Elmentél. Nemrég még bölcs mosolyoddal idézted
Táltos idők emlékét: Pákolitzot, Kodolányit,
Élesztgetve zsarátnokait hunyt, régi tüzeknek,
Szorgos papként rakva az oltárt áldozatokkal.
Mind több szikrát juttattál minekünk, követőknek;
Vers-rőzsénk szolgálja: a szent tűz el ne aludjék.
Csendben távoztál, lopakodva a Sors-lakomáról,
Mint ahogy éltél, másnak hagyva pogány evoékat.
Hízelgés nyálas koszorúit messzi hajítva
Tisztesség hamuját tűrted csak hullni fejedre.
Távolodó lépted neszeit befogadja november
Színes szőnyege, úrnapi körmenetes szirmokként
Szórva falomb-kosarak tartalmát lábad elébe.
Várnak már odaát: Fodor András, Várkonyi Nándor,
Integet Illyés, Győző (Csorba), Lovász Pali bátyó,
Pákolitz, és csak az ég tudhatja szerét seregüknek,
S integetünk mi, a Testvérmúzsák asztala mellől,
Bárha sietsz, ők várhatnak még, kár a sietség!
Majd ha „Videczburg” lonc-lugasában borba borongok,
Emlékképed visszatekint rám nyári időben,
Egykori érintésedtől rönkasztalom élén
Eltöpreng a bogár, veled osztva a déli nyugalmat,
Elméláznak a szenderek is, lankad repülésük
Szónektárt szippantva virágfürt illata mellé.
S látom a pécsi diákot, az egykori nyurga, nyakigláb
Szőke kamaszt – aki voltam – verset falni Jelenkor
Szétnyűtt lapjairól. Mint hajdan Toldi, kívántam
Apródként szolgálni lovag-tollnok seregedben.
Elmentél. Fényéveket átszáguld repülésed.
Tudjuk, e lassult szívdobogás-üzenet sose képes
Érni nyomodba, de mégis előbb vagy utóbb utolérünk…
Kérünk, addig e pár sort tedd valamely dobozodba,
Melyben a hozzád írt levelek főt hajtva pihennek.
Hozzászólások