Ülök egy hegy lábánál. Egy könyvhegy lábánál a padlón. Szeretném átrendezni a könyveimet, mert a legkisebb „könyv-tár” se használható, ha két sorban egymás előtt tolakodnak a könyvek. Kaptam egy gyönyörű új könyvespolcot, így könyveim és én hamarosan fellélegezhetünk. De hát ez tart egy darabig, mert ha egyiket megszeretgetem, megharagszik a másik. Legtöbbnek jut legalább egy átsuhanó mosoly.
És feljönnek a történetek…
A következő polcon féltett kincseim, a dedikált könyvek. Ajánlás a szerzőtől vagy ajándékozótól a legszélesebb skálájú „irodalom”. Lehet így: „Juditnak szeretettel Gyuri 4/1 76.” Bernáth Aurél könyv, Bernáth Aurél tanítványtól. Jó könyv, jó ajándék.
„… nagy szeretettel, kézcsókkal ajánlom. Csorba Győző ’73” „… nagy szeretettel küldöm és ajánlom. Csorba Győző ’82” … és így tovább. Kossuth-díjasunk. Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Szép és hosszú történet… lenne.
„Juditnak baráti öleléssel, külön a 26. oldalon levő verset emlékeztetőül barátságunkra: Kerék Imre.” József Attila-díjas költőnk, akihez első levelem, tele dühvel és felháborodással, így kezdődött: „Kedves költő úr!” – és ő türelmes, udvarias négyoldalas levéllel válaszolt. Több mint tíz dedikált verseskötetem van tőle 30 év alatt – és a barátsága!
Írónk, krónikásunk, jó barátunk, Bogádi Kis Gyuri, aki eddig a legszebbet írta rólam, hozzám: „… szobraid bűvöletében”. Kezemben invitáló könyve: „Ülj a tüzünkhöz”. Kell több?
… aztán: „Juditnak, találkozásunkra 2007.” Egy különös, szép ÖSSZEtalálkozás, egy rendkívüli könyv (a nagy szobrászművészről). „Kapu 2000” ajánlva: Ilonától, a K. Fürtöstől! – tudod, a „lenge lány, AKI SZŐ” ő a SZÍNművésznő és a szerénység szinonimája nekem.
… Fuchs Tóni, akitől az első szuahéli szavakat tanultam: „… barátsággal és vadász üdvözlettel”. Gondolatban büszkén kihúzom magam. „In alle Ewigkeiten” – kedves Tóni.
Az ember hosszan elmereng itt lent a padlón… és múlik az idő.
Kezemben egy vékonyka, szerény könyv. Ajánlása a szerzőtől egy „képes kisregény”. Csak ezt, ezt az egyet hadd meséljem el!
Felszaladó képsor. Újságíró-tanuló voltam a Dunántúli Naplónál. Szemináriumvezetőm Kampis Péter volt, a Napló főmunkatársa, újságíró, szenvedélyes „rasender Reporter”.
Azt mondja a kurzus után Pécsett, este 9-kor:
– Maga maradjon itt még egy pillanatig!
Maradtam.
– Írjon egy cikket az ibafai fapipákról, ha már egyszer kultúrház-igazgató ott.
– Azért?
– Kap 200-at.
– Mikorra kell?
– Tegnapra.
– … aha.
– Holnap reggel kilenckor felhívom és maga beolvassa.
– A telefonba. – Így én. (’74-et írtunk.)
– Persze.
Ibafa, kultúrház, telefon, postamester.
– Jutka (sic!), a D. N. van a vonalban, adom.
– Vagyok.
Kampis:
– Olvassa!
– Olvasom.
…
– Várjon! Ezt maga találta ki? Tényleg maga írta?
(hülye) – Hagy olvasni?
És ez így ment végig.
Jó darabig a 200-ból nem lett semmi. Bementem a Naplóhoz, hogy kiverjem a palávert. Jelen voltak: Bebesi Karcsi, kiváló költő, exsógorom, Békési Sanyi volt osztálytársam, főember, és a Kampis. A felcsattanó röhejre, amikor beléptem megszólalt Kampis:
– Ti ismeritek egymást? Na, szép kis gyülekezet! (Valami jó volt a hangjában, akárhogy titkolta.)
A szövegemre, hogy miért is jöttem, ott mindenki előtt:
– Adjon valaki 100-at kölcsön, addig úgyse hagy békén ez a nő.
A második 100-at sose kaptam meg. Az vigasztalt, hogy egyszer félmondattal elejtette: „Ha ebből a huszonkettőből (mármint a szeminárium résztvevői) kettőből lesz valaki, maga az egyik.” Egy darabig reménykedtem, hogy egyszer talán igaza lesz…
A tanulóidő végefelé közeledett. Aztán egyszercsak egy szép reggelen:
Ibafa, kultúrház, telefon. Pécs, Kampis:
– Figyeljen!
– Figyelek.
– Kap egy lakást, egy írógépet, 2000 valamennyi fizetést, napi 24 óra szabadidőt és maga Szigetvár függetlenített újságírója.
Én: – Pillanat, pillanat, várjon csak!
Csend, csend a vonal végén.
Kampist hallom, fenyegetően, halkan:
– Nem őrjöng az örömtől?
Aztán ordítva tovább: – Mi van magával, maga hülye picsa? Hülye tyúk! Tudja maga milyen ajánlat ez? Csak nem akar „nem”-et mondani?
De az én sorsom akkor már régebb óta „átrendezés” alatt állt.
– Tudom, tudom, várjon csak. Holnap bemegyek a Naplóhoz… ezt nem lehet így…
– Bánom is én! – és levágta.
Ötkor keltem, hogy a Naplónál legyek fél kilencre.
Kérdem a portást, hol találom a Kampist?
– A Kampist? – hahotázta ő. – Most? Talán 11 után.
– Kérdezze csak meg, legyen szíves.
Felszól, leteszi, néz rám, mint egy kísértetre.
– Itt van. Várja magát.
Az íróasztala előtt állt, összehúzott „befagyott-tó” szemekkel.
– Most aztán kíváncsi vagyok.
– Férjhez megyek Nyugat-Németországba.
Olyan halkan és komolyan még nem hallottam őt, olvadó jegekkel a szemében:
– Ha szerelem… akkor az egészen más.
Már öt éve éltem kint, gyakran jöttünk Magyarországra. Hallottam, „kémeim jelentették”, hogy ’79-ben megjelent a Kampis első könyve.
Amikor utoljára láttam a lakótelepi, sokadik emeleti lakásának nyitott ajtajában – már akkor az éghez közel, így is, úgy is. Úgy érzem, örömmel nézett rám, arcán a mindenkori kis ironikus mosoly.
– Maga? Jöjjön be! Éppen hajat mostunk…
Bal kezében vizes hajú hajasbaba, jobbjában fésű. Lassan fésülgette. A baba tulajdonosa, mint búvópatakocska, hol itt, hol ott tűnt fel. Mondom, szeretném, ha dedikálná frissen vett könyvét, az „Orr-ügy”-et. Letette a babát és írta. Ezt:
*
Kampis Péter, a „horgász”, a „száguldó riporter”, a „látó” negyvenkét évet élt.
Ülök a hegy lábánál, a könyvhegy lábánál a padlón… az idő folyik… elfolyik észrevétlenül.
Hát ez az átrendezés még tart egy darabig.
Hozzászólások