Mau hatalmas, zsíros teste hajnali ötkor a fal felé fordult és ezzel a hirtelen mozdulattal szinte elsodorta nyiszlett hálótársát, aki két álmos szemét is alig tudta kinyitni, nemhogy védekezni tudott volna a földrengésnek is beillő, akaratlan, de mégis aljasnak tűnő támadás ellen. Csak félénk nyöszörgéssel adott hangot méltatlankodásának, nehogy magára vonja Mau haragját, melynek beláthatatlan következményeire gondolni se mert.
Innen még elmenekülni se lehet. Tudta, hogy minden ajtó zárva és az ablakban sem reménykedhet.
Pár percig az ágy szélén egyensúlyozott, aztán megadta magát sorsának és a hideg szobának. Óvatosan felkelt, de hiába volt minden tapintatos mozdulat, Mau felébredt, némi morgolászás után kimászott az ágyból, kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, aztán elvonult a konyhába.
Talán nekem is hoz valami reggelit… – de csak a kávéfőző sistergése hallatszott be.
Nem szeretem. Nem tudom Mau mi örömét leli benne?
Már hallotta a papucsok csoszogását, Mau közeledett óvatosan a csöbrével, hogy ki ne löttyenjen egy csöpp sem a forró feketéből.
Biztosan megint mézzel issza. Undorító szokás… Ezért hízik egyre nagyobbra, lassan már nem marad hely nekem ebben a széles ágyban.
Nem várta meg az asszonyt, hanem egy ügyes szökkenéssel az ablakon át távozott.
Az öreg kutya mélyen aludt a padlásfeljáró alatt, orrát az összegyűlt levelek közé fúrta. Még a fülét se billentette meg.
Na, persze!
Őt senki nem zavarja ki hajnalban a vackából.
Jobb is, legalább nem ugatja fel a szomszédokat. Ha rákezdi, az egész környék felbolydul és vége a nyugodt sétának.
Azért sétának aligha lehetett nevezni ezt a hajnali körjáratot. Minden áldott nap ugyanazt az útvonalat járta be, mintha rá lenne bízva a házak, a kertek ellenőrzése.
Ma mindent rendben talált. Egyetlen letört ág, feldúlt fészek, felborított kuka sem zavarta útját. Nem baj. Mostanában amúgy sem dobnak ki semmi használhatót. Papírok, törmelékek, esetleg penészes kenyér… A kutyának sem kell. Büszkén felvetette a fejét, mintha mély lélegzetet akarna venni, de az illatok máskor sem nagyon izgatták, inkább az apró zörejekre, moccanásnyi rezgésekre fülelt, nincs-e valami ellenséges lény a közelben, vagy valaki, akinek ő okozhatná vesztét. Vadász vagyok, de zsákmány is lehetek – állt meg egy pillanatra – ennek így kell lennie – megborzongott. A szürkeségből fehér pelyhek pilinkéltek elő. Lassan megültek a hideg köveken. Már csak ez hiányzott – gondolta, de azért folytatta útját az évek alatt megszokott rend szerint. Léptei nyoma szórt virágmintát rajzolt a hártyányi hóba.
A körjárat utolsó métereit már futva tette meg. A kutya még mindig aludt.
Az ablakot zárva találta. Megkapaszkodott a nyárról ott maradt szúnyoghálóban és rázta, egyre ingerültebben rázta… Mau nem figyel, miért nem figyel, ez a hájtömeg? Enni szeretnék végre valamit… Mau, Mau…!
Mikor végső elkeseredésében ebbe a hangos miákolásba kezdett, kinyílt az ablak és ő hálás, és sürgető törleszkedéssel adta Mau tudtára, hogy nagyon éhes, ideje, hogy vele törődjön, hiszen a kávéscsupor már üres.
Mau letette elé a tálkát, de a cica most, hogy már otthon érezte magát, úgy tett, mint akit mégsem érdekel az étel, újra hozzátörölte a fejét az asszony lábához, a bútorokhoz, kétszer körüljárta a tálkáját és csak aztán látott neki a falatozásnak, nehogy Mau azt higgye, hogy rá van szorulva. Dehogy! Neki nem fontos ez az egész, és jobb, ha Mau végre tudomásul veszi, ki az úr a házban.
Hozzászólások