Talán egyszer még alászállsz a ködös, elvakított égből.
Visszatérsz, hogy láthasd: mit tett magával a lény,
aki Téged is megtagadott.
Szenny-lé zuhog, kavarog a mérgezett légből,
gyűlölet-pillantások, ütések moraja visszhangzik.
Virágzik a buli-világ és haldoklik Az Ember.
Pedig nyílnak még rózsáid vadon és szabadon,
ringanak a rétek, zúgnak a szelektől a fák,
és Máriakönnye is hajladozik,
sírva, mint egykoron Te a keresztfa alatt.
Elpusztítottuk Méhed Gyümölcsét,
és halotti tort ülünk kék bolygónk élő világán.
A szeretet fogalma fortélyos fegyverré vált,
s így az élet szentsége öngyilkossággá.
Csak kérni tudtunk nyakló nélkül Tőled,
és ember által legyilkolt Fiadtól,
hamis, csalfa imákkal ostromolva,
vagy éppen káromolva, követelve
s közben nyomorult, önimádó énünk
ateizmusában bolyongtunk, s bolyongunk megveszve.
Fiad kitárta kezeit, hogy átölelhesse a világot,
mi meg kiszegezésre használtuk fel a pillanatot,
pedig megújulhatott volna belőle Szent Anyánk
örökké virító rózsája – itt e Földön is.
Választottunk. Illetve: választottatok.
Ti, akik hiú módon, emberi öröklétre vágyakoztatok,
vásárra vittétek az emberi méltóságot.
Lelket árultatok, és most – ezer évek után,
talán – ha hiúságotok engedné –
titokban már imádkoznátok.
De nem tudtok.
Halljátok? „Ave Maria” – visszhangozzák
éjszakák és hajnalok.
Ave Maria – engedd, hogy szeressünk újra!
Ave Maria – bocsásd meg nekünk a megbocsájthatatlant!
Amen.
Hozzászólások