E Gondolat
már járt itt korábban.
Tüzek és zűrzavar
hátán lovagolt,
s míg megkerülte értem
e végtelen világot,
a sejtnyi ember
fogta a suhanót.

Szabad szárnyát
szűk idő szabta,
röpte színterét
földnyi kalitka,
s hiába vágyott
hontalan kalandra,
kantárszár, gyeplő,
zablának lett fogja.

Átélte az első alkotás,
Teremtője, a rabságtól
mily’ messze, és távol,
s ember teste immár
végtelenszer hal meg
e szabadságvágytól.

És mégis,
mikor útra kel,
planéták ködén át is
újra a mezőit, hegyeit,
s tanyáit keresi,
kincses gyermekit,
s a szerelmest játszót,
őszült testvéreit,
s a barátok házait,
ahogy tetőiket a hó
dunnával befedi,
és meghitt zugban asztalt,
ünnepit terítnek,
szemükben gyertyaláng,
és Kis Jézust merítnek,
meg az ő Szűz Máriáját,
hol csöndének száll,
esdő imájuk nékik,
Mennyből az Angyal,
mikor jössz, kérdik,

s mily jó is lenne,
ha aprónak, nagynak,
kalács, ima venné
magos földi éhit.

Megosztás

Tweet