Tíz évvel ezelőtt ott voltam azon az előadáson, ami gyakorlatilag a Mikroszkóp Színpad utolsó „hagyományos” kabaréműsora volt. Abban az évadban már Verebes konferált, mint igazgató, Sas József már nem szerepelt. Egy lehajtható pótszéken ültem az utolsó sorban, a háttámlám maga az ajtófélfa volt. A finálénál, a tapsrendnél vettem csak észre, hogy hárman állnak közvetlen a hátam mögött az ajtóban: Selmeczi, Heilig és Sas József. A fejem felett figyelték a tapsot, a sikert. Ez az egy személyes „találkozásom” volt Sas Józseffel.
Egyébként meg amióta az eszemet tudom, ismertem: Ott nevettetett a gyerekkori szilvesztereinken, hallgathattam a Rádiókabaréban és ronggyá hallgattuk egy-két kazettáját is. Az utóbbi években egyre kevesebbet nevettem rajta, ám a nyolcvanas években például kifejezettem jó volt, majdhogynem progresszív.
Ő az utolsó mohikán, aki még életben tartotta a „pesti kábárét”, azt a műfajt, ami Nagy Endrével kezdődött 1907-ben, és aminek fénykorában – a két háború között – több mint negyven kabarészínház működött Budapesten.
Igen, elavult volt, archaikus: egyfajta szellemi skanzen-lét jellemezte az utolsó éveit. Ebben a modern „stand up” korszakban blüetteket (tudja még valaki ennek a szónak a jelentését egyáltalán?!) és Hacsek és Sajókat írt. Viszont voltak nézői, akik szerették, voltak teltházai, célközönsége, és igen, voltak hibái is – szakmailag, emberileg egyaránt.
Igen, távol került az ízlésemtől, és voltak kritikáim, egy halom fenntartásom a Sas-kabarékkal és az ő személyével kapcsolatban, de ma mégis tisztelettel, szeretettel és mély hálával veszek tőle búcsút.
Sas József olyan ember volt, aki az utolsó pillanatokig hitt a kabaréban, a humorban, a színpadban és főleg a közönségben!
Köszönöm a szép gyerekkort és a hitet a humorban!
Hozzászólások