Dr. Vargha Dezső | A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 22. rész

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 22. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)

 

 A minta-dalárda cím és részvétel a Miskolci Országos Dalosversenyen (1884)

Haksch Lajos (Forrás: Wikipédia)

Állandó „hivatkozási alapunk”, Haksch Lajos (1862-1939): „A negyvenéves Pécsi Dalárda története (1862-1902)” című alapművében számtalanszor használt érzékletes képeket dicső férfikórusunk helyzetének leírására. Egy ilyen ”gyöngyszemmel” találkozunk a sok dicsőséget hozó osztrák, német, svájci diadalút után is. Idézzük meg jeles krónikásunkat: „A kis-iskolában (sic!), meg a középiskolában divat, hogy minden osztálynak megvan a maga ’első kitűnő’-je (sic!), akit respektál valamennyi társa, de gyűlöli is valamennyi, mind azon munkálkodnak, valahogy lekisebbítsék (sic!) arról a magas polczról (sic!), ahova a tanítók emelték. Besúgások, leleplezési kísérletek indulnak meg ellene, – mind hasztalan: a tanítói tudják, hogy mit tud az az irigyelt ’első kitűnő’, s meghagyják ostromolt várában, az első helyen, melyet semmiféle ördögi cselszövés be nem vehet…”

Huber (Hubay) Károly (Forrás: Wikipédia)

Mindez a kitűnő hasonlat az 1883 utáni országos dalos helyzetet jellemezte. Amikor dalárdánk az első és a második után a harmadik országos első díjat is elhódította az országos dalosversenyen – és épp a „Kálvinista Rómában”, Debrecenben –, megindult a Haksch által említett „kis hólapda” (sic!). „… mely a szenvedélyek havában gurult-gurult, míg egyszerre ott állott a monstrum-golyó: a ’minta dalárda’ intézménye kemény paragrafusokkal jól megpaskolva. De csak hóból volt az a szörnyeteg: az első meleg napsugár elolvasztotta.” Így folytatódott az az előzmény, amelynek kifejtése következett a későbbiek folyamán.

id. Ábrányi Kornél (Forrás: Wikipédia)

Ugyanis felsejlett az a „veszély”, hogyha egy dalos egyesület többször – ne adj’ Isten, állandóan – első díjat „hoz el” a honi megmérettetéseken, akkor a többiek versengésének nem lesz igazi tétje. Ez nem volt egy elvetendő ok, de csak addig áll meg, amíg a jelzett énekkart nem hozza ez hátrányos helyzetbe. Ezért merült föl az országos szakmai vezetőség részéről egy olyan indítvány, amelynek értelmében azt a dalárdát, amely egymás után kétszer nyer el első díjat, minta-dalárda címmel ruházzák föl, és így a többiektől eltérő versenyben vegyenek részt ezek a dalárdák. Ennek az indítványnak dr. Hubay (Huber) Károly (1828-1885, karmester, zeneszerző, hegedűművész, zenepedagógus, Hubay /Huber/ Jenő /1858-1937/ híres muzsikus apja) volt a kezdeményezője. Az akkori bevett gyakorlat alapján az országos választmány a hatás „kiszimatolására” bizottságot küldött országos körútra ebben az ügyben.

Miskolc 19 századi látképe (Forrás: Wikipédia)

A pécsi dalosaink ekkor kényes helyzetbe kerültek, és amikor az ő véleményük meghallgatására került sor, „első olvasatban” nem támogatták az ötletet. Másodszorra azt hangoztatták, hogyha már minden áron be akarják vezetni ezt a címet, ezt mindenki javára tegyék. Ugyanis így fönn állott az a veszély, hogyha a kelleténél több minta-dalárda lesz az országban, akkor a „felhígulás” veszélye is előbb, vagy utóbb fölmerül majd. Harmadszorra pedig egy „örök bölcsességet” ismételtek meg: az lenne a legjobb, ha a hazai ének-együttesek többet fordítanának a belső szakmai képzésre, vagyis tanulni, tanulni, tanulni, ez ugyanis szerintük a művészi előrelépés alapja. (Ők már ezt V. I. /Uljanov/ Lenin /1870-1924/ előtt is megállapították!)

Aidinger János (Forrás: Wikipédia)

Mivel azonban a javaslat országos támogatást kapott, és az 1883. november 11.-i országos rendkívüli közgyűlés megszavazta ezt az indítványt, így az jogerőre emelkedett. Meg is neveztek hét minta-dalárdát, és természetesen köztük voltak a pécsiek is. Akinél pedig ez fölemelte a „versengési szintet”, annak – így a pécsinek is – a legjobb alkalom volt ezt „gyakorolni” a soron következő, 1884. nyarán sorra kerülő miskolci országos dalosverseny alkalmával.

Amíg azonban eljutottak dalárdistáink a jelentkezés megírásáig, ahhoz id. Ábrányi (Eördögh) Kornél (1822-1903) országos titkár „közvetítő tevékenysége” kellett. A Pécsi Dalárda ugyanis neheztelt az eljárás miatt, és az ő diplomatikus hozzáállása kellett ennek áthidalására. Krónikásunk idézi egyik hivatalos levelét, amelyben ezt írta: „Az ünnepély iránt az országos érdekeltség oly nagy, minő még sohasem volt. Az ország műegyleti díszének, a Pécsi Dalárdának nem szabad arról hiányoznia.” Amikor pedig megkapta a kedvező választ, akkor meg ekképp nyilatkozott: „Felette örvendek, az ünnepély érdekében, hogy az általam oly nagyra becsült és tisztelt Pécsi Dalárda is részt vesz a versenyben. Ez ismét országos művészeti esemény leend (sic!). A minta-egyleti csoport ezen túl három versenyzőből álland (sic!): Pécs, Debreczen (sic!), s a Pesti Nemzeti Dalkörből. A közp.(onti) ig.(azgatói) választmány már gondoskodik egy méltó versenydíjról. Az elszállásolási ügyre lesz gondom, tessék nyugodt lenni: már ez ügyben előre is informáltam a miskolcziakat (sic!), kik határtalan vendégszeretők.”

Dulánszky Nándor püspök (Forrás: Wikipédia)

S hogy milyen tekintélye volt akkor a pécsieknek, emellett a borsodiak egyik képviselője, Miskolczy (nomen est omen) Pál (1851-1902) dalegyleti alelnök, és az ottani „Borsod” nevű lap szerkesztője Reberics Imre pécsi titkárhoz intézett magánlevele volt a másik tanúsítvány.  Idézzük is ezt az érdekes levelet:

„Rendkívül jóleső örömmel vettem s vettük mi mindnyájan az ön kedves levelét, mely azon testvéries ragaszkodást, azon őszinte barátságot tolmácsolta, mely – engedjék meg az ártatlan önzést – talán sokkal nagyobb mérvben él mibennünk önök iránt, sem mint azt önök hihetnék. Ezt önöknek lesz alkalmuk tapasztalni, és mi alig várjuk az időt, midőn azt sokkal eklatánsabban megmutathatjuk, mint Debrecenben megmutattuk. Egy időben – hallván azt, hogy önök nem szándékoznak Miskolczra (sic!) eljönni –, vigasztalhatatlanok voltunk, és csak annál nagyobb volt az öröm, midőn ennek ellenkezőjéről meggyőződtünk…

A mi ünnepélyünk nemcsak nem lett volna teljes a pécsi dalárda nélkül, de nem is tekintettük volna ünnepélynek azt, honnan legjobb barátaink, és az ország első dalárdája hiányzanak (sic!).  És én megvallom azt a turpisságot, hogy midőn azon általános örömmel fogadott eszmét, hogy önök a díszhangversenyre meghívassanak (sic!), egyletünkben megpendítettem, bennem – amellett, hogy az önök felléptetése által egygyel (sic!) több alkalmat kívántam nyújtani publikumunknak az ország első dalárdája élvezésére – azon czélzat (sic!) is működött, hogy ez által egygyel több indító okot készítek arra nézve, hogy önök mindenesetre eljöjjenek. Szóval: az önök iránt bennünk nyilvánvaló szeretet képes lett volna mindenre, hogy önöket Miskolczra (sic!) megnyerje. Tehát csak jöjjenek önök, itt tárt keblek és tárt kapuk várják önöket.”

Perczel Miklós (Forrás: Wikipédia)

Azt hiszem, ez a kedves levél mindennél többet mond férfi dalárdistáink tekintélyen túli országos megbecsültségéről, ma is szívmelengető olvasni. Ez is tanúskodik arról a szívélyes viszonyról, amely a miskolci és a pécsi dalosokat összekötötte, bizonyítván azt, hogy nem volt véletlen közöttük is a dalos testvéri megnevezés. Ne csodálkozzunk azon az idők távolából, hogy a pécsiek ez után örömmel, hálatelt szívvel jelentkeztek a versenyre, sőt azt is közölték már, hogy a díszhangversenyen két számot fognak előadni.

Nagyon jól jött a Pécsi Dalárdának, hogy Aidinger János (1846-1906) volt akkor az elnökük, ugyanis „rávett” több akkori „szponzort”, hogy támogassák útjukat. Nem is akárkiket találhatunk a névsorban: Dulánszky Nándor (1829-1896)- 100-, Perczel Miklós főispán (1812-1904) és dr. Antal Gyula egyetemi tanár 50-50 forintot adtak az útra – több neves személyiség mellett. A szakmai vezető ismét Wachauer Károly (1829-1890) karmester lett, és 22 dalos utazott el a borsodi városba, mégpedig 1884. augusztus 6.-án. Itt azonban azt kellett megtapasztalniuk, hogy a hét megnevezett minta-dalárda közül csak a debreceniek jöttek el versengeni. Ismét adjuk át a szót a mi Haksch Lajosunknak, mit írt ő erről: Miskolcon, „… ahol a hét ’minta’ közül a pécsivel egyedül az egy szálig derék debreczeni (sic!) jelenik meg a porondon, s barátságos kézszorítással fölajánlja a mérkőzést. A Pécsi Dalárda épp oly szíves barátsággal el is fogadja.”

Wachauer Károly (A szerző felvétele)

Közöljük most annak a 22 versenyző dalárnak a személyét, akik elutaztak – szólamok szerint, az „érctorkú dísztenorunk” vezetésével:

  1. Tenor: Hoffer Károly, Ernszt Adolf, Hillebrand Ferenc,
  2. Tenor: Herczenberger József, Horváth Antal, Mihálovics Antal, Reberics Imre, Skolnik Géza,
  1. Basszus: Egerszeghy Mihály, Simacsek Alajos, Szelman Győző, Visy Pál, Angyal Pál, Krausz József,
  2. Basszus: Czury József, Egerszeghy Kálmán, Eötvös Gusztáv, Jilly Alajos, Repics (Repich) Vince, Szucsics Károly, Baross Kálmán, Katics Ignác.

Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)

Az a nevek alapján azonnal látható, hogy számos híresség, később dicső pályát befutó férfiú, és jeles pécsi családok tagjai egyaránt szerepeltek a névsorban. (Nem volt azonban most közöttük például Cziglányi Béla /1842-1902/!) Az I. tenor-szólamban énekeltek a legkevesebben, ez is mutatta Hoffer Károly „erejét.” A basszus szólam viszont számos jeles dalost számlált – érthetően, mert hiszen férfikórusról volt szó.

Miskolc címere 1909 (Forrás: Wikipédia)

A dalos versenyen mindjárt a „mélyvízbe dobták” a pécsieket és a debrecenieket, ugyanis a két minta-dalárda a versenyen mindjárt az első napon, 1884. augusztus 7.-én került sorra. A hajdúsági énekkar az első, a mecsekaljai dalkör pedig a hetedik versenyző lett a sorsolásnál. A kötelező dal mindenkinél Huber Károly: „Talpra magyar” című, Petőfi-ihlette kórusműve volt.

Elhangzott minden dalárda műsora, lezajlott a verseny, és kihirdették az eredményt. A pécsiek teljesítményére számos idézetet hozott föl krónikásunk több forrásból, és szó került a rivális debreceni együttes méltatásáról is. A „végszót” azonban hagyjuk meg a következő részre. Egyrészt azért, mert hosszúak lesznek az idézetek, másrészt pedig azért, mert minden „rendes” sorozatnál sem szokás idő előtt közölni a „nagy eseményt”, azt ugyanis mindig meghagyják a következő részre. Én is ezt teszem most…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 22. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés