Hányszor bontotta haját az este
kesze-kusza gondolataim között,
s hullámos setétjében föloldva
őrködött szivárgó könnyem fölött.
Álmosan fordult belém tekintete,
csendes zugot hitt szívem helyén,
hol felzúgott épp egy régi induló,
hazámért ima, jajgatás gyermekért.
Repeszkarcos szerelmeim rajza
lecsurgott csukott pilláim neszén,
szikes csík száradt a szertől reggelig,
s betakart, ápolt a suta kis remény.
Az eső a föld csontjáig hatolt,
a szélkakas didergőn nyikordult.
Ázott szőrmók nyivákolt mögöttem,
zsebembe bújt, s a kapu csikordult.
Hozzászólások