Bölcseleti-misztikus próza – 26. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 26.

                                                 

A szénégető

 

Alig hajnalán ifjúkoromnak csak mosolygok első verseskötetem sikerén, becsvágyamra gondolva: megírni a tökéletes verset, mely magában foglalja a világirodalom összes megírt és még megírásra váró versét – ami következésképp a költészet végét jelenti. Igen, azt akarom, hogy velem haljon meg a költészet. Egyes misztikusok szerint a tökéletes vers egy legfeljebb négysoros, mások szerint legalább kilencvenkilencezer tízsoros strófából áll, megint mások úgy tartják, lehet akár egyetlen, többszörösen összetett szó is, ám abban egyetértenek, hogy megalkotása a legnagyobb lángelmének is legalább három évszázadba telne.
___A kegyes véletlen folytán akadt a kezembe egy titkos, a mágiákról szóló megsárgult, szakadozott könyv, abból szereztem tudomást a halhatatlanság talizmánjáról. A leírás szerint varázserejének köszönhetően viselője hónapokon át elvan élelem és legalább tíz napig víz nélkül, betegség nem fog rajta, a gonosz emberek elkerülik, a fenevadak és mérgeskígyók elbújnak előle, de nem félik a szelíd állatok. Csak úgy válhat meg tőle, ha továbbadja valakinek, aki átvállalja a halhatatlanságot, s akkor ő egy órán belül megöregszik és meghal. Jelenleg – mikor e sorokat írom, e meghatározás érvényessége közel száz esztendőig terjed még – feltehetően egy szénégető viseli. Meglehetősen pontos leírás olvasható a vidékről, ahol feltehetően él: idegen föld hegyei közt, ám nem túl messze szülőföldemtől. Egy álmom folytán, leleményességemnek és persze a szerencsémnek köszönhetően rá is találtam, a számításomnál ugyan valamivel hosszabbra nyúlt, viszontagságoktól se mentes vándorút után. Kellemes nyár végi délután volt.
___Lázas izgatottság fogott el, ahogy egy tisztáson megpillantottam három füstölgő boksát*. Csakhamar kijutottam az erdőből, s akkor valóságként jelent meg előttem az álmomban látott kép: egy vörhenyes, kopár domb lábánál álló ódon, de takaros házikó, előtte egy farönkön üldögélő férfi, térdén egy holló. Közeledtemre a madár méltatlankodó károgással felrebbent, majd a ház kéményére telepedett, ő pedig felállt és néhány tétova lépést tett felém. Nem látszott meglepettnek; mintha számított volna a jövetelemre. Az átlagosnál valamivel magasabb termetű, középkorúnak mondható, szikár férfi volt, kissé elmosódott arcvonásokkal. Tekintetében időtlen egykedvűség tükröződött. Ódivatú ruhája nyakáig fedte a mellét, elrejtve így a talizmánt. Nem tudtam, hogyan fogom megszerezni, csak azt tudtam, hogy meg kell szereznem. A legkevésbé se számítottam arra, hogy kérnem se kell, csupán elfogadnom. Izgatottságomban anyanyelvemen üdvözöltem. Ő azon viszonozta, akcentus nélkül, ám egy már rég nem használatos kifejezéssel. Csodálkozásom láttán elmondta, hogy valamikor az én hazámban is élt, tán fél évszázadon át. Kihozott nekem egy széket a házból, ő meg a farönkre ült, velem szembe. Elnézést kért, hogy nem tud megkínálni semmivel, hisz nem szokott látogatókat fogadni, csak egy szarvas jön el hozzá reggelente.
___– Ha az éjszaka látott álmom nem csal – mondta aztán –, a talizmánt akarod.
___– Igen – hebegtem némi hallgatás után, igencsak zavartan. – A talizmánt.
___Mindazt, amit a továbbiakban mondott, egykedvűen, mély, kissé tán kísérteties hangján, igyekszem legjobb emlékezetem szerint visszaadni, a szükséges, ám – dicséretére legyen mondva – korántsem számottevő kiigazításokkal olykor elavult, olykor meg pontatlan vagy téves szóhasználata miatt.
___– Rád hagyom hát, és ha képes lennék érzésekre, azt mondanám, örömmel. De tudnod kell, hogy mit vállalsz magadra, mert bár a talizmánról bizonyára sok mindent tudsz, a halhatatlanságról bizonyára semmit. Nos, testben megmaradsz majd érett férfinak, ami eleinte boldoggá tesz, ám alig pár évtized múltán már úgy érzed, a test halhatatlansága tán rosszabb, mint a pokolbüntetés. A szeretteid, rokonaid, barátaid, ismerőseid mind kiöregednek mellőled és sorra meghalnak. Végtelen magányodban útra kelsz, sokáig, akár több száz évig bolyongsz a világban hontalanul, és sehol se lesz maradásod. A világ szüntelenül változik körülötted, te pedig egyre idegenebbnek érzed magadtól, mert lélekben megmaradsz annak az érett férfinak egy korábbi évszázadból. S ha ifjúként most vannak nagyra törő terveid, merész céljaid, a tudat, hogy mindennel ráérsz, hogy nem sürget az idő, hiszen számodra nem is létezik, megtöri az elszántságodat, akaraterődet, kényelmessé tesz, és csakhamar semmivé lesz minden becsvágyad… Én egy madarásztól kaptam örökül a talizmánt; egy valamikori tudóstól, aki úgy számított annak idején, hogy legfeljebb kilencszáz esztendő alatt megfejti a világmindenség valamennyi titkát. Ám három évszázad alatt egyetlen egyet se fejtett meg, a nevéhez fűződő néhány korszakos felfedezésre és következtetésre pedig elmondása szerint még halandóként, fiatalon, szegényes laboratóriumában jutott. Meg akart halni, én pedig, ifjúkorom kezdetén, örökké akartam élni. Semmit se mondott a halhatatlanságról, s én semmit se tudtam róla; megszédített a lehetőség. Költő voltam, a jövő nagy ígérete, ahogy mondták, első verseskötetemről szólva. Nagyravágyásomban a legtöbbet akartam: megírni a tökéletes verset, amely magában foglalja s így fölöslegessé teszi a világirodalom összes megírt és még megírásra váró versét, ami pedig a költészet halálát jelenti. Igen, azt akartam, hogy velem haljon meg a költészet. Tudtam, legalább háromszáz esztendőre lesz szükségem a megírásához, és boldogan akasztottam nyakamba a talizmánt. Én, akit szinte minden versírásra ihletett, egyetlen sort se írtam aztán. Mert halhatatlanná lettem, meghalt bennem a költő; mintha egyszeriben megkérgesedett volna a lelkem. Rájöttem és megértettem, hogy minden ihlet forrása a múlandóság, a lét végessége, a halál távlata. Jó két évszázadig bolyongtam a világban. Mindent láttam, megannyi csodát, amiről azt mondják, látni kell, és hogy mi minden történt velem, azt ezeregy nappalon és éjen át mesélhetném, ám semmi se érintett meg, semmi se zökkentett ki egykedvűségemből. Idővel mindinkább furcsálltam, hogy az embereknek érzelmeik vannak, hogy nevetnek, sírnak, lelkesednek, kétségbeesnek, örülnek, bánkódnak, haragszanak, szeretnek és gyűlölnek. Kezdtem lenézni őket emiatt, magamat pedig felsőbbrendű lénynek tekinteni. Akkor vonultam el a világtól és állapodtam meg itt, szénégetőként – ami nem éppen előkelő és nem is különösebben megbecsült foglalkozás. Két emberöltőnyi idő telt el azóta… Mindazok után, amit elmondtam, akarod-e a talizmánt?
___– Nem – válaszoltam gondolkozás nélkül.
___– Akkor eredj hát utadra – mondta közömbösen. – Ne keress többé. Még egyszer nem ajánlhatom fel, és hiába kérnéd, akár könyörögnél is érte.
___Kimért udvariassággal vettünk búcsút egymástól…
___Jó évtizede immár, hogy mindezt feljegyeztem. Költői pályám egyre feljebb ívelt azóta, ha nem is töretlenül: hol kegyesek voltak hozzám a múzsák, hol meg elfordultak tőlem. Ám amióta megtámadott egy rejtélyes kór, alig egy esztendeje, az állandó ihletettség felfokozott állapotában vagyok, és valósággal ontom a verseket. Dicsőség övezi a nevem: koszorús költővé lettem, férfikoromnak jóformán még a küszöbén – bár egykori becsvágyamra gondolva csak mosolygok rajta.
___Érzem, tudom, hogy nemsokára meghalok. A szénégetővel álmodtam az éjjel. Könyörögve kértem, adja nekem a talizmánt, de csak rázta a fejét némán, azzal az időtlen egykedvűségével.

 

* Faszén előállításához készített kúp alakú, földdel betakart farakás.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 26.”


  1. Kiváló.

    Hozzászóló: Koosán Ildikó | 2020. december 30., 16:59

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés