Hűség
A lányt eltiltották a szülei a szerelmétől, de hamarosan akadt egy másik kérője, akihez feleségül adták. A szerelme is megnősült, de megfogadták, hogy rendszeresen váltanak levelet; ő férfi álnéven, a férfi pedig női álnéven tüntetve fel a feladót, hogy egyikük házastársa se fogjon gyanút.
___Az idő múlásával egyre tárgyilagosabb hangvételűek és egyre rövidebbek lettek a leveleik, mígnem a hetedik év után elmaradtak. Megszerette a párját. Nemes lelkű, jóravaló ember volt, példás férjnek és családapának bizonyult. Nem járt társaságba, egyetlen barátjával is csak levélben tartotta a kapcsolatot. Ha olykor-olykor elrévedt, kissé bánatos lett a tekintete, amitől ő kifejezetten vonzónak találta.
___A gyerekeik felnőttek, elköltöztek otthonról. Harminchárom együtt leélt esztendő után a férfi váratlanul meghalt. Nem sokkal később levél érkezett a barátjától. Az asszony habozott, hogy felbontsa-e, hiszen nem őneki szólt, de végül mégis rászánta magát. Elsápadt, ahogy olvasni kezdte a női kéz írta, gyöngybetűs, gyengéd érzelmektől fűtött sorokat, egy kölcsönös, sírig tartó szerelem megkapó tanúságtételét.
A remény hal meg utoljára
Mellette haladva, alig egy lépéssel lemaradva mögötte kísérte a katona a foglyot, befelé a dérlepte pusztaságba.
___– Mindig is foglalkoztatott – szólalt meg nagy sokára, némi kajánsággal –, milyen érzés, amikor az embert kivégezni viszik.
___– Nem kívánom neked, hogy valaha is megtudd – mondta amaz komoran. – De ha gondolod, cserélhetünk.
___– Jó vicc – nevetett fel gúnyosan a katona. – Mi vagy te, széplélek, hogy nem szitkozódsz és nem átkozol el? – kérdezte aztán. – Akarom mondani, mi voltál?
___– Költő – mondta amaz némi habozás után, kissé szégyenkezve.
___– Hm. Azt mondják, az ember az utolsó pillanatig reménykedik. Te miben reménykedsz?
___– El se hinnéd, hogy mennyi mindenben – válaszolta amaz. – Hogy megnyílik alattad a föld, hogy megáll a szíved, vagy agyoncsap egy villám a téli égből, hogy csütörtököt mond a puskád, vagy megkönyörülsz rajtam. Vagy hogy csak álmodom. Soroljam még?
___– Fölösleges. Talán ennyinek is hasznát veszem majd, ha esetleg rám kerül a sor.
___Egy darabig szótlanul lépkedtek. Népes varjúcsapat vonult el felettük baljós károgással.
___– Na, ennyi volt, költő – szólalt meg végül a katona, és csőre töltötte a puskáját. – Azért kár érted. Én itt megállok, te csak menj tovább.
___Forróság öntötte el, kissé megszédült, és ólomnehéz lett a lába. Úgy érezte, lelassul az idő, talán meg is áll. Nagy sokára, miközben alig néhány lépést tett csak meg, éles csattanást vélt hallani. Egyszeriben semmivé lett előtte a kopár pusztaság és a végtelen, fátyolos égbolt. Felébredt.
Hozzászólások