A telefon állandó foglaltat jelzett • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A telefon állandó foglaltat jelzett

Pénteken délután Csaba később érkezett haza a szokásosnál. Péter indulni készült, amikor benyitott az ajtón. – Mostanában később jársz haza! – vonta felelősségre. – Dolgom van! – felelte Csaba. – Mi az a fontos dolog? – Az embernek mindig akad valamilyen ügye – tette hozzá Csaba, csak úgy lazán. – Nő? – érdeklődött Péter. – Így is mondhatjuk! – mondta beleegyezőleg, és ingatta a fejét. – Az a szőke? – forszírozta tovább. – Melyik? – csodálkozott Csaba. – Több is van?  – Nem! – tiltakozott Csaba. – Volt egy, de most másik van. Mind a kettő szőke! – magyarázta. – Ja, úgy?  – De már a másikkal, nem járok! – mondta Csaba és kezdte idegesíteni öccse faggatása.

– Ez fekszik is?

– Hülye vagy?

– Csak megkérdezhetem?

– Mi közöd hozzá? – fakadt ki Csaba és látszott rajta, hogy bosszantják öccse fura kérdései.

– Igaz, te tudod! – hagyta rá. Péter gondolkozott. Megállapította magában, mennyire megváltozott a bátyja. Keveset keresi a társaságát, pedig volt idő, amikor másképpen nem is tudta elképzelni. Testvérek voltak és barátok. A városi élet, mintha lazított volna kapcsolatukon. Csaba huszonöt éves, Péter néggyel fiatalabb. Együtt laktak, egy bérelt lakásban. Vidékről jöttek a fővárosba az érettségi éveket követően. Úgy mond, a szerencséjüket megformálni. – Holnap ráérsz? – kérdezte Péter és folytatta a pergő párbeszédet. – Miért? – Megnézhetnénk egy Képcsarnoki kiállítást. Egy kis eszmefuttatás jól jönne már. Aztán megihatnánk egy krigli sört! – indítványozta Péter. – Nem tudom. – mondta Csaba bizonytalanul.

– Újból egy nő?

– Ne haragudj, elfeledkeztem róla, találkoztam Icával – mentekeződött Csaba.

– Mond le!

– Nem tehetem.

– Fontos? – érdeklődött tovább Péter.

– Úgy érzem … – válaszolt Csaba kissé tehetetlenül.

– Csak nem vagy szerelmes?

– Igen … – de ezt kétkedve ejtette ki.

– Elveszed?

– Még nem tudom.

– Mondhatom, marha vagy! Úgy vacillálsz, mint egy taknyos gyerek. Nem tudod, mit, miért teszel? Azt hiszed, lehet így gondolkodni? – mondta Péter mérgesen és szúrós szemmel nézett farkasszemet a bátyjával. – Mit tegyek? – kérdezte bizonytalanul Csaba. – Döntsd el magadban, mit akarsz! – Elveszem… – válaszolta, de ez olyan volt, mint az iskolai felelés, amikor a diák nem tudja a választ, csak úgy találomra megsaccolja. – Jól gondold meg. A függetlenséged? – érvelt határozottan Péter. – Vállalom! – mondta Csaba, egy kicsit határozottabb hangon. Ezt most kikényszeríttette belőle, de hirtelen ő maga is, megtorpant. Arra gondolt, ha most Veráról faggatná Pétert, biztosan ő sem tudna válaszolni. Érezte, itt csapdába estek mind a ketten. – Vera? – támadt Csaba egy hirtelen fordított helyzetből. – Jól van! – igyekezett közömbös választ adni Péter. – Mennyire vagytok?  – Ilyet kérdezni! – Nincs semmi cél? – most a kérdések irányítását Csaba vette át. Látta, hogy Péter sem biztos a dolgában. Érezte, ő is vár valamire. Csodára, biztosan nem! De jó lenne, ha történne valami, persze valami jó.

– Én magam sem tudom – vacillált Péter és zavartan babrált az asztalon lévő csészék között.  – Most, te vagy olyan bizonytalan? – nézett mesterkélten tágra nyitott szemmel, kicsit ironikus hangnemben Csaba. – Ebben az egyben, sohasem lehet bizonyos az ember!  Itt szünetet tartottak a beszélgetésben akaratlanul. Ez a szünet egy kicsit hosszúra nyúlt. Mindkettőjük arra összpontosított, mi lenne a helyes, a jó megoldás. – Mit akarsz vele tenni? – kérdezett tovább Csaba feloldva a szünetet. – Ezt már én is feltettem, magamnak – mondta Péter. – Mi a felelet? – Dönteni kell, úgy érzem, nemsokára. – Miért? Történt valami köztetek? – Nem! – de ezt a nemet úgy mondta, hogy valóban, tényleg nem történt semmi. Semmi érdemleges. Várt egy kicsit, tett pár lépést a konyhában, aztán egyszerű, lágy kifejezéssel ejtette el a következő mondatot: – Csak megszereztem a kamionvezetői jogosítványt. – Végre! – örvendezett Csaba. – Ez nagyszerű! Örülök neki! Most már kezdhetsz valamit! – lelkesedett és megveregette Péter vállát. – Csak egyelőre, nem tudom mit? – kérdezte bizonytalanul Péter. – Vera tudja? – Nem, most megyek hozzá! – mondta határozottan és készülődni kezdett. Itt, ezért megszakadt a beszélgetés, mindketten mentek a saját dolgukat intézni.

Mind a ketten érezték, ezt még folytatni kell, mert valami készülőben van. Egyértelmű feleletet egyikőjük sem tudott adni. Pétert, már várta Vera a Margithíd pesti hídfőjénél. Most a fiú késett öt percet – Visszaadtad a kölcsönt? – kérdezte Vera egy kicsit szúró tekintettel. – Ne haragudj, de a vizsga… – mondta Péter bizonytalanul. – Megbuktál? – szólt a kérdés, benne egy csomó bizonytalanság.  – Talán rá van írva az arcomra?  – Nem, de olyan bánatos képet vágsz. Péter várt egy kicsit. A lány fürkésző tekintettel vizsgálta a fiú arcát. – Sikerült! – kiáltott Péter és széttárta karjait. – Megvan a jogsim, megyek kamionosnak! Ja, az arcom? Csabával beszélgettem, nem lényeges! – legyintett és ezzel simította a helyzetet.

Ez a bejelentés teljesen új színben világította meg kettőjük kapcsolatát. Vera korábban örült, hogy Péter képezi magát, de a kamion sofőrség egy kicsit megrémítette. Tudta, hogy ez azzal jár, hogy Péter folyton úton lesz, keveset látja majd. Pedig azt szeretné, ha mellette lenne, minden nap. Már régóta járnak együtt, pont ezért, nem lenne jó, ha miatta lenne vége mindennek. Kissé bizonytalanná vált. – Most, mit teszünk? – tette fel a kérdést Vera és ebben benne volt az előbbi bizonytalanság. – Nem tudom. – tárta szét a karját Péter, de ragyogott az arca.

Vera nem akarta kedvét szegni a fiúnak. Inkább kedveskedni szeretett volna. Rövid szünetet tartott, mintha gondolkodna, aztán azt mondta végső döntésként: – Nincs otthon senki! Kimentek Csillaghegyre. Lehet, hogy nem is jönnek haza! – mondta Vera, sokat sejtető módon. – Felmegyünk? – lepődött meg ezen, Péter. – Gyere! – karolt bele Vera és határozott léptekkel, elindultak.

„Kettesben vele, ilyen alkalom! Most kell dönteni… Mindenről! Nem akarom tovább halasztani!” – futott át a gondolat Péter idegszálain. A szobában meleg volt, a nyitott ablak sem mérsékelte a hőséget. A nyári est forrósága összeállt, mint a beton. Ránehezedett az ember tüdejére. Félszegen érezték így magukat, ebben a lakásban. A borból, amit a sikeres vizsga megünneplésére hoztak, Péter nagyot húzott. Vera távolról nézte. – Van szakmád, boldog vagy? – kérdezte és nézte a fiút, akit nagyon megkedvelt, mert őszinte volt és mindig figyelmes. – Persze. – mondta Péter egyszerű természetességgel. – Csak úgy mondod? – Hogy mondjam? – kérdezte Péter és csodálkozását széttárt karjaival, erősítette. Ezek a karlendítések, széttárások, csak rá voltak jellemzőek. Erről a mozdulatairól még távolról is bárki felismerhette a fiút. – Hiányzik a lelkesedésed! – összegezte Vera keményen. – A szakma, az csak egy lépés. – mondta Péter. – Mit ér a tengerész, ha nincs hajója? – incselkedett a kérdéssel Vera, persze ez egy tényszerű megállapítás volt. – Nem sokat. Patkánynak nevezik. De a szakmád után, állásod is lesz. Péter gondolkodott. – Megpróbálok egy jó helyet kifogni! – biztatta önmagát. – Sokat fogsz keresni. – mondta Vera és nézte a fiút. – Rám fér egy kis pénz! – erősítette meg elképzelését. – A meló után még elit fej leszel, teli pénzzel! Jöhetnek a nők!  Vera ezt egy kis kesernyés megjegyzéssel mondta. – Mit képzelsz? – tiltakozott Péter és kedves mosollyal tekintett a lányra. – Válogathatsz kedvedre! – folytatta az élcelődést. – És te? – nézett a lányra. – Én? – mutatott Vera magára. – Igen!  – Mit számítok? – legyintett. – Csacsi vagy! – mondta Péter és közelebb lépett a lányhoz. Megfogta a vállát könnyedén, és magához húzta.  – Miért? – kérdezte Vera, de már nem akarta, hogy válasz jöjjön a kérdésére.  Érezte vére egyenletes lüktetését, Péter szívdobbanásait. Tudta, itt történnie kell valaminek, amelyre már oly régen vágyott. Egy pillanatra kibontakozott a lány az ölelésből és a kisszekrényen lévő telefon zsinórját, kihúzta a fali csatlakozóból. Ne zavarja őket az esetleges csengés. Ilyenkor a kis masina diszkrécióra váltott, állandó foglaltat jelezve. A csatlakozó nagyot koppant a parketten. Péter ismételten átfogta a lány vállát, testük így álltó helyükben, egymásnak feszültek.

– Azt hiszed, észre veszek más nőket?

– Gondolom…

– Csak rosszul! Miért járok veled?

– Te tudod.

– Férjhez mennél?

– Nem tudom.

– És ha döntened kellene?

– Gondolkoznék.

– Min?

– Hát a fiún.

– Rajtam is?

– Persze.

– De ha én akarom?

– Akkor úgy lesz!

– Mikor?

– Miért én mondjam meg?

– Így szokták.

– Akkor én döntöttem! – mondta Vera és átkarolta Péter nyakát.

– Megfelelek? Vera intett a fejével. Aztán megkérdezte:

– És én?

– Mint ember igen… – mondta bizonytalanul Péter…

– És mint nő?

– Azt még nem tudom…

– Muszáj?

– Jó volna… Az izzadságtól ragadt a testük. Ájultan zuhantak az ágyba. Órákon át így feküdtek. Az esti lágy szellő csodálkozva suhant át a szobán, igaz látott már ilyet. Otthon másnap reggel Csaba, nem tudta, mi történt az öccsével, mert egész éjjelre távol maradt Csak sejtette, hamarosan ő, itt egyedül marad, ebben a lakásban.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A telefon állandó foglaltat jelzett”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés