Hajnalodott. A dunyha alatt még jó volt lustálkodni; onnan rálátni az ablakból az égre, ahogy a lomha, szürke-fehér, sűrű köd gunnyadt a völgyben, mikor váratlanul felriadt a szél. Hirtelen dühében szétkarmolászta a fák ágaival a szürkeséget; de nagyhamar elcsendesült. Addig bámultam a csendet, míg elbóbiskoltam.
Láttam magam, ahogy vittem a tölgyesbe kötélen Vandát, aki rögtön nagy darab szarvasgombát talált, aminek a szagára, már minden disznó rögvest szerelmeskedni akar, Vanda is. Persze, hogy rögtön kivettem a fogai közül, mert az a gomba olyan drága, hogy azt csak kevés étteremben tudják megvenni. Bogár Imrének megköszöntem, hogy kölcsönadta Vandát. A főszakács éppen akkor adta a marék aranyat a kezembe, mikor nagymama felkeltett, hogy ő most megy az istállóba megfejni Mancit. A konyhaasztalra meg odatett reggelire egy zsíros kenyeret. Én még jól megpaprikáztam és haraptam hozzá kovászos uborkát is. Közben lestem, mikor jön Rózsi néni, és az unokája, Ica. Megígérték, hogy engem is elvisznek gyógyfüvet gyűjteni a jóisten hatalmas kertjébe, és majd megtanítják, hogy a gyógynövényeket, gombát, gumót és az orvosló gyökereket mire lehet használni. Persze sokat kell majd járni az erdőt, mezőt és a balatoni berket.
Mire nagymama bevégezte a fejést, már kisütött a nap. Megjött Rózsi néni, de Annával, a kisebbik unokájával. Rózsi néni már régi barátnője nagymamának. A hajdani két copfos eminens lánykát a halk szavú mater Lucia együtt pallérozta a zárdában. Rózsi néni a falu bábája lett, a nagymama meg, túl korán árva lett és rámaradtak az állatok az istállóban, meg a rengeteg aprójószág és a nagy kert.
– Ica nem jöhetett, mert készíti a stafírungját, hamarosan lesz az esküvője – mondta Rózsi néni. Imre is gyűjti a növényeket, s ráadásul nagy haszonnal – tette hozzá. Aztán egy nagy zacskó cickafark és palástfű keveréket adott a nagymamának. – Használ majd neked, Terikém.
A barátnők már régen találkoztak, most végre beszélgethetnek. Rózsi néni elmesélte, hogy Bogár Jani csak most mondta el, hogy vagy tíz éve, mikor fiát Belkó püspök úr bérmálta, szép összeget adományozott a katolikus árvaháznak, tehette…
Míg ők beszélgettek, én a régi cipőmet kerestem. Közben Annának meg be se állt a szája: … hogy Ica nem lesz bába, mint Rózsi mama, hanem ő csak feleség, és sok- sok gyerekkel, meg már szüretkor lesz az esküvő Bogár Imrével, mert nem kell neki háborúba menni, mert Gábor, a bátyja tizennégyben, elesett, meg már ő, Anna is ismeri egy kicsit a gyógynövényeket … – de én már csak fél füllel hallottam, hogy Anna csak csacsog, csacsog, mint a fecsegő patak.
Régebben én nem kedveltem Annát, azért, mert mikor átjött hozzánk, állandóan emelgetett. Ráadásul a legnagyobb szórakozása az volt, hogy váratlanul elkapta a kezeimet, és sebesen körbeforgatott, mint egy pörgettyűt. Aztán csak kacagott, ahogy tántorgok, mint Orsós Jani bácsi a búcsúban.
Hála isten, már régen leszokott. De elnéztem neki, hisz ő csak egy lány. De az utóbbi időben úgy éreztem, hogy nagyon jó nézegetni őt, ahogy a két kis halom büszkén hegyeskedik; majd kiszúrta a lehelet-vékony ingecskét. Múltkor odanyúltam, hogy megfogjam a két kis barackot, nem engedte. Azt mondta, hogy ha lesz egy komoly udvarlója, annak majd megengedi, hogy markolássza.
Időközben végre megtaláltam a cipőmet. Végre elindultunk. Már a mezőt jártuk, de csak unalmas fű, vadvirág, csenevész bokrok és sok szúrós szamárkóró száradt a melegben. Rózsi néni csak mosolygott, hogy amit én csak gaznak mondok, az majdnem mind gyógynövény. Például a szamárkóró is, amit Máriatövisnek is mondanak, igazi őrangyal; gyógyítja a májat, vesét és a bőrgyulladásokat is. Elcsodálkoztam, hogy tényleg nem tudok semmit, mikor már elértünk a csapásig, ahol egy pléhkrisztus őrizte a domboldalban gunnyasztó borospincéket. Éppen Bogár Jani bácsi jött szembe velünk. A présházába indult a pincében tárolt szárított fűszer- és gyógynövényeket előkészíteni a szállításra.
– Aggyisten Jani, na, várja már az esküvőt a fiad?
– Adj Isten, Rózsi néni! Szüretig már csak kibírja az a gyerek. Majd lesz elég idejük, örülni egymásnak – mosolygott, de bepárosodott a szeme. Eszébe jutott, hogy éppen három éve kapta meg a levelet, amiben értesítették, Gábor, a másik fia a háború első nap hajnalán hősi halált halt; s a Száva mellett felszentelt földben nyugszik.
– Aztán elküldöd Imrét tanulni a Polatschek fűszerkereskedőhöz? – szakította meg Rózsi néni a férfi felhős gondolatait.
– Nem. Inkább Hoffmanhoz. Imrét beveszi társnak. Hiszen jól ismeri a fűszernövényeket, gumókat, gombákat és a föld alatt lakó szarvasgomba lelőhelyeket.
Mi Annával előre mentünk, mert a jóisten tudja, meddig beszélgetnek még.
Alig indultunk az erdő felé, mikor egy olyan rettenetes, fájdalmas ordítás hallatszott, hogy még hirtelen a madarak is elhallgattak; csak egy vén, süket varjú károgása zavarta meg a csendet. Ijedten megálltunk. Szerencsére már elért bennünket Jani bácsi és Rózsi néni is. Hirtelen megláttuk, hogy az erdő szélén valaki összegörnyedve jajgatott egy bükkfa alatt. Akkor láttuk, hogy Imre az, akinek a mutatóujja helyén csak egy csonk vöröslött.
– Rohanj Jani, hozzál pálinkát! – Intézkedett Rózsi néni, s azonnal lefektette Imrét, s egy zsineggel gyorsan összeszorította a vérző sérülést. Azután kipakolt a gyógynövényes kis batyujából.
Jani bácsi belihegett a pálinkával. Rózsi néni először a falfehér, verejtékező Imre ujjcsonkjára öntött a szilva-illatú nedűből, majd a szájához nyomta az üveget, mire ő, mohón kortyolni kezdte az italt. Lassan egészséges színe lett, s már dúdolgatott is. A kezén lévő csonkra már ügyet sem vetett, pedig Rózsi néni még mindig azzal bajlódott, fekete nadálytőből készült kenőcsöt rakott rá, hogy a seb mielőbb gyógyuljon.
– Ne nótázz már kisfiam! Mi történt veled? – rázta meg Imre vállát az apja.
– Nem figyeltem apám, s Vanda majdnem felzabálta a gombát. Hogy a pofájából kivegyem a szarvasgombát, belenyúltam a szájába, s a mocskos állat leharapta hüvelykujjamat, s most bevette magát a sűrűbe. Ez tragédia! A másik meg, hogy be kell rukkolnom. Holnap a Baross kaszárnyában kell lennem Kaposváron.
– Én azt a piszok disznót bedobom a dögkútba. Te meg fiam, talán nem is leszel alkalmas katonának…
– Gyerekek, most menjetek haza; ma nincs gyűjtés – mondta Jani bácsi.
Pár napra rá, nagymama este még varrt a konyhában, mikor bejött Rózsi néni kisírt szemekkel. Engem aludni küldtek, de nyitva maradt a konyhaajtó, s hallottam, hogy mit beszélnek. Rózsi néni azt mesélte, hogy Imrét a hadbíróság halálra ítéli öncsonkítás miatt. Jáki atya nem tudott segíteni, mert a bíró azt mondta neki, amikor közbenjárt, hogy a pap csak foglalkozzon a lelkiekkel.
Már több nap eltelt, hogy nem hallottunk semmit Rózsi néniéktől. Biztos remegve várják azt a bizonyos, rettenetes napot.
Mikor a nagymama a boltba szalajt, én inkább a hosszabb úton járok, nehogy találkozzak velük. Félek, nem tudom, mit mondhatok, hogy együtt érzek, meg ilyesmi…
Ez időben, Jani elment a makacs Jáki atyával a püspökségre, hogy elmondja a főpapnak, hogy Imrével baleset történt; a gyerek vétlen. Belkó őeminenciája fogadta.
– Nehéz lesz nekem elmagyarázni az ügyésznek, hogy pont akkor történt ez a baleset, mikor neki másnapra be kell vonulni – mondta a püspök.
– Meglátom, mit tehetek, fiaim. Imádkozzunk érte!
Pár nap múlva, mikor élesztőt vittem haza a boltból, éppen akkor jött Rózsi néni. Boldogan, könnyes szemekkel ölelte át nagymamát. – Haza jött Imre – mondta. – Nem alkalmas katonának, mert nem tudja meghúzni a ravaszt.
Másnap Imre gyónni ment. Hogy tényleg, véletlen baleset volt-e, azt senki sem tudja – hiszen van gyónási titok; legfeljebb Vanda; de ez csak röfögni tud. Mise után a hívők szokás szerint iszogattak a kocsmában – persze csak a férfiak. – Megtaláltam a disznód, Imre, még a nyakán rajta volt a kötél, hazavittem apádhoz – mondta az erdész, és megköszönte a fröccsöt.
Teltek, múltak a napok. Elmúlt a lakodalom, a szüret és a decemberi disznóölés.
Azokban a disznóvisító napokban Vanda csak kedélyesen hempergett az ólban; s még sok-sok év telt el, amikor átröfögte magát a disznó mennyországba.
(Takács Zoltán illusztrációi)
Hozzászólások