„Reflections of My Life” – Életem visszfényei • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

„Reflections of My Life” – Életem visszfényei

       

Felejthetetlen este volt. Éppen akkor építették a Felszabadulási Emlékművet (csupa nagybetűvel). Harmadikos gimnazisták voltunk. Tél volt. Szánkóztunk a dicsőséget hirdetni óhajtó emlékmű-dombon, cikáztunk a földből kiálló neonlámpák között, és egyszer csak felhangzott a szomszédos koripálya hangszórójából a Marmalade együttes „Életem visszfényei” (Reflections of My Life) című gyönyörű dala. Borzongatóan törtek meg a hanghullámok a betonkolosszuson, de mi mintha himnuszt hallottunk volna az egek urától, megtorpanva szívtuk magunkba a dallamot, melynek szövegéből akkor még egy szót sem értettünk. (Javaslom, hogy most hallgassák meg, olvasás közben!)

A szeretet hullámai verték duzzadtra ütőereinket: szerelmesek voltunk, és iszonyatos béke honolt bennünk azon az estén. Boldogan hemperegtünk a hóban, és a lopott csókok ideje alatt hideg kezünket a lányok blúza alá csúsztattuk. Már ott, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden emlék, amit átélek. Valami mély, a misztikus sötétségből hirtelen előugró paradicsomi múltnak tűnt az egész. Mintha álom lett volna, ami nem is ezen a Földön játszódott le. A hó egy másik égitestről hullott ránk, és az idő lassított felvétellé vált. Nem kötődtünk semmi hivatalos valamikhez: se anyánkhoz, se az iskolánkhoz, de talán az életünkhöz se. Csak voltunk, mint a tollászkodó madarak, a háttér sötétségében csaholó kutyák, és a szétterpeszkedő örökkévalóság.

Sapkáinkat elhajigáltuk, hadd lássák, hogy hosszú a hajunk, kedveseinket átöleltük, hadd botránkozzanak meg a járókelők, hangosan énekeltük a félig-meddig betiltott Omega-dalokat. Forradalom volt ez a javából, de az emberek olyan birkák voltak, hogy észre sem vették. Csupán bolondoknak tartottak bennünket. Pedig mi tüntettünk a ruszkik és a kommunisták ellen. Tüntettünk a szerelmünkkel, játékosságunkkal, barátságunkkal, szakállunk megnövesztésével, ugyanakkor lenéztük rettegő szüleinket, akik még a hóban is poloskákat kerestek. És önmagunkért is tüntettünk. Én az igazgató elvtárs által nyakamból kitépett keresztemért, elkobzott óra-fityegőmért, rendszeres nyilvános meggyalázásomért. Tudtam már, hogy ez a rendszer „ilyen”, az emberi mivolt megtiprására való, pusztulásra ítélt szennyfolyam. Lelkem mélyén „szartam az egészre”, mert velem volt a lélek szabadsága, a rock mindent elsöprő lendülete, na és „M” szerelme miatt a világ leggazdagabb emberének éreztem magam. (1971).

Közben figyeltem, figyeltem, hallgatództam és hallgattam. „Purpárlékat”, rádióműsorokat, rokonokat, idegeneket „vallattam”, cukrászdákban, boltokban, éttermekben „nyomoztam”. Mozdulatokat, gesztusokat, mimikákat, tekinteteket, pillantásokat, hangszíneket, mondat foszlányokat „analizáltam”. Nagyon érdekesek voltak az ünnepségek, például a felszabadulási, a május elsejei, meg az iskolai rendezvények. És a tapsok… A felszabadult őszinte, de óvatos tapsok, a vontatottan induló vastapsba csúsztatott tapsok, a féltékenységet üzenő tapsok, a hirtelen elhaló tapsok, a kirobbanó tapsok… Utóbbiak szinte csak a rock-koncerteken fordultak elő. Aztán valamikor, hirtelen összeállt a kép, szinte egy szóba sűrítve a „lényeget”. Ez a szó úgy szólt, szólalt meg bennem, mint valami felismerés: „semmi.” Ez a szó egyfajta morális konklúziót képviselt. „Semmi baj”, „Ne gondolj semmi rosszra”, „Semmi fontos”, „Semmitől se kell félni”, „Semmi különös”, vagy csak egyszerűen „semmi”. Érdekes és nagyon fontos szerepe volt a „ne” szócskának is. „Ne idegeskedj”, „Ne vedd komolyan”, „Ne hisztizz”, „Ne félj”, „Ne izgulj”, „Ne szólj”, „Ne vedd magadra”, „Ne beszélj”, „Ne emlegesd ezt vagy azt”, „Ne kockáztass”, „Ne majrézz”, „Ne is törődj vele”, „Ne szólj szám” –  és így tovább… Mintegy ebből fakadt a „nem” rendkívüli gyakorisága is. Mert ugye: „Nem szabad”, „Nem érdemes”, „Nem lehet”, „Nem érdekes”, „Nem kell”, „Nem fontos”, „Nem baj”… A tiltások, tagadások áradata azonban, ugyancsak a „semmi” üvöltését erősítették meg a kobakomban. Mintha semmi se lenne érdekes, semmit se kellene komolyan venni, mert nem is érdemes valamivel is komolyabban foglalkozni, hiszen semmi sem igazán fontos, így én se, mások se, senki és semmi se… Ami meg nem semmi, vagy több mint a semmi, az veszélyes  lehet, jobb nem is gondolni effélékre: „Ne törd magadat miatta”… Nem kell csinálni semmit, vagy a semmit kell igazából csinálni, és akkor „nyugi van.” Hát megírtam a semmit…

 

„A SEMMI” 17 évesen… Persze a szürrealizmus jegyében…

Beveszem a Physalis alkekengit, hogy megállítsam az időt,
mert rab vagyok, koldus vagyok és elnyomott.
Nem lehet igaz, ami körülvesz,
mert arra csak a mámor adhat értelmes választ,
„Udvari bolond” kenyerét zabálva.
Várhatod, hogy majd eljönnek a „kocsonya csép-láb-gép-borda lények” (Juhász Ferenc), de nem fognak.
Várhatod, hogy széttépett agyú felmenőid
megértsenek, mikor magukat sem értik.
Csak a semmi az, ami arat,
az a valami, az a minden, az a semmi,
mely csak ideig-óráig tart,
aztán újra semmi.
Csak ez adhat nyugalmat.
A nem-érzés, nemlátás, nem gondolkodás.
A kábulat, de még az is sok,
hiszen több, mint a semmi,
és sokkal több, mint a kommunizmus agykotró ópiuma.
Nem más ez a semmi, mint hangtompítós gépfegyverzakatolás.
Ember-eltüntetésekkel, megalázásokkal, száműzetésekkel.
Hát ez is mind csak semmi.
És talán sohasem lesz valami.
Valami, ami több, mint a semmi.
Mondjuk egy üvöltés a csendben.
Valahol.

 

Lehet, hogy a „semmi” szó tömeges előfordulása diktatúrákat jellemezhet?

 

Közben meghalt az Aji. Valami rettenetes betegség kínozta halálra, amit nem ismertek föl. Utólag azt mondták, hogy tularemia… Ő volt a mindenem gyermekkoromban, s mikor leeresztették koporsóját a föld mélyébe, úgy éreztem, egyedül maradtam a Földön. Rémülten képzeltem magam elé szétporladó maradványait, kihulló ősz hajtincseit, csonttá váló lábait és koponyacsonttá olvadó mosolyát. Azóta talán csak kétszer sírtam egész eddigi életemben.

Elapadtak a könnyeim, és egyre kevésbé féltettem magamat. Dumáltam, szitkozódtam, de néhanapján iszonyatos fájdalommal rogytam le az oltárok elé, megnyugvásért és szenvedésért könyörögve.

Az Aji szobája hatalmas volt és fehér, két nagy, csaknem plafonig érő ablakkal. A fehér bútorok miatt úgy tetszett, mintha örökké szél fújna és óriási nőalakok surrannának át az ablakokon, fehér leplekbe burkolva.

Itt feküdt utolsó heteiben, nagy fehér ágyában, és mosolyogva nyújtotta át remegő kezével az utolsó húszast. Sírni akartam, de nem volt szabad előtte, utána meg már nem tudtam. Lemezt vettem rajta, azt hiszem, hogy a „Naplementét”. (Omega).

Sokat beszélt Ungvárról, amikor a világháború zajában ottrekedt, aztán Kláriról, akit szülei cserbenhagytak, és ő nevelte fel. Aztán jött ’56, amikor meg Pesten rekedt. Eltorzult arccal, felcsukló sírással ecsetelte a pusztuló magyarság sorsát, és valahol saját halálában is patetikus maradt. Ma is szemem előtt lobog a háromszínű lyukas zászló, mögötte az Aji sápadt, csonttá aszott arca nagy, lángoló szemeivel.

Néha elkísért titkos utaimon, amikor elkerültem néhány kellemetlen dolgozatot, és sutyiban enni is adott korán elpusztul kis fekete cicámnak. Akkoriban valahogyan minden körülöttem élő lénynek meg kellett halnia.

Mi pedig, esti óráinkban, a baráti társasággal, halkan dudorásztuk, hogy „Harmatos bokor ölén egy fiú olyan, mint én. Egy fiú alszik csendben: golyó van a szívében”. S közben mindenki arra gondolt, amire akart. Sokszor cigányok és más szegény népek is megkeresték az Ajit, mert beengedte őket. Ruhákat és ennivalót gyűjtött nekik szakadatlan. Emlékszem, János mindig ott aludt nálunk a verandán… Ő volt az első „SZETÁs”, amikor még gondolni sem volt szabad a szegények privát úton való megsegítésére. Ma ezt már senki sem tudja. Orvosnak készült, azonban egy szívizomgyulladás kettétörte karrierjét, de nem szorgalmát és hivatástudatát. Injekciózott boldog-boldogtalant, lelki segélyt nyújtott, lótott-futott mindenféle beteghez, és jó barátja volt dr. Honti Antal „háziorvos”, aki azért volt házi, mert házhoz járt betegeihez. Aji egyébként Csehov-módra, ingyen praktizált.

Saját előszobánkban láttam meg életemben először a szegénységet, azt a bűzt, amit magából árasztott, és azt a szeretetet, amit viselői nyújtottak segítőiknek. A cigányok felkarolásáért titokban mindenki kinevette, hiszen akkor is valami elemi erővel tomboló gyűlölet sugárzott a cigányság és mindennemű színesbőrű lény ellen. Többek között ezért is, egyre reménytelenebb volt számomra megkülönböztetni a fasiszta (náci) és a kommunista ideológiát, hiszen mindkét rezsim utálta a cigányságot és a zsidókat is, na és a keresztényekkel sem bántak másképpen. Na és amit könnyű volt felfedezni: gátlástalanul hazudtak, hazudtak, és hazudtak. Ördögi volt…

Vártam, vártunk. Mindenki csak várt. Közben azért kuncogva mondogattuk Aragon „dalát”:

„A kormány összeesett
Egy galagonyabokor tövében
Általános sztrájk bontakozott ki távol és közel
A hold és a migrén összetett hatása alatt
A huzat távlatába menekültek a gyilkosok…”

(„Mimózák” – részlet)

 

Aztán egy szép nap hajnalán elindultam arrafelé, ahol a „nyomortelep” volt.
A nyomortanyák a senki-sorsúak szigetei, ahol – mint mondják – a „jóravaló embernek semmi keresnivalója” sincsen, mert „ezek a helyek nagyon veszélyesek.” Amúgy meg semmi érdekeset se lehet ott látni, csak kosz van, piszok meg egyebek. „Ne törd magad ezek miatt”, hangzott a jó tanács, hiszen „nem lehet segíteni rajtuk.” Ja, mert ezek nem az embertársaink, hanem valami más szerzetek… Alsóbbrendűek… Létezésüket nem kell komolyan venni, sőt, ha akarom nincsenek is… Ezeken a helyeken semmit se lehet befektetni…” De attól én még jó mecénás vagyok, meg filantróp…” „Semmi az egész”…

 

Van kérdés?
Nincs, mert semmi értelme, hogy feltegyük… A „választ” úgyis „elfújja a szél…”

Inkább énekeljük a refrént:

 

„All my sorrow, sad tomorrow
Take me back to my old home
All my crying, feel I’m dying, dying
Take me back to my old home…”

 

„Vigyél engem vissza egykori otthonomba…”

 

(Marmalade: „Reflections of My Life”).

 

„M” ma is úgy áll előttem, fehér prémes hosszú téli kabátjában, mint egykoron.
Villódznak a fények, este van és újra tél…
Mintha semmi se történt volna azóta…

 

„Álmodtam, vagy igaz talán?” (Gyöngyhajú lány).

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Reflections of My Life” – Életem visszfényei”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés