Egymásba fogódzva függünk a
semmi felett,
erőnk apad.
Tartjuk, míg testünkkel bírjuk a
hátunk megett
zúgó hadat.
Jaj, hogyha kiszabadulna…
ég tudja, mi dúlna itt!
Egymásnak feszülő erők.
A fej hajának tengerébe fúlna,
ég elme, s értelme kint:
viharban remegő velők.
Ha kitörne hát?!
Testek sivataga az utakat befedné
szétbomolva,
s lelkek zivatara zuhogna felfelé
a csillagokra.
Fogd erősen kezem!
Hálóként húzódva szét
határa vagyunk a létnek
önsorsunknál fogva.
Szövetbe ágyazva rég
magára terít az élet,
minek vagyunk hát foglya?!
Emészt belül a kimerültség:
erőnk fogytán,
de mi vezet?
Ez ám a felületi feszültség!
Alábbhagy tán?
Az nem lehet.
Hozzászólások