A Téridő, e Végtelen, rácsos abrosz
vágyakat gyújt, hűs fénye sebesre karcol,
érzéseknek gyöngyöt gurít, asztalt terít,
s rég kihunyt ragyogást volt csillagból hevít.

Menni, és mikorra érni oda – hova?
S lelkünkben görbül a tér, időnek gondja,
tükrében pillanat szalad, az is már múlt,
és kibomlik a szívben ingnyak és a blus’.

A hajló képzelet űzi kérdéseit,
összefonnak párhuzamost érzései,
ami keresztöltés, egy halhatatlan lánc,
gyönyörből ébred, s rögökbe botlik a tánc.

Látszat a Káosz, pusztulásnyi rend, s mégis
kezdet és remény a következő végig,
s tán ha bort kóstolsz közte, alkotsz és szeretsz,
időd hajlítod s a pillanat végtelent.

Megosztás

Tweet