P. S. honvédőrnagy,
magyar költő emlékének
Augusztus 2-án írom ezeket a sorokat, közel százhetvenkettő évvel ezelőtt te már két napja halott voltál. Ott feküdtél talán valahol a kút környékén, talán a hídnál (ott láttak utoljára a menekülők, te álldogáltál, aztán futásnak eredtél), de lehet, hogy sikerült messzebbre jutnod, arra, keletre, az erdő felé. Amikor tüdődből a levegő végképp kifogyott, nyilván lassítottál, megálltál, vagy lépésben poroszkáltál tovább. És mindeközben lépésenként és pillanatonként fölmérted, hogy rohamosan csökken a távolság a magad szerény futása és az orosz dzsidások rohama között. Kerítettek mindkét oldalról, meg hátulról is. Mindez már csak játék volt nekik, afféle öldöklési verseny. Akinek lova volt, vagy aki a harci szekérre fölugorhatott, már rég elmenekült, ott porzottak messze, Fehéregyháza felé. Már csak a maradék maradt, a gyalog menekülők. Ott, feljebb, éppen most veszi körül három kozák azt a botladozó honvédet, körbe forog, kardjával véd-visszaszúr, szánni való a kétségbeesett bátorsága. A dzsidával kiütik kezéből a kardját, a kozák hátat fordít, mintha otthagyná, aztán az oldala mellett döf hátra, hogy a férfi mellét érje a szúrás. Szíven döfés, így végzed majd te is! Még tíz lépés, még öt. Nem, előbb még azzal végeznek, aki ott a bokor tövén térdel. Nem rejtőzik – sebesült. Te majd utána következel. Az erdő messze, a két dzsidás közel. Három, négy, öt.
Potomság.
De hát miért vagy te gyalog? Őrnagy vagy, szárnysegéd. Gyönyörű lovat kaptál a vezértől, aki kedvel. Aki szeret, aki ugyan katonaember, de megsejtett valamit a talentumodból. Vagy csak látja, hogy más vagy, mint mások? A saját lovát adta neked. Nagy hadimént, lehet, hogy neki túlságosan magas volt és széles az a ló. Hiszen a vezér alacsony, nehéz neki nyeregbe szállni, meg az egyik szeme is rossz (hogyne volna rossz, orosz gránát tett róla, hogy rossz legyen, meg egy homlokvágás, kardtól). A vezér persze nem azért adta neked a lovat, mert neki nem kellett, de mert tudta, neked kell a ló. Neked ló kell, csak úgy vagy biztonságban. Vagy a fenét, ki van biztonságban kétszázezer orosz és százhetvenezer osztrák között. Na persze! Szép mén, remek mén! Csak éppen enni kér. S ami enni kér, azt etetni kell! Miből? A családnak pénz kell, az utazásra pénz kell, a ruhára… A lóra nem jut. Fizessenek a verseidért, hiszen te mégis az vagy, aki vagy: költő. „A honvéd” – ezer példányban, vagy tízezerben. Vegyék meg, nyomtassák ki és osztogassák a katonáknak. Mint imát, fohászt, amit olvashat, szavalhat, amin örömében-bánatában elszemelgethet harctéri magányában a honvéd. Száz forintot kértél érte, száz forint nem sok, neked egy vagyon. A családnak útiköltség, neked új csizma, a lónak elegendő abrak. A kormány sokallta a száz forintot, a felét kaptad. Ezrek mentek el számlálatlanul, nyilván fontos és halaszthatatlan célokra. Meg haszontalanságokra… A forradalmi kormány nem ad a forradalmi költőnek, hagyjuk, minden kormány – kormány, a költésvetésben fontosabb rovatok vannak, mint egy buzdító vers. A lovat el kellett árvereztetni, a vezér lovát, a te lovadat. Akkor most harcolhat gyalog az őrnagy úr! Futhat a maga lábán, az orosz dzsidások kerítenek, visszafogják a ló zabláját, minek fussanak tovább. Kímélni kell azt az állatot.
Potomság.
Forró a nyár, a holttestek hamar bomlanak, ideje mielőbb a föld alatt tudni őket. Amikor az oroszok végeztek a véres munkával és ellovagoltak, hamarosan megjelentek a segesvári polgárok és a héjjasfalvi polgárok, kapával, ásóval. Még megfertőzi a kutakat, a levegőt, ne bűzölögjön itt ez a sok dög! Gödröt nekik gyorsan, aztán bele. Itt már vége a szabadság-harcnak! Ott a régi kőfejtő, alján a vízmosás. Húzd bele őket, Franzl! Azt a jó csizmát nem kéne…? Hagyd a fenébe! Ez itt még mozog! Majd megdöglik odalent, siessünk, Joseph! Még visszajön valamelyik kozák, oszt azt hiszi, magyarok vagyunk! Hozzád beszállásoltak valakit? Hogyne, egy majort. Er ist ein braver Mensch!
Potomság.
Két magyarországi népcsoport is vetekedhetne a családfádért. Az egyik nagyon vetekszik érted, a másiknak eszébe se jut. Ahol nagyon vetekszenek érted, minden évben letörik vasbottal a kardodat vagy a lantodat, többnyire a márványkaroddal együtt. Mert hogy szobor vagy, Sándor, a város ligetében állsz. Abban a városban, amelyet te még magyar fővárosként ismersz, amely ma ismét főváros, de nem magyar főváros, ne kérdezz semmit, Sándor. Azt se, hogy ha maguknak perelnek, akkor a szobrodat, amely az ő fővárosukban áll, miért csonkítják meg, öntik le és firkálják tele. S ha mégis kérdezni akarsz, talán őket… A szabadságharc éppen elbukott (igen, Sándor, tudnod kell: elbukott!), amikor több ezer fős fegyveres alakulatot állítottak föl. Ők, a „te néped”. Hogy mivel? Osztrák és orosz fegyverekkel. Hogy ki ellen? Hát a magyar szabadságharc ellen, amelyet addigra már levertek. Nem ők, ők csak parádéztak. Gyűlölködtek és páváskodtak, azaz: rendet csináltak. Aztán leszerelték és hazaparancsolták őket. Igen, ez ugyanaz a nép, amelyiknek a másik fele becsülettel harcolt a magyar szabadság mellett. Nem, mert ilyen vagy amolyan az anyanyelve vagy a vércsoportja, de mert a Kárpát-medencében a jövő zálogát a magyar függetlenségi mozgalomban látták. Az egyenruhásoknak árvalányhajas kerek kalap volt a fejfedőjük, százötven évvel később ugyanezt rendszeresítették legújabb kori hadseregükben, emlékeztetőül. Mire is? Sándor, azért minden március 15-e után kinő ismét a karod, márványunk, kurázsink maradt még. Nekik meg vasbotjuk…
Potomság.
A tábornokok, Sándor, a tábornokok csúnya véget értek. Meghaltak a hazáért, de nem harcmezőn, őrnagy úr, vesztőhelyen végezték tizenhárman. Alig két hónappal utánad. Közülük többen puskaport alig szagoltak, hivatalnok-tábornokok voltak, szemüvegesek, egyenruhát csak szemle alkalmával hordtak. És mégis odaálltak a fegyverletételhez, megadták magukat kegyelemre, a hadbíróságon érvekkel pöröltek, nem éltek a szökés lehetőségével. Pedig az oroszok örültek volna, ha megszöknek a magyar tábornokok, és életben maradnak. Az osztrákok örültek volna, ha megszöknek a magyar tábornokok, és sikerül elfogni vagy szökés közben agyonlőni őket, akár a gyáva nyulakat. Nem tették meg, nem is kaptak kegyelmet! Volt, aki kapott! Tudod, mi volt a kegyelem? Kötél helyett golyó! Voltak közöttük rossz katonák, voltak bogaras hivatalnokok, voltak legénykedő világfiak, Sándor, a bitó alatt ezek a ráncok és karcok mind eltűnnek. Volt közöttük örmény, nem is egy, volt német és osztrák, volt szerb, volt horvát származék, némelyik egy szót se beszélt magyarul, te is tudod. Bár némelyik magyar tiszt is jobban beszélt németül, esetleg franciául, ahogy évtizedeken át megszokta a hadseregben, a szalonéletben. Te két főtiszttel is afférba kerültél, Sándor, megírtad, megírták. Leteremtettek, leváltottak, kabátgombok miatt okvetetlenkedtek veled. Rendszabály, őrnagy úr, rendszabály! A két tábornok közül az egyik bitón végezte, a másik túlélte a harcot, szinte egyetlen főtisztként. Tizenhárman a magyar szabadságért haltak, bátran és önként, Petőfi Sándor őrnagy, tudod, hogy egyetlen egy sem nyugszik közülük magyar földben?
Potomság.
A kormányzóval nem kedveltétek egymást, és nem csak a száz forint miatt. Volt hiúság a dologban, nem is kevés. Mert az ősz vezér úgy kedvelt téged, mert a saját lovát adta neked, mert az elkobzott rangodat visszaadta. A hír, hogy paraszthadakkal állsz a Rákoson, szamárság. Egyikőtök se hitt benne, de őt zavarta, hogy te rólad föltételezik. Ti ketten voltatok a forradalom, az utókor úgy mondja: „kéz a kézben”. Találkoztatok-e bármikor is személyesen? A kormányzó két héttel Segesvár után külföldre menekült, a törökhöz, a mohamedánhoz, a Balkánra. Az ő személyét biztosítani kell, a jövő záloga. Soha többet nem lépett magyar földre. Temetése a legnagyobb magyar temetés volt, sírja a legnagyobb magyar síremlék. Megérdemli. A te személyedet nem kellett biztosítani, nem voltál záloga a jövőnek. Nem volt temetésed, nincs sírod, Sándor, se kicsi, se nagy. Talán valamelyik tömegsírban osztod a sorsot harcostársaiddal. Az emigráció keserű kenyér, őrnagy úr, megeszi a lelket, az ember legjavát. Gyalázatos marakodások és kicsinyes irigységek színjátéka az emigráció, az ingyenélés és az idegen hatalom kegyeinek farkcsóváló keresése. A színész (Egressy Gábor, ismered, tapsoltál neki a pesti magyar színházban) egy évig bírta, aztán hazajött. Inkább a meghurcoltatás, a tiszta lelkiismerettel vállalható börtön, mint tanúság a bálványozott nagyok lelki leromlásában. A volt miniszterelnök (nem a márciusi) terhelő bizonyítékokat szállított a kormányzóról, két és több színben tündökölt. Az ősz vezér, Sándor, a te tábornokod, mohamedán lett, renegát lett, janicsár aga. Megtagadta Krisztust, még ha színleg is. Kevesen követték, hívei (társaid) ezt már sokallták. Hazájáért tette, amelyet négyszer osztottak föl egymás között a hatalmasok, igaz, de te most az asztalra vágnál haragodban, Sándor. Igazad volna, még se tedd! Az számít, amit akkor, ott, együtt tettetek, nem a vergődés testi-lelki kínja és a hányattatás.
Potomság.
Nagyon csekély, jelentéktelen dolog – ezt jelenti. Ez volt az utolsó szó, amit életedben hallottunk tőled. Amint előtűnt a kozák lovasok karéja, a porfelhő a menekülők nyomán, amint az esti napfény megvillant a dzsidák vashegyén – akkor mondtad. Amint rémülten figyelmeztetett a doktor, maga visszahúzódott a sebesültek lazarettjébe, te pedig előrefutottál a halálra szántak közé. Hogyan jutott eszedbe, miért éppen ez a szó? Nem tudtad vajon, mi vár rád? Bíztál a vezérben, a szerencsében, a futásban, magadban? A huszonhat éves ifjú legénykedése volt ez, a szárnyaló lélek harcra kész kiáltása? Vagy éppen, hogy mindent tudtál pontosan, őrnagy? Láttad már napok óta a szűkülő harcteret és a fulladozó életet? És most – tudtad – itt befejeződik? Az a kozák lovas hozza dzsidája hegyén a halált, amelyik ott, a kukoricás sarkánál bukkan elő, vagy az a kucsmás jobbról, a pej homlokú lovon? Kettejük közül melyik – kétséged már csak ebben lehetett. Lepergetted már a halálodat korábban is? Nem a világszabadságos versben, ott persze, igen. A magad halálát, annak az egy embernek a halálát, aki te vagy. Bizonyosan megtetted, hiszen magyar vagy, hiszen katona vagy, hiszen költő vagy. Vagy soha nem tettél ilyet, hiszen élő vagy, aki életre és győzelemre született? Mi másra számíthat egy élő, mint életre, még ha mondja is, hogy a halált beleszerkeszti verseibe, bele álmaiba – az életébe nem szerkeszti bele. Mondtad a szót: nagyon csekély, jelentéktelen dolog, azaz: potomság. De mondhattad-e volna másként az átlátott és megérzett halált, a „nincsen tovább!” hangozhatott-e volna másként a gyalogosan menekülő költő-őrnagy száján, mint a te fanyarul becsmérlő, visszafogott, mindent latra tevő, utolsót sóhajtó, magad megőrző módján? Ami volt, elmúlt, ahány lélegzetvétel még hátra volt, egy számjegyűre csökkent, minden út a segesvári domboldalra vezet, ott kell a léleknek kiömlenie!
Potomság.
Kedd, kedden esett az ütközet, kedden jó dolgok nem történnek. Összesen 2700 főből állt a sereg, 16 ezerből az ellenség, hatszoros túlerő, tűzerőben tízszeres. És lélekben…? Támadni felelőtlenség, nem támadni hiba. Támadni istenkísértés, nem támadni elszalasztott, egyetlen lehetőség. Két orosz sereg között, mintha nem venne tudomást az egyikről, úgy támadta meg a vezér a másikat. Oroszok? Te, Sándor, tudod, hogy az „oroszok” nagy része lengyel volt? Amikor húsz évvel korábban eltiporták az ő forradalmukat, belekényszerültek az orosz hadseregbe. És hát, egy ilyen „maroknyi lázadó” ellen, mint a magyar szabadságharc, elég a közelben állomásozó lengyel ulánus és kozák dzsidás hadtest. „Magyar-lengyel barátság” – ezt a fejezetét elfelejtjük. Az oroszok nem hisznek a szemüknek, színlelt támadást gyanítanak, miközben hátukban bizonyára fölfejlődik a magyar fősereg. Nincs fősereg, ennyi az egész, de ezt csak Bem tudja, meg a suhanckorú tüzérfiúk, akik üdvrivalgást hallatnak minden találat után. Találat pedig van, elesik maga Szkarjatyin tábornok, már a hadsorokat úgy rendezik, hogy a visszavonulás rendben történhessék. Itt a délután, és a magyar támadás még mindig késik. Lüders, a túlélő tábornok rájön végre, nincs magyar fősereg. Ez a maroknyi had van, ezek a tüzérgyerekek. Haragjában általános támadást indít, és elkiáltja: Ma nem ejtünk foglyot!
Potomság.
Tizennyolc éves volt, hogy megismertétek egymást, tizenkilenc, hogy feleségül vetted, húsz, amikor megszülte a fiatokat, huszonegy évesen özvegy, huszonkettő és újra asszony. Csodálatos és iszonyú négy esztendő, a te ragyogásodban, a te árnyékodban. „Feleségek felesége”. Júlia szivarozik és nadrágban jár (szörnyűség!), rendben tartja a három szobát (amit te meg Jókai Móric telefüstöltök és teleszórjátok tervekkel, indulatokkal), kokárdát varr nektek a nagy nap vigíliáján, másnap megfoganja a szabadság fiát, nem tudja még, hogy a legszerencsétlenebb magyar árvát fogja a szíve alatt hordani. Utazik, rohan utánad, melletted, nélküled, csecsemővel, gyenge szemmel, gyenge tüdővel, Pest, Debrecen, Mezőberény, Nagyszalonta. A hírek tőled, a hírek rólad. A hír. Ő elhiszi, ő tudja, hogy igaz. Az első, az egyetlen. Ő ismer téged, tudja: te nem esel fogságba, te nem sebesülsz meg, te nem kerülsz elő évtizedek múlva. Te csak meghalsz! Te Petőfi vagy! Lichtenstein herceg, az kicsoda? Osztrák hivatalnok, útlevélügyi beamter? Júlia menekül. Mi elől: a zaklatások elől, te előled, önmaga elől? A kérdések és a szemek elől: Hol van Petőfi? Hova tetted Petőfit? Ki jöhet Petőfi után? De hiszen meg se halt! Várták visszatértedet, mert nem képzelhették el halálodat. Várták visszatértedet, hogy büntesd meg őt. Egy évet se várt, menekült a nevedtől. Menekült az emlékedtől? Egy halott szobor felesége nem akart lenni, vagy békés rejtekhelyet akart teremteni mindannak, ami belőled és belőle megmaradt? Egy nemzet özvegye lett, nem bocsátották meg neki a te halálodat. Ha veled hal – óriás, túlélt – törpe lett. Nem sok hiányzott, hogy óriás legyen, nem kellett sokat tennie, hogy törpe legyen. Az első után három gyermeket szült még – életre, nem boldogságra. És, ha kinyitotta könyvét (a valódit, a benne élőt), hogy olvashatta: „Ki könnyeden elfeledéd hivedet”? Kedélye elborult, szerelme elfonnyadt, a rák szétrágta testét. Miattad, Sándor? Érted? Az árnyékod súlya alatt?
Potomság.
„Ide, ide, fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szívemhez őt!” Szorítsd, Sándor, nem szorítod sokáig, alig volt háromnegyed éves, és már árvának sírhatta magát. Pedig jó apja voltál, okos és szerető apja. És jó anyja is volt, sőt jó mostohája, gyámja. Jó volt hozzá István öcséd is, embert akart faragni belőle, még ha parasztembert is, helyben maradót. Mindenki jó volt hozzá – csak a sorsa nem. Szökésből szökésbe szökött, menekülésből menekülésbe menekült. A te fiad volt, nála csak te vándoroltál többet Magyarországon gyalog, kocsin, cél és biztonság nélkül. De te tudtad, hová visz az a két rongyos csizma, vándorlegény. Ő csak azt, mi elől menekül. Sándor, te előled! Nem, ez így nem igaz! A neve (a neved) elől, az emléked elől, az emberi reakciók elől, amelyek rettenetesek voltak, ha hordozói gyűlölték Petőfit, és borzasztóak voltak, ha viselői rajongtak Petőfiért. Nem, költő semmiképpen, ő inkább színész… De hiszen te is! De te ott kezdted a pályát, ő ott is végezte. Erős fa gyenge ága – nem az ismeretlenségbe halt bele, a túlismertségbe. Valamiben azért megelőzött, Sándor, nálad is fiatalabb volt, amikor vége lett, huszonkét éves. A jó öreg kocsmáros, a legszeretőbb anya, István öcséd és Zoltánka – már régen együtt vannak. Te hiányzol közülük!
Potomság.
„Itt járt Petőfi. Mi is bujtattuk. Üzeni: visszajön”. Száz alakban születtél újra, száz szélhámos öltötte magára kihajtott, fehér gallérodat, és nyíratta (vagy ragasztotta) franciásra-kackiásra szakállkádat. Hazudtak, ettek-ittak, elszeleltek? Visszaéltek a neveddel, a jó lelkek örök hiszékenységével? Hát persze! A hit, Sándor, a vágyakozás utánad, nagyobb volt mindennél. Egy nép óriásira nőtt és törpére tört hite akart téged mindenáron újra megteremteni. Tudták az udvarházak, a parókiák, a polgárlakok lakói, hogy nem te vagy, aki Petőfinek mondja magát? Egy idő után, persze, tudták. De jó volt hinni, jó volt bízni, regényes álmokat szőni a dicsőségről, amely nem is olyan régen volt, és a dicsőségről, amely, ha beszélünk róla, hátha valósággá szövődik. Aki Petőfinek mondta magát, magyarnak mondta magát. Jó volt még egyszer hinni, hogy bátrak vagyunk és játszunk az életünkkel, mert magát Petőfit látjuk vendégül és bujtatjuk. A magunk kis mindennapi zendülése volt ez, szabadságharc békeidőben, ahol a nyúlszívű is lehet hős, az óvatos is rettenthetetlen.
Potomság.
„Petőfi önerét mártja, Ujjal a hon nevét áldja”. A tisztaszoba falát díszítetted, a szentek házi arcképcsarnokában foglaltál helyet. Pedig, aki képedet a szentély falára (vagy a kocsma falára) tűzte, már maga is tudta a költőutóddal együtt: „Csitt, mindez ponyva ma, dalnok, Jó bajtárs lett ama zsarnok”! Így aztán, Sándor, a képed mellé egyik oldalt a kormányzó képe került (felhők között, glóriásan), a másik oldalt pedig annak az ábrázatja, akit életedben „véreskezű kamaszként” emlegettek, aki azután puritán, agg királlyá légiesült. Te szikla maradtál, de a kor alaposan megpuhult, meg el is sivatagosodott, egyre inkább csikorgó sziklamorzsa lettél a rozoga malomkerekek közt. Már állt a szobrod a pesti Duna-parton. Az első, nagy sokára, a megszavazott, de csak nehezen csordogáló nemzeti közadakozásból. Aztán gomba módra nőni kezdtek a Petőfi szobrok városok-falvak főterein, a Petőfi utcák és Petőfi terek metszéspontjában. És mire minden település bronzba álmodta a maga Petőfijét, széjjelhullott az ország, széjjel a nyelv, a bölcs aggastyánt letépdesték a falról, a Petőfiket (a Kossuthokkal együtt) beolvasztották, hogy idegennevű és viseletű költő- és forradalmár- arcokat formáljanak belőlük. Ahol szoborba faragóid elég gyorsak és elég bátrak voltak, ott padlásokra, istállókba menekítettek, a nemzet és a padlás sötétjében aztán valóban kezet foghattatok a kormányzóval. Hitelesebb emigráció volt ez, mint a félszázaddal korábbi. Evilági tisztítótűz. Te hideg bronzfődet kockáztattad, rejtegetőd a saját (nagyon is meggondolatlan) fejével tette ugyanezt.
Potomság.
Szobrod állt mindenhol, sírod nem volt, nyughelyed – ki tudja, hol. Minden Petőfi-szobor volt a sírod, és minden Petőfi-sor egy-egy sírvers fölötted. Fellengzős ez így, de éppen hozzád olyan nagyon illett ez a (meg ne haragudj a szóért!) ez a sírtalanság. Ez a bizonytalanság, ez az elperelhetetlenség. Az érzés, hogy egy nemzet halottja vagy. Ahogy élőnek is egy nemzet nyughatatlan és garabonciás élője voltál, halottnak is egy sírdombhoz köthetetlen, halottnak elképzelhetetlen élő vagy. Aki Segesvárnál nem a földbe, hanem inkább a mennybe szállt. Petőfi mértékű, egyszeri és megismételhetetlen volt a földi pályád, befejezetlen és tovább száguldó üstökös lettél halálodban is. Borzasztó lett volna, ha százhetven március százhetven idusán kivonul megannyi hívő és hitetlen híved, „szirmot, virágot, koszorút” rak le sírod köré, majd hazavonul megnyugodva. Ünnep múltával pedig kocsiszámra gereblyézhette volna össze koszorúidat a temetőőr. Aki pedig kérdezni tudott, és kérdezni mert (mert azért mindig voltak ilyen megátalkodottak!), az megkérdezte, rólad szólva: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?!”
Potomság.
Abban az esztendőben, Sándor, Magyarországon március októberre esett, és az októberi ifjak semmivel se voltak rosszabbak a márciusiaknál. Kedden kezdődött, és kedden néha csodálatos dolgok történnek. Tizenkét napunk volt rá mindössze, hogy a magunk Tizenkét Pontját megvalósítsuk. Tizenkét nap irtózatosan kevés, és irtózatosan sok! A szabad sajtónak csak egyetlen mondat széjjelkiáltására volt ereje: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” Mintha a te szavad süvöltött volna ebben a mondatban. Aztán ez a forradalom is elbukott, Sándor. Most elég volt hozzá az orosz fegyverek jelenléte. A megtorlás a sokszorosa volt az aradinak, az elesettek harmincöt éven át csak földben voltak, nem nyughelyen. „Holttestükön át fújó paripák száguldottak…” – nem a kivívott diadalra, hanem hogy még emlékük se maradjon. Az emigráció fél évszázada tart, magyarok százezrei szakadtak le a nemzet testéről – örökre. Az elbukott forradalmak és megtorolt felkelések országa a miénk, a szabadságról szőtt, ünnepi álmokat a féken tartott hétköznapokon kell valósággá változtatnunk. „Nem gyávábban, mint amennyire muszáj”.
Potomság.
Egy-két kósza hír és hírhozó érkezett, hogy Szibériában sírodra leltek. Megelevenedtek a fogolyhajtás évei, a fogság évtizedei, a szabadulás az idegenben, az újrakezdés illúziója, majd az irgalmas halál – mindez a Bajkál tónál is messzebb, valahol. Homályos szóbeszéd, emlékezés az emlékezőkre, alig álcázott üzlet sanda szándékával. Sok minden volt a hírekben, csak Petőfi nem, csak költészet és személyiség nem. A sírt, amelyet százötven év milliónál több sírja közül a tiédnek kineveztek, felbontották. A Bajkálon túli temető sarkában az „idegenhitűek” nyugodtak, amíg hagyták nyugodni őket. A csontvázat – orvosok mondták – gyaníthatóan egy asszony hordta életében, alighanem a falu réghalt zsidó kereskedői közül valakinek a lánya. Sándor, te zsidó lány sose voltál életedben, fektessétek vissza azt a csontvázat, hogy az álmát tovább aludja, a háborgatásért kérjetek bocsánatot. Hogy ez a keskeny csípőjű, alacsony csontváz hordozta-e azt, akit életében Petőfinek neveztek, nem derült ki bizonyossággal. Akiben így él a hit, táplálja és vesse szemét a Bajkál tó irányába, az Úr színéhez Segesvár és Barguzin egyformán közel van. De, alighanem többen vannak, akik a lelkükben élő és a lelkükben hordott Petőfi képet megingathatatlanul hordozzák tovább, nem cserélve föl bizonytalan és porló, idegen csontokra.
Potomság.
A magyarországi rádió (talán éppen az önmagára igényes Petőfi adó) fiatalokat hívott meg műsorába, hogy korszerűtlenségedet hangoztassák. El is röfögték szépen mindannyian, hittel (az ő hitükkel) tuszkoltak át az irodalom hátsóudvarába. Aztán kerestünk téged, Petőfi, a megkérdezettek szegényes emlékezetük mélyén kotorásztak, szülővárosod első embere egyetlen versed címét sem ismerte. Kínlódásán jóízűen kacagtunk, pedig sírnunk illett volna e közös szégyenünkön. Valamelyik következő márciuson (a márciusok és az októberek akkoriban egybeestek, egyformán ünnepelték és egyformán büntették őket) azért más ifjak „megtaláltak”, és éppen a te időszerűségedet kiáltották el. A Lánchídon vonultak éppen át (amelyet Széchenyi épített, Haynau avatott – magyar híd!), amikor a híd két végére hatalmi pecsétet ütöttek, és annak az esztendőnek a márciusi ifjait gumibottal kergették széjjel. Sándor, te emlékezhetsz rá, az osztrák sorkatonaság 1848. március 15-én tétlen maradt a fegyvertelen tüntetőkkel szemben. Százharminc s egynéhány évvel később jeleskedtek a rendtevésben a rend magyarországi őrei, meg azok a magyarországi „civilek”, akik csak a te ünnepeden szoktak fegyvert fogni – a téged ünneplő ifjak ellenében. A sikeres embervadászat fölötti örömében pedig – most téged idézlek és profanizállak – „a Helytartótanács elégedett vala, és hencegni méltóztatott”.
Potomság.
Fut az idő, a mi időnk, te ezt persze nem érzékeled, Sándor. Be kell lépnünk az új évszázad, sőt az új évezred kapuján. Mit lökjünk ki, hulladékot, mit hurcoljunk tovább még egy darabig, és mihez ragaszkodjunk, mint szemünk világához? És felőled is szólni akartam, valamely bölcs számvetést készíteni rólad. Te mégis, mindenek fölött költő vagy, őrnagy úr, aki századokra átformáltad a szót szájunkban, s a gondolatot agyunkban. El akartam mondani, hogy a szabadság és az emberiség fogalmait ma is úgy ejtjük, ahogy azt te-ti megfogalmaztátok. Akkor, ott, a másfél nehéz és gyönyörű év alatt. Akartam szólni arról a csodáról, a magyar szellem és nyelv csodájáról, amely téged, a szerb származék apa és a szlovák eredetű anya gyermekét hiteles magyarrá formált. És bizonyító rendbe kívántam állítani számos emberi, költői, politikai s ki tudja, még milyen érvet – amikor kezembe került egy könyv. Nem rólad szól ez a könyv, Petőfi Sándor, de mellékesen (nagyon is nem mellékesen!) te is kaptál benne másfél sort. A legnépesebb és legbefolyásosabb magyarországi nemzetiség történetét veszi sorra a vaskos kötet. Már a rómaiak korában is itt éltek ők – írja –, jóval a magyarok előtt, s ami csak szép és jó ezer év alatt esett e tájon, mindent ők cselekedtek. Egészséges önbecsülés ez, tanulni kellene belőle! A testes mű 434. lapján (jó hátul, ahol már ellankad a figyelem) olvashatja, aki eljut odáig: „Már a reformkor egyik legnagyobb hatású és kimagasló egyéniségének, Széchenyi István grófnak az újra-magyarosító gondolata is németellenes volt, de még veszélyesebbnek tekinthető Kossuth Lajosnak és Petőfi Sándornak az asszimilációt erőltető nacionalizmusa. … A magyar politikusok a magyar költők és írók nacionalista gondolatait magukévá tették…” (Ezek a magyar politikusok már csak ilyenek! No, nem mind!) Ezt a könyvet egy időben jelentették meg Magyarországon magyarul és Németországban németül, hadd tanuljon egy kis magyar történelmet az a német is. Ti, akik egykor éltetek, mindezt persze tudjátok, és nyomon követitek, én mindezt csak miheztartás végett mondom. Hogy, akik ma élünk, mi is minél többet megtudjunk mindebből. Nem éltél és nem haltál hiába, Petőfi Sándor, e könyvnél meggyőzőbb bizonyítékkal aligha szolgálhatok. A néped természetesnek őrzi nevedet, és már el-elfelejtget, beépültél lelkébe, be nyelvébe, szellemébe. Ünneped Magyarországon piros betűs, születésed napja az esztendő kezdete. Mindez rendben is van, a nagyok sorsa ez, az élő költők megszobrosodásának természetes folyamata, ha tetszik, ha nem. De, hogy az ellenségeid (vagy akik nagy büszkén közéjük sorolják magukat), több mint százötven év távolából is ilyen haraggal és félelemmel emlékeznek rád, Sándor, ez nem potomság!
Hozzászólások