Valahogy hinnem kellene abban,
hogy ez az év is biztosan enyém,
s csillagra szögelt idődarabban
csaljon, ahogy Kolumbuszt a remény.
Cseppek az örökből. Lassan iszom.
Ma vitorlám. Holnap Atlantiszom.

Szikla-mélyben a megtalált tegnap.
Ammoniták spiráljában élek.
Távoli múltból indult el egy nap
a galaxis-köd lehelte lélek.
Mítoszok fonták mélyre a hitet,
viselve, mint egy hű eb a chipet.

Kristályokká vált széppel flörtölök,
ahol opál fénytörések rácsok,
s mint meteorokban az ördögök,
fújják piros rubinná a lángot.
Hegyekbe űzték, hogy kővé váljon,
és egyetlen percre megtaláljon.

Már nem állít falhoz röpke zápor,
eróziómban maradt végleges:
ki hinni és kételkedni bátor,
sejtve-félve, mert csak így érdemes.
Rongyolt hittel is bízni kell abban
az égre szögelt idődarabban.

Lassan elég egyetlen bő mosoly,
mert ami jó, valahol itt marad.
Takarja, mint Holdját felhőgomoly,
de felfedi majd szende pillanat.
Napra nap, évre év, de mind véges.
A van múlik, s talán számlaképes.

Megosztás

Tweet