Húszéves volt éppen, pontosabban néhány hét híja volt még, mikor a sors úgy rendezte a dolgokat, hogy a Moszkva étterembe került, pultosnak. Diákmunka volt ez, a lány főiskolára járt, de nyáron nem kapott ösztöndíjat, sürgősen kellett valami munkát keresni. Magas volt, vékony, hosszú barna haja a vállát verdeste. A munkaruhában igazán jól mutatott: fekete miniszoknya fehér blúzzal, bár ez nem sokat segített, hisz elfogódott volt, és teljesen tapasztalatlan a vendéglátósok világában.
A Gorkij fasorban sétáltak barátnőjével, Katával, akinek családi kapcsolatai révén sikerült ezt a munkát megkapniuk. Kata két évvel idősebb volt nála, ő már dolgozott is a főiskola előtt, meg természeténél fogva ügyesebb, talpraesettebb volt Rózánál. Őt felszolgálónak vették fel, míg Róza a pultban próbált helytállni.
Úgy tervezték, hogy egy hónapig dolgoznak majd, és a keresetükből elmennek vonattal Lengyelországba, amit aztán autóstoppal fognak bejárni. Egészen Varsótól, föl, a tengerig! Merész terv volt, de ha ilyenkor nem sző valaki merész terveket, később sem fog.
A történet akár így is kezdődhetne.
De van egy másik megközelítése is a történetemnek.
A 63 éves Rózát egy szép nyári napon meghívták az Ádám villába, a Városligeti fasorba. Egy gyönyörű ifjú pár esküvőjét követő vacsorára és lakodalomba. Az ifjú menyasszonyt születése óta ismerte Róza, meghatódott, jól emlékezett a kisbabára, a totyogó, majd homokvárat építő kisgyerekre, a kislányra, aki szenvedélyesen szerette az állatokat, és már ötévesen elhatározta, hogy állatorvos lesz. Alig hitte el, hogy a szépséges menyasszony, a földig érő hófehér ruhában, az az egykori kislány.
Amúgy is megilletődötten állt a Városligeti fasorban, ahol évek óta nem járt, még nem akart bemenni a kertbe, az ünneplő ismerősök, és idegenek közé, mert egy pillanat alatt megrohanták őt az emlékek. Állt a régi villa előtt, akkor tudatosodott benne, hogy az épület honnan olyan ismerős neki?
A jól ismert, és felkapott rendezvényház a hajdani Moszkva étteremnek adott otthont egykor.
Igaz, számtalanszor átépítették kívül és belül, maga az udvar is úgy átalakult, hogy rá sem lehet ismerni. Talán le is választhattak belőle, hisz az egykori kerthelyiségnek, ahol az ő pultja állt 1974 nyarán, se híre, se hamva nincsen már. Mégis, ahogy behunyta a szemét, felrémlett előtte az emlék, a Moszkva étterem, és az a régi nyár.
Az est folyamán bejárta a nagy házat, de alig ismert rá az emlékeiben élő étteremre. Szinte az egész belső teret megváltoztatták, sokáig irodaház is volt, egy szakszervezet központja kapott helyet benne.
Ott tanult meg a hatalmas, régimódi, akkor persze modernnek számító karos kávégéppel kávét főzni, de nem ám annyi kávéval, mint az előírt volt, mert akkor nem futotta volna a műszak végéig a kávéból. Kis trükkökre tanította meg őt a váltótársa, meg az öreg séf, aki a szárnyai alá vette őt. Sosem felejti el, hogy a blokk alá csúsztatott „bélás” jelezte, ha valaki erősebb feketét szeretett volna inni, és ezért nem sajnálta a jattot megadni.
A fiatal Róza szókincse sok kifejezéssel gazdagodott azon a nyáron, de a legnagyobb változást az hozta meg az életében, hogy ott és akkor ismerte meg későbbi férjét.
Csak állt a járdán, fehér csíkos sötétkék nadrágkosztümben, és arra a régi, húszéves lányra gondolt, a fekete miniszoknyájában. Érezte, hogy az emlékek nyomán megtelik a szeme könnyekkel. Lelki szemei előtt lepergett a negyvenhárom év, amely azóta eltelt, az ő élete, annak összes örömteli és szomorú, olykor fájdalmas, sőt tragikus eseményével együtt.
Róza már sokszor elmesélte megismerkedésük történetét, amelyet utólag szinte sorsszerűnek érez, bár akkor minderről fogalma sem volt; de még soha nem írta meg.
1974 forró nyarán jártak, és egy szombat délután nagy esküvőre készülődött az étterem. Mindenki, aki élt és mozgott, ennek az előkészítésén dolgozott. Dekorációt aggattak fel, virágokat tettek a terített asztalokra, a legszebb terítéket, és kivételesen befogták a lányokat is dolgozni még estére is. Rózának nagyon sok kávét kellett lefőznie, termoszokba tölteni, hogy az est folyamán a svédasztalról csak ki kelljen tölteniük a vendégeknek.
Még nagyon a munka elején volt, amikor elromlott a kávégépe. Csak sípolt a gőz, de a gép nem működött. Kétségbe esve futott mentorához, az öreg séfhez, hogy mit lehet tenni ilyenkor? A férfi azt mondta, nagyon nagy mázlija van, mert éppen a házban dolgozik a Centrálos vízszerelő, a Sanyi! Valahol az emeleten van, ő biztosan fog segíteni neki. Pista, a séf, aki persze nem volt öreg még, csak a húszéves Róza szemében, előre mulatott magában, mert tudta jól, hogy a Sanyi nagy nőfaló hírében áll.
Közben Róza már kettesével szedte a lépcsőfokokat, rohant fel az emeletre, egyfolytában kiabált, kereste a vízszerelőt. A folyosó végéről hallotta meg a férfi hangját: itt vagyok! – bár őt magát még nem látta. Ment hát a hang után.
Így történhetett meg, hogy egy férfi WC-ben ismerte meg élete nagy szerelmét, későbbi férjét, egyetlen gyermeke apját, Sanyit, a nőfalót, akinek a feje egy WC kagyló magasságában bukkant elő.
Mit segíthetek? – kérdezte, és a lány elhadarta neki a szíve fájdalmát, a kávégépet, meg az esti esküvőre a rengeteg kávét, amit nem tud lefőzni.
Leballagott vele, és segített. Míg a kávégépet javította, beszélgettek, felismerték egymásban a közös érdeklődési kört, a jó társalgót, a művelt beszélgetőtársat.
Olyan sok közös témájuk volt, aminek a megbeszéléséhez egy élet is kevésnek bizonyult. És kezdetét vette egy történet, amely valójában minden látszat ellenére is több, mint negyven év múltán ért véget.
A férfi akkor már, bár mindössze huszonkét éves volt, de házas, és egy féléves kislány apukájának mondhatta magát.
Így aztán a hagyományos értékrend szerint nevelt Róza számára ő azonnal átkerült a tiltott tartományba, a tabuk világába. Lehet barát, beszélgetőtárs, de semmi egyéb, mert a házasság szentségét tiszteletben kell tartani, főleg, ha az templomban köttetett. És ő látta nemcsak a kisbaba fotóit, hanem a mosolygó, hosszú fehér ruhás menyasszony képét is a pestimrei templom előtt. A férfi nem titkolózott, megmutatta neki. Így aztán szimpátia ide, vagy oda, csaknem két évig kizárólag levelezőtársak lehettek, Róza nem volt hajlandó találkozni sem vele. Ám a sors útjai, mint tudjuk, kifürkészhetetlenek.
Róza és a férfi WC-ben megtalált vízszerelő története a számukra még távoli jövőben folytatódott, amikor 1977 március 15-én a nyolcadik kerületi házasságkötő teremben összeházasodtak. De az már egy másik történet.
Hozzászólások