Tódor Ferenc minden reggel Pestre utazott. Nem jókedvéből tette, bejárók, ingázók életét kényszerült élni, mert munkát csak ott kapott. Most múlt negyven éves és egy műszaki cikkeket forgalmazó cégnél volt raktáros. Rendszerint a héthuszonnyolcas zónázó vonattal utazott. Ezt az utat már az elmúlt tizenöt évben közel ötezerszer megtette. Kinézett a vonat ablakán, az elsuhanó táj minden szeglete ismerős volt számára. Ha az állomás táblát nem látta, akkor is meg tudta mondani, most éppen hol jár a vonat. Voltak olyan pontok, eldobott szemetes zacskók, kőtörmelék halmok, (szemetelünk rendesen), jellegzetes bokrok, fák, a távoli táj képe, melyek pontos tájékozódási pontokat adtak.

Egyik reggel felfigyelt arra, hogy Újpestnél, az Elem utcai vasúti átjáró mellett áll egy kerekes kocsi és benne ül egy ötven év körüli férfi. Szokatlan látvány volt számára. Elgondolkodott, mit keres itt? Másnap reggel várta, hogy a vonat oda érkezzen, a kerekes székes férfi, ott volt az átjáró mellett. Nyugodtan ült a székében, nézelődött. Figyelte a vonatot, meg az átjárón áthaladó járműveket.

Négy nap után eltűnt, nem volt ott. Tódor Ferenc már előre figyelte az átjárót, de az üres volt. Azon kezdett gondolkozni, mi lehet ezzel a férfival? Meg aztán, miért ül ebben a kézzel hajtható kerekes székben? Mi történhetett vele? Számtalan történet jutott eszébe, de nem tudta eldönteni, melyik lehet az igazi. Egyet azért megállapított önmagában: – Borzalmas lehet, ha az ember erre kényszerül, így kell élnie.

■

Berkes Sándor, több mint három hónapja kijött, inkább kihozták a kórházból. Hozni kellett, mert még nagyon szokatlan volt számára, hogy a megmaradt lába mellett a bal, csak térdig díszelgett a felhúzott pantallóban. Így, ha megkapaszkodott, egyenesen állt, senki sem tudta volna megmondani, hogy most amputálták a lábát térd alatt. Üzemi baleset volt, már többször átgondolta, ki hibázott, amikor a daruval felemelt vasköteg lezuhant. Talán nem volt olyan óvatos, körültekintő, de lehet, hogy a darus srác tette a kezét egy olyan kapcsolóra, figyelmetlenül, ami kioldotta a felemelt terhet. Pontos magyarázat nem volt, latolgatni lehetett, de már minek. A baj megtörtént, visszafordítani úgysem lehet.

Már százszor átgondolta, hová kellett volna állnia, mire figyelni. Most már nincs más, egy fél lábbal, ami nem sok, maradt még háromnegyed, ezzel kell megbékélnie és élni az életét, így ötvennyolc évesen.

Faluról űzte el a világot látás vágya. Persze kívánkozott, a város mindig vonzotta. Még gyerekkorában volt egyszer egy közeli városban, Szegeden. Ámult a nagy forgalomban és akkor megfogadta, ő is városban fog lakni. Húsz éves volt, amikor összecsomagolt és vonatra ült. Munkát egy vasszerelvényeket gyártó üzemben talált, így lett lakatos.

Először albérletben kezdte, a haverok szerezték neki. A nyolckerben sikerült egy kis szobát kivennie. Öreg, nyugdíjas házaspár volt a tulajdonos. Megmondták neki a címet, ez olyan ismeretlen volt számára, ő nem Pesti gyerek, a Bérkocsis utca és a Rákóczi tér, csak nevek voltak számára. Az ott lakás során tűntek fel a furcsaságok. Először nem tudta mire vélni, miért sétálgatnak erre felé napközben, de főleg az esti órákban, kétes öltözetű, kifestetett, kikent lányok, akik hangosak, leszólítják az embert.

– Gyere kisapám, neked olcsón megszámítom! – mondta egy platina szőke, nagymellű lány, nem volt húsz évesnél több.

Berkes Sándor csak bámult, most mit tegyen? A faluban nem volt ez a szokás.

– Ne kéresd magad! – szólt közbe egy alacsony barna lány. – Vagy szégyenlős vagy? – csettintett a nyelvével.

A szőke tetszett neki, főleg a mellei izgatták. Csak nézte a lányokat, nem szólalt meg.

– Megnémultál? – incselkedett vele az alacsony barna. – Vagy minden részed ilyen néma? Akkor nem vagy jó semmire! – intett a kezével és elfordult tőle, mintha befejezte volna, itt már nem lesz üzlet.

Berkes Sándor szótlanul tovább ment, aztán másnap megismétlődött ez a jelenet, amint ment hazafelé. Aztán ahogy teltek a napok, megszokta ezeket a jeleneteket, meg a lányok is csak ránéztek és tudták, nem potenciális vevő a fiú. Hátat is fordítottak neki.

■

Még szerencse, hogy ezt a balesetet így úszta meg. Ő így nevezi, mert rosszabbul is végződhetett volna. Mondjuk, ráesik az a nagy vastömeg és kilapítja. Kész, palacsinta és aztán már alulról szagolhatná az ibolyát. – Így fogalmazok! – mondta önmagának egy jó félév után. – Ha kesergek, az jobb?  Semmivel sem! Valószínű leszázalékolnak, még fiatal vagyok, igaz ötvennyolc év, nem fogok tétlenkedni. Kitalálok valamit!

Otthon ült a konyhában, az asszony elment dolgozni, egyedül maradt, itta a kávéját és nézte az előszobában álló kerekes széket. – Nem gondoltam, hogy hátralévő éveimet ebben kell majd eltöltenem! Egy mankóval és bottal már könnyedén közlekedett a lakásban.

Kinézett az ablakon, sütött a nap, délelőtt volt. Távolban egy vasúti mozdony sípolt hangosan. – Ez biztosan a Jaroslav Hasek EuroCity nemzetközi vonat, most érkezik Prágából! – mondta önmagának. Az Elem utcai kiruccanásai során megfigyelte a vonatok mozgását. A cseh humoristáról, szatirikus íróról elnevezett vonatot látva, Svejk a derék katona és az ő katonasága jutott eszébe. De ebből is egy balesetes történet, ha már a balesetek korát éljük.

■

– Ha az embernek hiányzik a lába, vagyis egy darab belőle, akkor mindig erre gondol. Nem volna szabad, ha már megtörtént, akkor úgy is ezzel kell élni. Emlékszem egy ilyen lábbal kapcsolatos történetre – mondta önmagának Berkes Sándor, ahogy elfutottak gondolatai. Abban a faluban ahol a katonaéveket töltöttem, a kocsmát úgy lehetett megközelíteni, hogy öt lépcsőn kellett felkapaszkodni. Ez a ház egy domboldalba épült. A faluban volt egy magas, nagydarab ember, Bánszki Ferenc volt a becsületes neve, de mindenki csak Ferónak becézte. Tehenekkel foglalkozott, árulta a tejet, de ő nem szerette. A pálinkát annál inkább megitta. Történt, hogy a tejelő tehenek tejét elszortírozta a kitett kannákba. Aztán úgy döntött, hogy most már ő következik, becsavar pár pohárral, természetesen pálinkából. Az ő „tejelése” este hatig tartott, állapota miatt kiirányították az ívóból. Lassú léptekkel elindult, de közbe jöttek a lépcsők. Egyet elvétett, nagy zuhanás és lent a járdán elterült. Eltört a lába, a kocsmáros hívott hozzá mentőt. A kórházban ellátták, lábára kapott egy kiadós, szép gipszkötést és, hogy jobban tudjon járni, kapott két, fából készült mankót, mindkét hona alá.  Így Ferónak egyből három használható lába keletkezett, egy igazi és két műláb. Újból semmi sem gátolta, hogy a kissé nehézkes tej szétosztás után, ő is kapjon valamiféle világos beöntést. El is botorkált a kocsmába, és mint általában, megvárta a zárórát, sűrű poharazgatás közben. Aztán megpróbálta az ötlépcsős bejáratot legyőzni. A mankókkal való bicegés oly sikertelenül végződött, hogy ismételten leesett az utca kövezetére, közben párat pördült is. Oly szerencsésen, hogy most a lába, az egy épp megmaradt, de az egyik mankó kettétört.

Megosztás

Tweet