Második óta az ablak mellett ülök, a negyedik padban. Most épp matek óra van, már mindenki hulla. Kék, zöld, citromsárga és piros hulláink üveges tekintettel pásztázzák a táblát. Petibá elszántan magyarázza a tengelyes tükrözést. Ugyanazt a hülye pulcsit hordja már egy éve. A könyökén tappancsok, nehogy kiszakadjon, amikor könyököl. Bár, szerintem ő nem is szokott könyökölni. Se ülni. Se enni, se aludni. Csak magyaráz, akár a felesége. Egy végzős lánytól hallottam, hogy a nászútjukon is folyton deriváltak. Jó lehetett. Már épp ott tart, hogy „a tengelyes tükrözés végrehajtásakor láttuk, hogy a sík minden pontja ugyanolyan távolságra van a tengelytől, mint a képe”, amikor végre kezdődik. ELJÖTT az én időm!
Először mindig Eszter ásít. Pontosabban: sikkant. Filigrán kecsességgel árad teljes lényéből a levegő, ezt mindig irigyeltem tőle. Mintha önmagát lélegezné ki.
Ma a jobb zsebembe tettem a szelencéket, négyet. Kedden mindig négyet hozok. Tapasztalat… Ezekben gyűjtöm össze őket.
Ásítás gyűjtő vagyok.
Szenvedélyesen vadászok rájuk. Már tudom a menetrendet: eleinte még látszik némi értelem a szemekben. Ez a második-harmadik órán lankad, majd a negyedik órától jön a hulla-állapot. Már gondolkoztam rajta, hogy akár hullákat is gyűjthetnék, de az olyan undi volna! Meg hová is tenném őket? A gardrobban, mondjuk elférne egy pár. Felakasztanám őket, mindegyiket egy-egy vállfára. Persze, feldarabolva sokkal kevesebb helyet foglalnának, még akár a hűtőládában is jó helyük lenne. Csak az a sok vér zavarna egy kicsit…! Talán a pince is alkalmas hely, de azért mégis macera.
Alsóban odavoltam a szalvétákért, meg volt bogárgyűjteményem is. Emlékszem, kajtattunk a réten és ujjongva tettük üvegbe őket. Ott, mintha az életükért könyörögtek volna, borzongató volt! Gombostűzni sosem mertem, azt mindig a bátyám csinálta. Már akkor éreztem, hogy az erőszak nem az én világom.
Az ásítás gyönyörű! Szárnyaló zene, tele finom motívumokkal! Könnyed lebegés!
Eszter után Gyuri következik, ő a második. Neki a zöld szelencét nyitom ki. Szinte önként száll bele göndör ásítása. A harmadik mindig Panka. Az övé röppen, mint egy citromsárga madár. A piros magától kinyílik, amikor Álmos ásít. Álmos!!! Ásításának minden porcikája szerelmesen duruzsolva úszik a szelencébe. Elolvadok tőle!
Amikor Petibá azt mondja, hogy pakoljunk és induljunk az ebédlőbe, tudom, nekem nincs időm enni, rohanok haza a kincseimmel. Még kotta szerint sorba kell rendeznem őket, mert ma lesz a nagy nap, tele a századik szelence! Egy éve várok erre, majd’ szétvet a boldogság!
Kicsinosítom magam és kezdődhet!
Karácsonyra karmesterpálcát kértem, a zene a mindenem! A szóló részt Álmosnak szánom, érthető elfogultság! A szüleim izgatottan izegnek-mozognak az első sorban. A többi helyet a plüsseimnek foglaltam le. Lassan mindenki megérkezik, kezdődhet az előadás.
Ásító oratórium.
Händel elégedetten forog a sírjában. Egy évnyi kitartásom árad a szobámban: zeng, szárnyal, röppen, suhan a muzsika… Elsírom magam, amikor vége, oly emelkedett a pillanat!
Apám horkolása józanít ki. Nem is horkol, horkant! Horkantgat, hortyog, mormol. Lenyűgöző, bámulatos, parádés, pazar hangörvény zubog minden ízéből!!!
Micsoda ajándék! Egyenesen égi jel! Holnaptól horkolás vadász leszek! Nagyobb méretű szelencéket kell beszereznem…
Hozzászólások