Samó Zoliék Tündérmajorban laktak, félórányi járásra tőlünk, a kisvárostól, ahova nagyapámékat 1956 után költöztették. A neve a mesék birodalmát idézte a gyerekekben, de a felnőttek csak ritkán emlegették. Inkább csak tanyának nevezték.
A háború mély sebeket hagyott a városon, ötvenhat után pedig elhallgatott. Nehezen eszmélt magára. A földalatti üregekbe menekült kérdésekre kíméletlen válaszok születtek, s a reménykedés ideje lassan lejárt. Nem volt közös ellenségkép, amibe a dicsőség, lassú agóniával belehalt. Minden szintről eltűntek az élő és a halott hősök, az értelmetlen áldozatok, s a kintről szűrődő hitegetések, a benti álmodozások kora lejárt. Épült valami idegen és körülírhatatlan.
Ahol mi laktunk, az udvarban tíz család élt együtt, és senki nem volt ismerőse a másiknak. Csak a szegénység hozott valamelyest egyenlőséget, kinek-kinek megalkuvást, beletörődést. De legfőképpen az itt maradottak élni akarását. Aztán, a valahogy mégiscsak tovább kényszere oldotta a felnőttek közötti bizalmatlanságot. Hajnalban pedig ugyanúgy állt mindenki sorba a hatósági húsbolt előtt, és a felszínen úthengerrel egyengették a békét.
Amikor kiértünk a kertvárosi részből, tekintetünk fölszabadult a kőépítmények fogságából. Ha balra indultunk, akkor a Tikas hegynek titulált két kis domb alkotta magaslathoz értünk, a lóitatókhoz. Ha szerencsénk volt, lovakat is láttunk. A lankás legelőn aztán, mi gyerekek rohangáltunk, mint a kiscsikók. Tele volt a fű bogánccsal és csorbókával. Egyiket a ruhánkon, a másik tüskéjét pedig a talpunkban vittük haza, amit aztán Anyánk, az esti fürdésnél, egy kis szemrehányó aggodalommal szedegetett ki belőlünk. Ám ha jobbra vettük az utunkat, akkor a nekünk, gyerekeknek még beláthatatlan messzeségben egy távoli erdő halvány képe derengett. Hittem, mögötte ott a varázslat. Apámék nem szerették, ha nélkülük mentem bárhová, de az udvari gyerekek közösen játszottak, és járták a környéket a nagyobbakkal. Így esett, hogy szüleim nélkül, a szomszédék Nusijával, idősebbik lányukkal, Magdival és két unokafivérükkel legelőször nekivághattam Tündérmajornak. Hétéves voltam.
Délelőtt indultunk a lassan érő, de még kellemesen meleg szeptemberi napsütésben. Olyan izgalomban voltam, hogy aludni is alig bírtam. Már kora reggel felkeltettem anyám, hogy készítse az útravalóm, és legalább egy órával indulás előtt teljes felszerelésben álltam az ajtóban. A két, velem talán egyidős fiúval hozzánk illően lökdösődtünk, futkároztunk, élveztük a teret, és a szülői intések nélküli szabadságot. A két idősebb lány, tőlünk óvatos távolságban, hol halkan, hol hangosabban beszélgettek, nevetgéltek. Jócskán előre szaladtunk, és amikor az erdő széléhez közeledtünk Nusi kiabált utánunk.
– Megállni, várjatok meg bennünket!
Kiizzadva, lihegve, még kicsit lökdösődve, de bevártuk őket. Már együtt közeledtünk a fák felé, és mivel a lányok csöndben voltak, mi sem igazán mertünk hangoskodni. Rátértünk az erdei útra. Jó ideje befelé haladtunk az ösvényen, a dús cserjék között bőven volt erdei szamóca, amiből bekapkodtunk néhány szemet. Csupasz karunkon, lábunkon nem győztük csapkodni a csípős bogarakat, s végre egy forráshoz értünk. Nekilendültünk, hogy lemoshassuk magunkról az izzadtságot. Nusi és Magdus csak ivott a kristálytiszta vízből. Aztán megkerülve a forrást, a bokrok alatt megbújva egy kőkereszthez értünk. A kereszten Jézus megfeszített teste, mellette, sziklamenedékben pedig egy szépséges női alak térdelt, összekulcsolt kézzel. A Szűzanya. Anyám éjjeliszekrényén is ott volt. Gyermeki szememnek megrendítő látvány volt a kereszten szenvedő alak. A két lány megállt, aztán a kereszt és a szobor felé fordulva letérdelt, összekulcsolták a kezüket, és percekig suttogva így maradtak. Kicsit kelletlenül, de a két unokafivér is ezt tette, és intettek, térdeljek melléjük én is. Néha egy megrezzenő levél, ág, egy-egy madár csicsergő hangja törte meg a csendet. Körülöttünk, a már jól ismert apró bogarak repdestek, némelyik rám szállt, de most elhajtani sem mertem őket, nemhogy csapkodni, olyan különös volt minden. Sajgott a térdem, éhes is voltam, és alig vártam, hogy végre megláthassam Tündérmajort. Én csak az esti imát, és a miatyánkot tudtam, hát belekezdtem az „én istenem, jóistenem” kedvesebbikbe. Ismét folyt rólam az izzadság, és a Szűzanyára tévedt a tekintetem. Könnyezett. Csillogó cseppek folytak lassan az arcáról, amin ugyancsak elcsodálkoztam. Belül furcsa fájást éreztem, vagy inkább sajnálatot, segíteni akarást. Szólni is akartam, de körülöttem mindenki lehatott fejjel imádkozott, és még a fiúk arca is megváltozott.
Végre a lányok lassan fölálltak, keresztet vetettek, velük a fiúk is, és én is igyekeztem utánozni a mozdulataikat.
– Értetek is imádkoztam – borzolta meg Magdus a hajam, amikor elment mellettem.
Aztán visszaindultunk, kifelé az erdőből, és rátértünk egy földútra. A nap dél körül járhatott, erősen tűzött. A mögöttünk hagyott benyomások, s az éhséggel párosult hőség miatt már a rosszullét kerülgetett. Megkérdeztem, mikor érünk oda, és mikor fogunk végre enni.
– Hamarosan – volt a rövid válasz Nusitól.
Aztán az út kiszélesedett, majd egy földszintes, terebélyes, erősen elhanyagolt épület kapujához érkeztünk. Tárva, nyitva volt, mint ahol tudják, ide csak jó emberek érkezhetnek. Belül tágas, rendben tartott, de szegényes udvar. Ajtó, ablak nélküli nyitott, üres helyiségek tátongtak jobbról, a baloldali épületrész mögött pedig lóistálló volt két lóval és egy szekérrel. A főbejárat fölött egy dombormű, valami címerféle lehetett. Fele hiányzott, a maradékon talán egy oroszlán ágaskodott, s fél korona formája látszott. Az ajtó üvegeinek egy része is kitörött, s ahogy benyitottunk, Zoli futott elénk.
– Na végre, hogy megérkeztetek! Anyám már idegeskedett, hogy mégsem jöttök!
– Három fiúval hosszabb az út, hátha még te is ott lettél volna! – vonta magához Magdus szeretettel.
– Édesanyád hol van?
– Már az asztalt teríti, merthogy ebédre vártunk benneteket.
Aztán a nagy, szinte üres előszobaszerűből Zoli édesanyja, Mária néni hangja hívott bennünket a konyha felé. Barátságos, kissé sötét helyiség volt, kopott fehéres konyhaszekrénnyel. A középen álló asztalon fehér abrosz, és középen gőzölgött a finom tyúkleves. A tűzhelyen minden csöndes lángon. Először találkoztam Zoli édesanyjával. Szép volt, olyan, mint az a szobor, aki ott a fák, a kereszt mögött könnyezett. Mindenkit sorra ölelt, és a legvégén odafordult hozzám. Megfogta a vállam, és egy kis ideig csak nézett, és mosolygott.
– Örülök, hogy látlak fiatalúr! – és arcon csókolt. Hosszan, melegen, mint akit régóta ismernek.
– Hogy vannak a szüleid? … és záporoztak a kérdések, amire inkább a lányok válaszoltak, és én csak álltam, magam sem tudtam, mi az, ami miatt furcsán éreztem magam.
Lassan nyílott a hátsó kisajtó. Magas, szikár, teljesen ősz hajú férfi, Zoli nagyapja lépett a konyhába. Bottal járt. Mindenki fölállt, és elébe szaladt.
– Csókolom Sándor bácsi! – sürögték körbe mind, és neki mindenkihez volt pár kedves szava. Aztán amikor már a többiek, helyet igazítva az öregnek visszaültek az asztalhoz nézett csak rám. Állt mellettem, mélyen ülő barna szeme csillogott, és rezignált hangon megszólalt.
– Olyan a fiatalúr, mint a nagyapja volt. Teljesen olyan.
Úgy éreztem, föl kell álljak. Ismeretlen volt a helyzet, a gyomrom majd kilyukadt az éhségtől, szerettem volna kérdezni is, aztán Zoli anyja leültetett, és legelőször nekem mert a gyöngyöző húslevesből. Én szótlanul ettem, akár a többi fiú, és csak a lányok beszélgettek, felnőtt módjára az öreggel és Mária nénivel. Már a süteménynél tartottunk, amikor Sándor bácsi hozzám fordult.
– Aztán lesz-e a fiatalembernek ereje a nagy dínomdánom után végigjárni a birtokot?
Nem értettem a kérdést. Segélykérőn néztem Nusira, aki ismét kimentett a válaszadás alól, hogy jó lesz a gyaloglás, és a bőséges evés után egy kis pihenő. Betereltek bennünket a konyhából nyíló hálószoba hűsébe, ahol a díványon, a fotelekben mi, a vendéggyerekek pillanatok alatt elaludtunk. Lovak nyerítésére ébredtem. Már csak én voltam a szobában, mindenki talpon, és kint serénykedett az udvaron. A kapuhoz közel egy kosarakkal megpakolt szekér állt, befogva elé az istállóból a két ló. Kiszaladtam, és szinte egyszerre kiáltották:
– Jó reggelt hétalvó! Már azt hittük, egy kis locsolkodás kell az ébresztéshez.
Aztán nagy lendülettel a lányok fölugrasztottak Sándor bácsi mellé a bakra. A többi fiú, és én magam is csodálkoztam, hogy nem a szekérnyi kosár között kell utaznom. Pedig hátul nagy nevetgélés volt, amikor összekuszálódtak egy-egy nagyobb zökkenőnél. Szerettem volna inkább közöttük lenni. Sándor bácsi törte meg a csöndet a bakon.
– No, kicsi Imre, látod-e ezt a virágos mezőt?
– Látom, Sándor bácsi.
– Itt tanítottam apádat ürgét önteni.
A lovak szépen, nyugodtan lépkedtek. Szerettem volna kérdezni valamit, de nem tudtam, hogy mit. Felé fordultam, mélyen barázdált arcát láttam, s hogy keményen fogja a gyeplőt, a fejét föltartva, mint aki nagyon messzire néz, mint aki olyat akar látni, ami már régóta nincs.
– Látod-e ott a frissen szántott földeket? – és választ se várva folytatta. – Volt idő, hogy kora tavasztól, késő őszig minden reggel elsőnek fordultam ki ezen az úton. Az én
öregem volt a te nagyapád jószágigazgatója… – és mesélt nagyanyámról, aztán, hogy miként segített a papának a lányszöktetésben, ki nyergelt a városba orvosért, amikor apám született, s az ő Olgája mennyit vigyázott rá, amikor a nagyanyám betegeskedett, és ha vendégek érkeztek, nekik mindig ott volt a helyük közöttük, kivéve, ha magas rangú, komoly emberek érkeztek, és amikor katonák lepték el a majort, lóistállóként használták az udvarra néző helyiségeket, és a sírásról, amikor az ő Pista fia nem tért haza a frontról, hogy mit hagytak itt, és miket vittek, vettek el, hogy négy családot is idehoztak lakni, aztán mégis kiraktak mindenkit, és szerencsére ők, meg mi is itt maradhattunk, és amikor én születtem, édesanyám a hátsó verandára kérette a pihenő ágyát, ott ringatott, a virágoskert felé nyíló fedett részen…
– Aztán fölpakoltuk nagyapádék szekerét, és abból, amit még itt hagytak azt vihettétek csak el, ami a legszükségesebb volt, ami befért a ti mostani kis lakásotokba. Minket meg itt hagytak. Boldoguljunk, ahogy tudunk.
Szédültem, amikor a szekér megállt. Szétrázott az út, minden összekuszálódott bennem, és nagyon hazavágytam. Már nem akartam tovább maradni a Tündérmajorban. Sok időm nem volt a gondolkodásra, Mária néni és a lányok egy tarka kockás plédet terítettek a fűre, kipakolták a kosarakat, és nekiláttunk elkölteni az uzsonnánkat. Kuglóf és berkenyelekvár volt, meg tej. Aztán egy kisebb darab szalonna, ami még a tavalyi, csöndes vágásból idáig megmenekült, és friss kenyér, ami Sándor bácsira várt. De ő a bakon maradt. Csak ült szótlanul, egyenes derékkal. Végül leszállt, és Mária néni már ugrott is, hogy segít neki, de ő csak intett a kezével, hogy maradjon. Tőlünk vagy ötven méterre folyt egy patak, azon túl volt az erdő. Sándor bácsi leballagott a patakhoz, át a keskeny hídon, s valamit szedett két nagy lombú fáról. Aztán a zsebébe téve azokat visszaindult.
Látszott, nehezére esik a járás, majd megállt előttem. Zsebéből elővett valami almaféle gyümölcsöt, és felém nyújtotta.
– Tudod-e mi ez kicsi Imre?
A szám tele volt kuglóffal, így csak fölnéztem rá, és a fejemet ingattam, jelezvén, hogy nem.
– Házi berkenye. Az íze ott a szádban – szólt Sándor bácsi. – Nem sokat ér a gyümölcse, de lekvárnak jó. Nagy sokára, akár húsz év is kell, mire termőre fordul. Türelem kell hozzá. Ez az értéke. A fának is, meg a gyümölcsének is. Mikor a nagyapádék elmentek, még nem virágzott.
Aztán előkerült Zoli labdája, a lányok kamillavirágot gyűjtöttek, Sándor bácsi pedig Mária néni mellé telepedett, és csak nézett bennünket. A következő másfél órában minden rossz élményem kirohangáltam magamból. Ettől a naptól kezdve rendszeressé váltak ezek a kirándulások, és persze Sándor bácsi történetei.
*
Hűvösebbek az esték, szeptember elején járunk, és az udvar közepén álló fehérkőris már kezdi fölvenni narancs-vörös pompázatát. Péter bácsiék ma később érkeztek a délutáni kártyapartira. Apám meg is jegyezte:
– Már megint nem engedett el a tollvéged az asztaltól? No, majd elmeséled, miben is mesterkedsz mostanában. – Azzal kezet ráztak, és jól meglapogatták egymás hátát.
Mindketten erősen őszültek, de ilyenkor valami fiatalos hév dolgozott bennük, és egy kis cinkos mosoly mindig ott bujkált a szájuk szegletén.
Anyám is előkerült, és az üdvözölések után karon fogta Emmát, Péter bácsi feleségét, és bevezette a nagyobbik szobába. A kissé zsúfolt, de melegséget sugárzó, otthonos helyiségben anyám, az egyik sarkot rendezte be, afféle vendégfogadónak. A körasztal, karcsú lábakkal, és a négy faragott támlájú, zöldbársony huzatú székkel a kertre nyíló ablakhoz közel állt. Viszonylag későn kellett villanyt gyújtani még a késő őszi napokon is. Havonta egy szombat délután találkoztak, és ilyenkor a feleségek is oldottabbak voltak. A férjek, mint gyermekkori barátok és kamaszkori cimborák jól ismerték egymást, és a rokonságukat is. Míg éltek a szüleik, ők is összejártak. Ezekről az időkről, a pipafüstös, borozgatós kerti beszélgetésekről meghatározó emlékeik maradtak. Volt mire alapozzanak. Péter bácsi hozzám lépett.
– Mi újság Imre fiam? Hogy áll a major?
Láttam apám elmosolyodik, és anyám kezéért nyúl.
– Szombaton volt egy szabadtéri koncertünk, sokan eljöttek. Készen vagyunk a keleti oldal külső felújításával is. Belül még kisebb munkák folynak, de terveink szerint őszre minden épületrész rendben lesz.
– Milyen volt a tavalyi évetek? – jött az újabb kérdés Péter bácsitól.
– A szállodarész, és az étterem már jól ismert, a környékbe látogató turisták kedvelt helye lett. A hírverésben apának és anyának is nagy szerepe volt. Tavaly elkezdtük közösen szervezni a vakok és gyengén látók képviseleteinek nemzetközi konferenciáját. Örömünkre, a vártnál nagyobb az érdeklődés, és minden előadó szívesen tett eleget a meghívásunknak – meséltem, szinte egy szuszra.
Apám levette, és törölgetni kezdte a régi, barnakeretes szemüvegét, és lopva a szemét is.
– Amint látom, a szemésznek nem telik új szemüvegre! – mosolygott Péter bácsi.
– Imre fiam is ezzel nyaggat jó ideje – szólalt meg apám rezignált hangon. – Azzal fenyeget, ha nem megyek magam, erőszakkal visz el a rendelőjébe – és elmosolyodott, majd kis szünet után folytatta.
– Pedig most már szívesen megyek én is a Tündérmajorba. Igaz, szívem? – majd anyámra emelte tekintetét, és gyöngéd szeretettel megcsókolta tenyerében tartott finom kezét.
– Két hete átsétáltunk a kis erdei kápolnához is. Friss virágot vittünk.
Közben apám és Péter bácsi helyet foglalt az asztalnál, és én a szokott helyemre, a harmadik székre, közéjük ültem. Emma tálcán hozta a poharakat, egy üveg jófajta borral, aztán anyám alakja is előtűnt a frissen sült süteményekkel és az aprópogácsával. Letette az örökségből maradt kis tálalóasztalra, az ablak alá, és a szokásos szertartás után elkezdődött a kártyaparti. Apám borozgatott, Péter bácsi szivarra gyújtott, és én megint hallgattam, hogy miként is volt az a régi időkben.
Anyám és Emma vette észre, hogy nyílik a kinti ajtó, amikor megérkezett Zsófi, kisebbik fiunkkal, Imrével.
– Szia papa! – ugrott apám nyakába, aztán az enyémbe, és mindenkit sorra üdvözölt. Végül anyám ölében kötött ki, szorosan átölelve a nyakát. Mikor már anyám eleget szeretgette, egy berkenyelekváros lepénnyel a kezében az asztalhoz jött, és leült a negyedik, üres székre. Hallgatott és figyelt. Szemlátomást jól érezte magát.
Ahogy sötétedett, erősebb lett a virágok beszűrődő szeptemberi illata. Még nem kapcsoltuk fel a villanyt, és ez az értékes idő, mint oly sokszor, ma is könnyülő fényekkel az estébe sétált.
Hozzászólások