Hát, ezzel bizony mindig hadilábon álltam. Kisiskolásként, az első betűk elsajátítása után, a tanórák szünetében, focizás helyett, legtöbbször ezt kellett gyakorolnom tanító nénik jóindulatú felügyelete alatt a Ceausescu-féle „Aranykorban”. Így utólag azt mondhatnám, nem sok sikerrel. Tehát, egy idő után belenyugodtam, és valószínűleg ők is, ebből a tantárgyból bizony én sosem leszek jeles.
Felsős koromban a tanáraim már nem küszködtek velem, legfeljebb a szünetekben javították ki a dolgozataimat, miközben én felolvastam a macskakaparásos szöveget. És ebből sem tanultam. Talán az egyetlen írás (tudó) olvasók a padtársaim voltak, akik dolgozatírás közben megpróbálták ellesni az általam leírottakat. És mit ád Isten, ők elég jól olvasták az írásomat.
Kinőve az általánosból, a szakiskolában már annyira „doktorira” tökéletesítettem az írásom, hogy minden osztálytársamnak, majd miután elterjedt a hírem, a fiú bentlakás minden lakójának én írtam a biankóban elcsent orvosi igazolásokat. A legdivatosabb betegség a mandulagyulladás volt. Időnként odabiggyesztettem az idült, heveny jelzőt is. És mindezt ingyen. Ha ne adj isten én is megbetegedtem, akkor nekem sajnos el kellett mennem az orvoshoz, de osztálytársaim alig várták a visszajöttemet.
Az esti gimiben, immár felnőtt fejjel, tanáraim kissé elnézőbbek voltak. De pár dolgozatomat itt is a szünetben értelmeztem. Így, ha lehetett inkább szóbeli feleletekre „kértek fel”. Talán ez könnyebb volt. Mindnyájunknak.
Aztán kipróbáltam az írógépet. Nem volt könnyű, hiszen az „Aranykorban” minden írógépet be kellett jelenteni (írásmintával dokumentálva) a helyi hatóságoknak, így nem sok ember tarthatott otthon ilyen íróalkalmatosságot. Kissé idegenkedtem tőle, de ha valahova be akartam küldeni pár „zsengémet” sokat nyomott a latban a „külalak”.
Így éltem életem különböző időszakaiban. Kézírásom nem javult semmit. Megpróbáltam a nagybetűs írást is. Az sem aratott osztatlan sikert. Egyetlen vigaszom az volt, hogyha elveszítettem valamilyen fontosabb vagy kevésbé fontos kéziratomat, akkor azt senki, vagy ha mégis, csak nagy nehézségek árán tudja kisilabizálni.
Egyik nyaralásunk idején kisfiaimat avattam be a keresztrejtvény titkaiba, szépségébe, amikor megjegyezték, hogy az általam beírt megfejtéseket nem lehet elolvasni.
– Nos, látjátok – vágtam ki magam – milyen jó? Így legalább még egyszer el tudtok gondolkodni a megoldásokon. Így még spórolunk is.
Kissé furcsán néztek rám, de elfogadták a magyarázatot, hiszen akkor még én voltam az okosabb. Aztán teltek-múltak az évek. Fiaim felnőttek. Lassan el kell fogadnom, most már ők mondják nekem a „tuttit”.
Bizonyára (vagy legalább is remélem) sok jót és elég sok rosszat is örököltek tőlem. De az írása egyiküknek sem gyöngybetű. Még sokra vihetik, hiszen az írásuk már „doktori”.
Hozzászólások