Dr. Vargha Dezső | Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 23. rész

Kultúra, művészet

Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 23. rész

 „Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)

 

Minta-dalárdai diadal a Miskolci Országos Dalosversenyen (1884)

Miskolc belvárosa anno
(Forrás: Wikipédia)

Kezdjük ezt a részt a dalosverseny fontos szereplőinek, a szakmai zsűri tagjainak fölsorolásával. Id. Ábrányi (Eördögh) Kornél zeneszerző, zeneíró, az országos szervezet titkára (1822-1903), Bartay Ede zeneszerző, zenepedagógus (1825-1901), Engeszer (Engesszer, Engesser) Mátyás karnagy, zeneszerző (1812-1885), Hubay (Huber) Jenő hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus, az MTA tb. tagja, Huber (Hubay) Károly fia (1838-1937), Huber (Hubay) Károly zeneszerző, karmester, hegedűművész, zenepedagógus, Hubay Jenő édesapja (1822-1885), Simonffy Kálmán nótaszerző (1832-1888). Ők voltak a ma is ismert, ma is fölkutatható személyiségek. Kovarcz Emil, Pap Dezső, Tóth Sándor szintén zsűritagok lettek. Ők a maguk korában voltak ismert személyek.

Mielőtt végre közölném az 1884. évi Miskolci Országos Dalosverseny várva várt eredményét (amelyet egyébként már a címben is lelepleztem), előbb közlöm az első írást, amelyben id. Ábrányi Kornél országos egyesületi titkár, visszaemlékezvén később erre a dalos ünnepre, a következőket jegyezte meg a kezdésről, a minta-dalárdákkal kapcsolatban: „… a köteles hét mintaegylet közül csak kettő jelent meg a küzdőtéren: a debreczeni (sic!) és a pécsi. A többi többféle ok fölhozása mellett távol maradt (intim utólagos megjegyzés: csak nem a pécsiektől vagy a versenytől ijedtek el?). Hanem az is igaz, hogy e két országos hírű dalegylet aztán a szó szoros értelmében megfelelt a minta czímnek (sic!).”

Id. Ábrányi Kornél (Forrás: Wikipédia)

Most pedig eljött az ideje a végeredmény ismertetésének. De ne én tegyem meg ezt, hanem a kor legilletékesebbje, az országos titkár és zsűritag, id. Ábrányi Kornél. Második idézetként ugyanis ő ezt közölte a dalosverseny ottani hivatalos lapjában – az eredményhirdetést követően: „A debreczeni dalosversenyek lefolytával (sic!), ezelőtt két évvel, azt jegyezték meg illetékes emberek, hogy a haladás, melyet a magyar dalárdák tanúsítottak, nagyszerű. Hát most, a miskolczi első dalverseny lefolyása után mit mondjunk a hallott eredményhez? Hallottunk komoly állítást, a zenészeti ismeretek igen magas fokán álló emberektől, hogy dalárdáink jó része a külföld bármely dalárdájával szemben diadalmasan kiállja a versenyt – nem is említvén a pécsit, mely fölülmúl mindent. Büszke örömmel telik meg keblünk, midőn a kultúrának, a művészetnek íly (sic!) magas fokán látjuk dalárdáink által kifejtve… Hát a minta-dalárdák? A debreczeni és a pécsi. Valóban őszinte örömmel nyújthatjuk ez elnevezést mindkettőnek. Amíly (sic!) gyönyörűen a debreczeni dalárda énekelt, arra csak minta-dalárda képes, kinek tehetsége és ambiczionált (sic!) állása minden erőt és érzést az ajkra gyűjte (sic!). És ha az a pécsi dalárda oly utolérhetetlen nem volna! No de őket vigasztalhatja, sőt büszkévé teheti az, hogy a pécsi dalárda győzhette le csupán.”

Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)

Harmadikként szólaltassunk meg egy miskolci újság korabéli tudósítóját, aki így írt az akkori idők jelentős eseményéről: „Csak a pécsi, meg a debreczeni dalárdák nem sokat törődnek a díjjal. Úgy ők maguk, mint a közönség ismerik e két minta-dalegylet becsét. A hamisítatlan közvélemény kimondotta (sic!) már fölöttük az ítéletet bámulatával és lelkes ováczióival (sic!). A pécsi dalárdával csak az az egylet versenyezhetne sikerrel, amelyikben egy másik Hoffer működnék… A debreczeniek is tudják ezt, és még sem haragszanak Hofferre.”

Ernster Dezső (Forrás: Wikipédia)

Hoffer Károly (1843-1921) méltatása mellett a pécsi „dalművészekről” szintén csak a magas fokú dicséret hangján emlékezett meg egy másik helybéli sajtótermék, de megdicsérték a hajdúsági énekkarosokat is: „Első s legkitűnőbb daláregylet: a pécsi. Oly magas fokán áll a művészetnek, amelyet megközelíteni alig lehet. Látszik, hogy milyen komoly irányú és öntudatos emberekből áll az egylet, a ’Talpra magyar’ minden egyes taktusa elárulta a mély tanulmányt, és az önálló gondolkodást. A hatásvadászatot nem keresik, de ez jő magától ellenállhatatlan erővel, amely hódít és elseper maga előtt minden szőrszálhasogató ellenvetést. A pécsieket nem lehet kritizálni, őket csak csodálni lehet. Az a hév, az a kellem, és az az öntudatos határozottság, amely föllépésükben nyilatkozik, hódít és bájol egyaránt. Olyan tenoristájuk van, aminőre bármely nagy operaház büszke lehetne, ez a vezérhang az összesben, mint egy jegenyefa az erőben, úgy magaslik ki Hoffer Károly, a híres pécsi dalár, és bámulatos tenorhangja teljesen dominálja az összességet, a közönséget pedig a legfrenetikusabb tapsokra ragadja.

Debrecen, Piac utca anno
(Forrás: Wikipédia)

A debreczeni daláregylet méltó a ’minta-dalárda’ névre. Nem hiába, hogy a magyar lelkesedés és hazafiság alföldi metropolisában laknak, de igazi nemzeti érzés és öntudat, magyar erőteljes zamat jellemzi előadásaikat. Persze, hogy a Pécsi Dalárda útjában áll neki, de ők maguk igazi magyar őszinteséggel ismerik el a pécsiek érdemeit.”

A Miskolcon elnyert babérkoszorú
(A szerző felvétele)

Eljött az ideje annak, hogy leírjam végre a hivatalos eredményhirdetés adatait. A „hivatalos ítész-társulat” 1884. augusztus 11.-én hirdette ki a végeredményt, Haksch Lajos szavaival: „… szentesítette a közvélemény ítéletét – a minta-dalárdák számára rendelkezésére álló egyetlen díjat, egy nagy ezüst babérkoszorút, és ezzel együtt a mintadalárdák között is az elsőséget – egyhangú határozattal – a Pécsi Dalárdának ítélvén oda.”

Wachauer Károly (A szerző felvétele)

A pécsiek által is megdicsért, vélük mindig gyümölcsöző viszonyt ápoló debreceni dalos testvérek jó színvonalú produkciója sajnos akkor nem kapta meg a nékik járó elismerést. Ugyanis a másik, a „minta-dalárdákon kívüli” versenyben más kórusokat pedig díjaztak. Érezték ezt az akkori hivatalban lévők is, ezért elhatározták: a jövőben a jól szereplő minta-dalárdáknak külön aranyérmet osztanak majd ki, és a debrecenieknek szavazták meg az elsőt, amelyet a legrövidebb időn belül el is küldenek (és végül el is küldték) nékik. Ezzel együtt megszűntették a minta-dalárdák külön díjazását a jövőben.

Az akkori pécsi „dalos-hangulatot” azonban még nézzük meg – ismét Haksch Lajos szavaival: „… mert hogy azt is illik tudni, hogy a minta-dalárda-rendszer pedig Miskolczon megbukott. Meg köllött (sic!) annak buknia, mert hamis-kártya volt az a becsületesen játszó Pécsi Dalárdával szemben, mert csak addig élhetett, amíg a Pécsi Dalárda ebben a minőségben is el nem viszi az elsőséget, mert amint ez megtörtént – előre is volt látható, hogy egyszeriben elmegy a kedvük a minta-rendszertől azoknak, akik ezt annyira hajszolták…”

A Pécsi Dalárda jelvénye
(A szerző felvétele)

Mi, kései utódok még tegyünk hozzá annyit, hogy a következő, 1886-os pécsi dalosversenyre visszaállították az érem- és kitüntető okmány-rendszert, de azért a miskolci babérkoszorú sem volt akármilyen díjazás…(Az 1884. évi miskolci közgyűlés ugyanis az addig beérkezett három jelentkező közül a mecsekaljaiak „pályázatát” fogadta el!) Ráadásként, a helybéliek hálájának kifejezéseként a Pécsi Dalárda addig is számtalan szalaggal díszített zászlajára itt egy újabb került: a Pécsről elszármazott, akkorra már az „Avas-városban” élő dr. Kovács Gyula és felesége adományozta, és közülük az aranyos feleség kötötte rá a legújabbat.

A Pécsi Dalárda zászlaja
(A szerző felvétele)

A győztes eleinket még további öröm érte az eredményhirdetés után is. Az ezt követő díszhangversenyen Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista (Erkel Ferenc fia, 1842-1909): „Ébresztő” és Hubay Jenő: „A harcos búcsúja” című kórusművét szólaltatták meg – amit vastaps követett. Hoffer Károly pedig itt zeneszerzőként is bemutatkozott: a Mindenszentek templomában Vokál-miséjét énekelte el a „babérkoszorúval övezett” dalos egyesületével együtt. Ha már a Bonyhádról elszármazott Hoffer Károlyról van szó (ahol utca és emléktábla őrzi alakját), leszögezhetjük: ezekben az években ért el pályája csúcsára, amely még hosszú ideig eltartott. Méltán helyezhetjük el őt tehát a következő évszázad világhírű basszistája, a városunkból elszármazott Ernster Dezső (1898-1981) mellé! (Itt feltétlenül kell tennem egy „írói kitérőt”: életem egyik jeles napjának tartom, amikor királyi személyiségével megismerkedhettem az akkori híres pécsi főrabbi, dr. Schweitzer József (1922-2015) közvetítésével személyesen Pécsett, utolsó látogatásakor, 1980 nyarán, amikor az ő kérésére megszerveztem egy találkozót az akkori zenei életünk jeleseivel!)

A Pécsi Polgári Kaszinó helye – Ferhád pasa dzsámija leletei (Forrás: Pécsi Stop 2017)

Mondanom sem kell, városunkba érvén legalább olyan üdvrivalgás fogadta őket, akár csak az előző évi külföldi diadaluk után. „Itthon megint zeneszóval, üdvözlő szónoklatokkal, virágzáporral fogadták a legyőzhetetleneket, kiknek tiszteletére ezúttal a Pécsi Polgári Kaszinó rendezett díszvacsorát.” Ezt tudtuk meg Haksch Lajostól. (Nem ők tehetnek róla, hogy a mai Kazinczy utcában álló, a közelmúltig étteremként „szolgáló”, majd hosszú ideig üresen álló épületet a közelmúltban lebontották. A mellette lévő török emléknek, Ferhád pasa dzsámijának leleteit azonban kibontották a régészek, ma is láthatók.)

A Pécsi Nemzeti Kaszinó Anno (Forrás: Régi Pécs Facebook)

„Ennek a dicsőséges esztendőnek a hétköznapjairól is essék néhány szó, mivelhogy nem pusztán örömmámorban és babérokon, jól eső pihenésben tölt (sic!) el az egész év.” (Ezt megint Hakschtól tudhatjuk.) Az év első felében csakúgy, mint a hazajövetelüket követően természetesen az itthoni kötelezettségeiknek szintén eleget tettek. Négy alapszabály-szerű dalestet is tartottak. 1884 márciusában, a mai Dischka Győző utcában állt, azóta lebontott Városi Tornacsarnokban Rossini: „Stabat Mater” című oratóriumát szólaltatták meg, amelyet áprilisban megismételtek – immár az akkori városi színházban, a mai Mária utcában állott Oertzen-házban. Ez utóbbi előadásnak a fele bevételét, 30 akkori forintot a tervbe vett városi szegényház fölépítésére ajánlották föl, a másik felét pedig a Baranya Vármegyei és Pécsi Tisztviselők Segély Egylete kapta. A Király utca (mai számmal) 15.-ben (a hírneves Hattyú-ház előtt, ahol Liszt Ferenc /1811-1886/ is hangversenyezett 1846-ban) álló Nemzeti Casino (későbbi írásban Kaszinó) nyári (kerti) helyiségében, 1884. július 15.-én, szombaton este 8 órakor rendezték meg a tánccal egybekötött első alapszabály-szerű dalestet. A zenei kíséretet a nálunk állomásozó Habsburg-Tescheni Frigyes főhercegi (1856-1936) 52. Gyalogezred zenekara szolgáltatta.

Haksch Lajos
(Forrás: Wikipédia)

Május első vasárnapján a Lyceum templomban misét énekeltek, és ezt is megismételték utóbb a közkedvelt Zsinkó István (1810-1897) kanonok aranymiséjén. (Akinek ma is utca viseli nevét a Légszeszgyár- és az Alsómalom utca között.) A Pécsi Polgári Kaszinóval kialakított jó kapcsolatukat jelezte, hogy a könyvtára javára rendezett hangversenyen is ők „vitték a prímet”, a nálunk rendezett országos erdészeti kongresszus estélyén való tündöklésre szintén őket kérték föl. Magától értetődő, hogy ezt az évet szintén a jól sikerült Szilveszter-estély zárta a maga önfeledt mókázásával. Szervezeti életükhöz tartozott az a dokumentum-megerősítés, jóváhagyás, amelyet a belügyminisztériumtól kaptak meg: ekkor vált véglegessé a Pécsi Zeneegylettel történt szakításuk, különválásuk – az új alapszabályuk megerősítésével együtt. Ez utóbbinak az lett a legfontosabb változása, hogy a támogatóik növelése érdekében ismét bevezették a pártoló tagok fölvételének gyakorlatát, valamint megerősítették az alapszabály-szerű dalestek rendezését. Mondanom sem kell, milyen jól jött ez az „északi diadalmenet” után „… Jönnek is seregestől a dalárda dicsőséges zászlaja alá…” (Idézet az „aranytollú” Haksch Lajostól.)

És még mindig nincs vége: „jó gazda módjára”, a hazajövetel utáni „szusszanás” elmúltával máris hozzákezdtek az 1886. évi helyi országos „zene-ünnep” megrendezésének megtervezéséhez, és fölállították az előző külföldi sikersorozatot megelőző gyakorlatot, a különböző szakbizottságok meghatározásával…

 

Az 1884. évi dalestély plakátja. Az eredeti dokumentum Durczy István adománya.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 23. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés