Havat fakasztani képes szürkület ült a tájra. Táj? Hatalmas panelházak erdeje, kert sehol, néhány már lombját vesztett fa próbálja túlélni a mindennapi borzalmakat. A büdös levegő, a kevés fény, a sok karcolás a kérgen, de az már meg se kottyan, a gallyszaggatások, levéltépkedések monotóniája semmi újat sem hoz. A házak közelében jobban érzik magukat, ott nem kapnak nagyobb sérüléseket, szemben az úthoz közelebb élők, akik, hála az autósoknak, néha súlyos, fájdalmas sebeket szereznek. Ők hársfák, de félnek már virágot hozni, mert abban az időszakban sokan kezdik tépkedni kis ágacskáikat, megfosztva őket fehér koronácskáiktól, pedig nehezen, fájdalmasan szülik meg őket, mert kormos, apróra növő leveleik több árnyékot kapnak, mint fényt. Olyanok, mint az alattuk néha megpihenő, mások elől elbújó koszos koldusok. Ők a szegény fák, a szegény hársak, nekik nem jutott végtelen kék ég, szabad, tiszta levegőjű tér. Nekik itt kell tengődniük, mert ide hozták őket, ez volt a sorsuk, bár nem ide születtek. Korábban halók szerencsésebb társaiknál, főleg azoknál, akik vadon telepedhetnek meg valahol a szabadban, ahol se autó, se ház, se ember. Ott jó, mert ott a szabadság, még akkor is, ha néha nagyon tud tépni a szél és verni az eső, és ott tele van a lég zsongással, mindenféle szárnyaló szárnyassal, sok-sok darázzsal és méhecskével, akik megérezve a nektár izgató illatát, csapatostul repülnek a nyíló kis virágokra. De szép is lehet ott!
Mi növények, végtelenül tiszták vagyunk, érzünk mindent, de nem szólunk, mert nem tudunk, de minden leolvasható rólunk. Nyitott könyv vagyunk, csak úgy tűnik, az olvasni tudók nem képesek felfedezni egyértelmű jeleinket, vagy nem tudják megfejteni azokat.
Nekünk is vannak boldogság- és szenvedés-jeleink, halál-jeleink, boldogság-érzetünk, szenvedés-érzetünk és halál-érzetünk, és nagyon fáj, ha megtépnek bennünket, akár csak úgy játékból, dühből, vagy szerelemből. Talán a minket megtépők egymást is megtépik? Letépik tartozékaikat? Megcsonkítják egymást? Jó ez nekik? Nem tudhatjuk. És ki is vágják egymást? Olyan hatalmas csapásokkal, mint minket szoktak? Ezt sem tudhatjuk.
De ha minket bántanak, akkor valószínű, hogy egymást sem kímélik. Úgy tűnik, hogy minket használnak is, hordoznak ide-oda, rettenetes helyekre ültetnek. Ők is használják egymást? Szállítják egymást és elosztják egymást? Ők valószínűleg nagyon mozgékonyak, olyanok lehetnek, mint a megtestesült szél, bezzeg mi, ha talajt fogunk, akkor ott maradunk, míg meg nem ölnek, vagy míg meg nem halunk. Sőt, ha hagynak, akkor halálunk után is. Nekünk gyökereink vannak, ezeknek a tépkedőknek nincsenek gyökereik. Ők nyomtalanul távoznak. És mégis ők az erőszakosak, csak úgy süt belőlük a féktelenség.
Hozzászólások