A téboly éjszaka csapott le ránk;
Őrszemünk rum- s álommámorba roskadt,
Nem vártuk vesztünk, mely mélységbe ránt,
Árboc roppant, kötelek foszladoztak,
Tarajos hullámsárkányok dühöngtek,
Sok próbált társunk örvény elsodorta,
Villámszekerce szelt át eget-földet,
Őrült madárként csapongott vitorla.
Ki nap mint nap fröcskölt sátán-imát,
Hörgő torokkal most Krisztust kiált,
Nyögve szólongat szenteket, Teremtőt,
Vérző homlokkal, szakadó inakkal
Küzdöttünk, rettegve: sosem jön nappal,
Szalmaszál-percből tákoltuk jövendőnk.
*
Gyászéjből fogant remény-virradat;
Úr asztalává simult ki a tenger,
Túlélők ajkán hív’ fohász fakadt,
Térdre roskadtunk összefont kezekkel.
Hat nap alatt a rozzant, ócska teknő
Megújult; dolgoztunk szorgos-serényen,
Korbácsként ajzott mágnes-álomfelhő:
Kikötő, tüzes nők, grog-mámor, éden.
Petyhüdt vásznakkal vesztegelt a bárka,
Hevertünk, nóta, kocka, kártya járta,
Készletünk herdáltuk, s hol még a part!
Éhhalál-démon bomlott elmét forral:
Teremtőnk gyaláztuk tigris-gyomorral,
Könyörögve a megváltó vihart.
Hozzászólások