Jelenkori utazás Pécs felé • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Jelenkori utazás Pécs felé

Döcög az autó a borzalmas kátyúkban, mellettünk életképek rohannak tova. Hivatalos út délre, kábé 250 kilométer távolságra. Hajnal van, de a köd hamar oszlik, kiderülne, de a láthatóan is bűzös atmoszféra aeroszol milliárdjai csak nem engedik be a Napot, hogy megsimogassa a földet és az élőket. Falvakon vergődünk át, mert nincsen rendes főút, gyorsforgalmiról meg minek is álmodni. De legalább látunk sok mindent, amit másoknak is látniuk kellene. Ami legtöbbször és leginkább látszik, és üvölt, annak nem más a neve, mint nyomor. Jobb, ha csak magamban beszélek róla. „Házak ezek? Nem, inkább romos torzók. Mintha minden pillanatban széteshetnének. Lemállott, elporló vakolataik nedves, nyirkos, salétromos anyagába bújik a kiűzhetetlen hideg. Az egykori kémények tökrészegen imbolyognak a füstben, rücskössé vált, hézagos tégláikkal tartják magukat ki tudja meddig. A cserepek már rég nem pirosak, pedig egykor biztosan azok lehettek, de mostanra elszíneződtek, és úgy lógnak, mint a rosszul befestett kócos haj tincsei. Egy öreg ül az egyik ház előtt a rozoga lépcsőn. Kék munkásnadrág, elnyűtt, ráncos, borostás arc, fehérből koszosbarnába változott ing és csak fújja a füstöt, és néz és néz és néz… Amott az udvarban egy asszony tereget. Gépiesen csapkodja fel a kötélre a ruhadarabokat: gatyákat, lepedőket, zoknikat, és vele együtt egész életét. Az ember csak bámul… A kötelek mellett egy öreg diófa, termésére már senki sem emlékezik. Elhagyottan várja a beteljesülést, barnás-fekete kérgén sárgán kérkednek a zuzmók. Lehet, hogy nem lesz többé tavasz. Közben az utcán, a köves-kavicsos, sáros, járdának nevezett valamin néhány részeg ember dülöngél. Nekik már jó. Pedig úgy tűnik, hogy nem is öregek, lenne valahol jövőjük. De hol? Rongyosak. Mást nem lehet mondani azokra a hacukákra, amikbe beleburkolták most éppen melegnek tűnő testüket. De arcukon fagyos vacogás ül, hiába is próbálják titkolni egymás előtt. Nem énekelnek, csak néha kurjongatnak. A másik oldalon néhány asszony siet, kezükben cekkerek, viszik haza a kenyeret, a tejet, meg talán néhány sört is a férjeknek. Kendő a fejeken, szemek a köveken, csendes zihálásokkal segített sietős léptek, hazafelé. Életképek… Sorjáznak a falvak. És íme megérkeztünk oda, ahol néhány hónapja még állt egy kékre mázolt kalyiba. Összedőlt. Egy hajlott hátú emberke kerülgeti, menti a menthetőt, tüzet rak az udvarban, mert hol is melegedhetne ezután? Körülötte néhány kisgyerek ugrándozik. Csivitelnek, nem sejtenek semmit. Vajon ők laknak valahol? Netán az öreg a nagypapájuk? Ki tudja… Aztán egy másik kis ház következik, fele ledőlt, a másik felében még laknak, a tető megsüllyedt, tartja a szentlélek. Az ablak szinte pucéran kacérkodik a falban, mezítelen koszosfehér tokjaival ékeskedve, ablakai közül az egyik tejüveg lehet, de a másikon tarka mintás rongy, a függöny szerepében tetszelegve. Mintha szólni akarna ez az ablak, mondani valamit arról, hogy mit lát odabent, és mit kell eltűrnie odakintről… De nem jut szóhoz. Túl nagy itt a csend. A furán kanyargó kémények kékes füstjébe a köd fehéres-szürkés gomolygó virágai kapaszkodnak. Lehet, hogy egyes házacskákban még van „putri”. A putri, az egy nagy fekete, hengeres vaskályha, öreg anyáink melegedője, a szegénység egyfajta korinthoszi oszlopa, a putri-történelem örökös lenyomata. Körülötte üldögél a család, de főleg a „nagyi”, aki öreg kezeit melengetve kötöget, és mesél egy letűnt, vagy éppen letűnni nem akaró világról. Milyen idilli tud lenni a nyomor! És, ha ilyen, akkor már nem is az, ami. Valami más, valami elmeszesedett, meggyökeresedett beleszokás, a lelkekbe szervült, évszázados, fekete, elszenesedett beletörődés kormos, széngáz-szagú ördög-arca. Mert a putri múlt és jelen egyszerre. Efféle putrik előtt vagy körül melengethette testét a frontról hazaengedett kiskatona, mesélhetett felnagyított történeteket egy nagyapa, vagy egy nagybácsi, csókolózhatott az éppen ágyba vágyó szerelmespár, de lehetett ott képeket is nézegetni azokról, akik a család legnagyobb emberei, hősei voltak, mondjuk például Doberdónál, ahonnan nem jött haza, akit visszavártak. Barnásra fakult képkockákat vetít a falra a soha meg nem álló idő, melyből büszkén pillantanak a ma élő szemek felé az egykori szereplők, akik a putri-történelem nosztalgikus figuráivá lettek. Falvak. Falvak, mint egy koszos, büdös, elhagyatott világ romjai, és falvak a lelkekben, ahol minden nyomor és szenvedés savanyúcukor-nosztalgiává nemesül. Már nem akarok kinézni az ablakon. De mégis, mert ott egy szürke, be nem vakolt házacska, ablakok nélkül. Helyükön most feketés-kékes füst szálldogál. Ott is élnek? Lehet így élni? Kell, ha már oda parancsolt a putri-sors valakiket… Hogy juthattak ide? Vagy így kezdték, és már nincs feljebb soha? És még élnek. Micsoda életerő kell ehhez? Kérdések egy meleg autóból… Az ember magyarázatot követelne… Már nem tudok kinézni az ablakon…”

(Kiss Tamás: „A kollázs ember” – Részlet. Novum Publishing, Ausztria. 2020.)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Jelenkori utazás Pécs felé”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés