gyere!

A Duplába ültek le. Zsúfolt volt, alig találtak helyet.

– Két kávét! – vetette oda a pincérnőnek. – Cigarettázol?

– Sajnos – mondta egy kicsit kesernyésen Zsuzsa, de ebben az egy szóban benne volt, hogy már többször szerette volna abbahagyni, de nem sikerült.

– Tessék! Gyújts rá – és nyújtotta Ambrus a cigarettát.

Amíg Zsuzsa a dobozzal babrált, nézte a lányt. Zsuzsa zavarba jött tekintetétől. Lesütötte szemét, elpirult. A közben kivett cigarettát érezhetően remegő ujjakkal gyújtotta meg és némi megnyugvás látszott rajta, amikor az első szippantás füstjét kifújta.

– Már régen akartam veled találkozni – magyarázkodott Ambrus Feri. – De mindig elmaradt.

– Ha nagyon akartál, miért nem kerestél? – vágott vissza a lány, már nagyobb nyugalommal.

– Voltam ott, ahol laktál, de nem tudták hová költöztél.

– Pedig nem lehet elveszni ebben a nagyvárosban.

– Bizonyíték rá a mai találkozásunk.

– Igen.

– Mi van a többiekkel? Azokkal, akikkel együtt végeztünk a gimiben?

– Nem tudom, én elkerültem otthonról.

– Éva járt még velünk, vonattal.

– Ő egyetemre került. Nagy nő lett belőle.

– Mi a fene?

– Itt van Pesten, illetve Gödöllőn.

– Agrármérnök lesz?

– Vagy a pipacsban call-girl, ha így halad.

– Már diákkorában is bizonyságot tett ilyen irányú tehetségéről – állapította meg Ambrus.

– Az ő dolga – legyintett Zsuzsa.

– Sietsz, nem tartalak fel? – idegeskedett zavartan Ambrus Feri és kiitta maradék kávéját.

– Ötre nyugodtan hazaérek.

Szólította a pincért, fizetett. A Duna-partra irányította a lányt észrevétlen mozdulatokkal. – Jobban szeretek itt. Undorodom a füstös presszóktól.

– Nem is egészséges – tette hozzá Zsuzsa.

– Van, aki ott éli le az életét. Törzspresszó, napi dupla, sima víz, sok szöveg. A pesti ember helye és fogyasztása a világban. Modern ősközösség!  – filozofált hangosan Ambrus és jóleső érzéssel nézte Zsuzsát. Aztán hozzátette: – Ahol az elejtett vad az Éva.

Ezen nevettek. Úgy, mint régen, középiskolás korukban. Akkor minden nap találkoztak, mentek a jó diákheccek, a vidámságok, aztán egyszerre csak vége lett mindennek.

– A Kesi képzeld, kiment Kanadába – újságolta Zsuzsának.

– Melyik volt az? – kérdezte hirtelen, értetlen arccal.

– Az a fekete srác, aki tudott angolul.

– Mit csinál ott?

– Valamit melózik – felelte Ambrus, de érezte, hogy a beszélgetés teljesen unalmas területre kalandozott el. Szerette volna megmenteni a helyzetet, de hirtelen nem volt erre vonatkozó ötlete, amikor Zsuzsa hangja törte meg a közbe rekedt csendet: – Na, én itt lakom – mutatott Zsuzsa az előtte lévő szürke házra.

– Földszinten?

– Nem. Első emelet. Az a nagy ablak ott – mutatta a lány. – Én megérkeztem, akkor, szevasz! – köszönt egy kicsit félszegen.

– Szevasz! – köszönt vissza Ambrus Feri. – Vasárnap megvárlak itt, négykor. Ráérsz? – kérdezte a járda széléről, amint kissé tovább lépett.

– Igen.

– Majd beszélgetünk még. Siess!

– Jó! – kiáltotta vissza Zsuzsa és felfutott a lépcsőn. Az ajtó hangosan bevágódott utána. Ambrus Feri csak nézett, tágra nyílt szemmel. Nem tudott elindulni. Mikor felpillantott az ablakra, úgy tűnt, mintha a függöny megmozdult volna.

A Marx téren jegy után kutatott a zsebében. Nem talált egyet sem.

– Kérek egy villamosjegyet!

– Kétforintosat? – kérdezte egy ősz hajú, szemüveges néni a pénztárablak mögül kipillantva.

– Lehet olcsóbbat is? – visszakérdezett, vidám könnyedséggel, amely azóta megint hatalmába kerítette.

– Használtat, de csak ma este! – mondta az ősz hajú, szemüveges néni és szemében némi huncutság bujkált, amint Ambrus Ferit nézte.

A megállótól hazáig futott. Nem tudta, mit tegyen? – Vasárnap, délután négykor! Aztán szombatra gondolt. Eszterre. –  Hová is tettem a címet? – és lendületesen keresgélni kezdett a kabátzsebében.

***

Szombaton kissé megkésve, a papírlappal a kezében nézte a házszámokat. Végre meglelte. A lépcsőházban már hevesen vert a szíve. Eszter kemény combja kísértett. – Nem fordulok vissza! Remegett a keze, amikor a csengőre tette. Úgy érezte, minden erő kifutott belőle, talán még állni sincs ereje. Lehet, hogy rosszul van? Azonban némi szünet után visszatért a feszültség, a várakozás. Nagy levegőt vett, várt, csengetett. Egy rövidet, szerényen, kissé félve. Ajtó csapódott, egy emelettel feljebb. Összerezzent.

Az előszobában kigyulladt a villany. Az üvegajtón kirajzolódott Eszter formás alakja. Ambrus Feri kapkodta a levegőt, aztán egy másik kép is megjelent Eszter alakja mellett. De ez már nem női alaktól származott. Kulcs fordult a zárban, kinyílt az ajtó. Ott állt, oldalán egy férfi, fehér trikóban, bambán bámult kifelé, mintha nem volna fogalma semmiről.

Eszter zavartan állt, nagy nehezen annyit tudott kipréselni magából, miközben Ambrus Ferire, meg a bamba képű pasasra nézett: – Nem hittem, hogy eljössz…


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS