Polipkarjaimmal makacsul
fojtogatom
a semmit. Szatén leveleimre vért
csorgat
az ősz. Életesztendeig
hizlalt,
sörétnyi, epeszín bogyóim
tévedt
madárcsőröket fintorba
rántanak;
magvaim emészthetetlenül
gyötrik
zsigereiket. S a tintát is
felülírja
a guanó, melyből fehéren
kérkednek,
kőbe, aszfaltba erőszakos csírát
lövellnek,
a betonvilág még élhető repedéseit
szondázzák.
Homo, a sapiens, szitkokkal
szaggatja
indáimat háza ótvaros faláról, tövem
metéli,
de gyökerem szilánkja
bennszakad.
Kinek-kinek ennyire telik. Ki
veszített,
ki a győztes? Én még ma mindent
újrakezdek.

Megosztás

Tweet