Ezen a keddi napon ugyanúgy kelt fel a nap, mint általában szokott. Október végi, fáradt sugarait végig pásztázta a József utca, fakószürke, négyemeletes házain, érintette a Bingó presszó kicsinyke teraszát is. Ott állt Tibai Zoltán nyugdíjas, ahogy szokott reggelente. Bal kezében pici bőr autóstáska. Az autókhoz soha sem volt köze, csak úgy akadt egyszer a kezébe, az olajos törlő rongyok helyett. A jobb kezében egy fröccs, fehér borból. Egy kis almalével keresztezve. Apró, élénk szemével a vendégek álmos, vagy éppen élénk arcait nézte.
– Működik még a 424-es? – kérdezte tőle egy középkorú, festékes ruhás férfi. aki szintén bort kortyolt, indulásként a létrára menet előtt.
– Az működik fiam! – mondta az öreg és letette poharát a pultra. – Az én mozdonyom volt a legjobb ebben a fehérvári fűtőházban – tette hozzá. – Tudod, abban az időben, mikor én jártam vele, mindig szuperált.
Egy másik férfi értetlenül nézett, majd megkérdezte: – Mivel foglalkozott Zoli bácsi?
– Mozdonyvezető voltam fiam! Azokban a régi időkben, a háborús negyvenes, a békekötés után az ötvenes meg a hatvanas években. Az volt a vasút! Nem úgy, mint most, amikor vonalakat akarnak megszüntetni. Ezek nem is tudják, mit jelent egy-egy településnek a vasút – magyarázta kissé hevesebben.
Tibai Zoltán valóban mozdonyvezető volt. Szolgálati állomás helye – Székesfehérvár, fűtőház. Ő vitte azokat a százhúsz tengelyes tehervonatokat, amelyek a háborúban az utánpótlást szállították a frontra. Ez úgy hatvan tehervagont jelentett. A vasút a terhelést, a vontatandó tömeget tengelyekben számolta. Nem volt mese, tenni kellett a dolgát Legtöbbször Fehérvár és Budapest között közlekedett. A szerelvényeket Ferencváros állomáshelyre vitte. Ott leakasztották és egy másikkal jött vissza.
– Nem volt ám leányálom. Nem úgy, mint most a villamos mozdonyokkal. Tudjátok – mondta bölcs megfontolással. – Két fűtővel szolgáltam akkor. Pestig be kellett lapátolni a kazánba hatvan mázsa szenet, mert csak akkor volt megfelelő mennyiségű gőz, hogy menjen a mozdony, – itt egy szünet következett, lélegzet étel, majd folytatta:
– Nyáron olyan meleg volt, hogy majdnem gutaütést kapott a melegtől. Nem volt zárt szerkezet, csak tető volt felettünk. Két oldalt nyitott. Télen ezekre a nyitott, szabad oldalakra pokrócot lógattunk le, hogy a meleg megmaradjon a téli hidegben. Képzeljétek el, elől a tűztér, ott állsz, ég benne nagy lánggal a szén, a hasad majdnem megsül, a hátadon pedig olvad a hó, vagy lóg a jégcsap.
Ahogy meséli a régi történetet, arcába fut a vér, a többiek nem szólnak, némán hallgatják Zoli bácsi vasúti meséit a múltról.
Az emberek, akik a Bingó teraszán sütkéreznek az őszi, kissé bágyadt reggeli napfényben, néma csendben, áhítattal tekintenek az öregre.
Így, ahogy beszélt, a bejáratnál megjelent egy Zoli bácsi korabeli, alacsony, zömök férfi. Csak állt a bejáratnál. Nem jött beljebb. Úgy tűnt, mintha ő is hallgatná a 424-es mozdony történetét. Kissé mosolygott, figyelte Tibai Zoltánt, az öreget.
Hagyta, hogy beszéljen, egy kissé féloldalasan állt az öreg, az idegent nem láthatta.
– Azt meséld el – szólt közbe, és közelebb jött.
– Mit Sanyikám? – kérdezte z öreg, amint meglátta az alacsony, köpcös férfit, széles mosoly futott végig az arcán.
– Téged is lehet látni?
– Néha-néha előfordulok erre felé – mondta Sanyi, tisztességes nevén Kecskés Sándor, szintén nyugdíjas.
Tibai Zoltán körbenézett a teraszon állók között, majd annyi mondott.
– Sanyi! – és az alacsony, köpcös emberre mutatott. – Ő volt az egyik fűtőm a mozdonyon. Ő lapátolta azt a sok szenet a mozdonyba Tóth Zoltánnal, aki szintén fűtő volt.
Itt megállt egy pillanatra és hirtelen megkérdezte:
– Mit iszol Sanyikám?
– Fröccsöt, pirosat!
Tibai Zoltán beugrott fürge mozgásával a pultoshoz és kis idő múlva hozta a fröccsöket és Sanyi kezébe nyomta az egyiket.
Koccintottak: – Egészségedre! – mondták külön, külön és megelégedett mosollyal ittak a fröccseikből. Szinte lehetett hallani a kortyok lefutását a torkukon.
– Mit meséljek el? – kérdezte Tibai és kíváncsin nézett a régi vasutas társára.
– Azt, amikor szétszakadt a vonat! – mondta Kecskés Sanyi. – Úgy látom így reggel, vasutas történetekkel szórakoztatod a Bingó vendégeit.
– Az már igaz. Nem volt közömbös az a negyvenöt év, amit letöltöttem a 424-esen. Veled, harmincat, amikor Dinnyésről ide szegődtél.
– Jó együttes volt a mi hármasunk. Emlegették is sokáig! – mondta Sanyi.
– Szóval a szétszakadt vonatról meséljek?
– Ha megtennéd, mert az egy izgalmas szolgálat volt.
– Az úgy kezdődött – kezdte Tibai Zoltán nyugdíjas mozdonyvezető. – Egy rövid szerelvénnyel Pestre mentünk. Ferencvárosnál félre állítottak bennünket, mondván, várjunk. Úgy is volt, vagy öt órát álltunk a csonkán, mikor jött az ukász, menjünk a hatodik vágánynál álló szerelvényre, de nem Fehérvár felé eső részére, az ellenkezőre.
– Ez már eléggé furcsa volt – szólt közbe Kecskés Sándor, nyugalmazott fűtő. – Mert eddig mindig visszamentünk Fehérvárra egy újabb szerelvénnyel, üresen.
– Megkérdeztem az irányítót – folytatta Tibai. – A válasz: Csehszlovákia, Brünn. Ide kellett vinnünk ezt a katonai szerelvényt. Gondoltuk, ám legyen, arra még nem jártunk.
– Később derült ki, hogy nagy falat volt – mondta Kecskés Sándor.
– Így igaz! Nem gondoltuk, hogy ez egy különleges szerelvény lesz. A megszabott százhúsz tengellyel. Ez olyan hatvan tehervagon volt. A szerelvény katonai felszerelést, lövegeket, meg muníciót, lőszert, élelmiszert tartalmazott. Jó nehéz volt, fűteni kellett tisztességesen, hogy legyen gőz elegendő.
– Elindultunk, nem is kellett megállni Pozsonyig. Teljes szabad út volt, Vác, Szob, Párkány érintésével. Csak úgy, ütemesen mentünk – emlékezett vissza Kecskés Sándor. Ivott a fröccséből és látszott rajta, hogy újból átéli a történteket.
– Pozsonynál megálltunk, mert szerelni kellett. Vizet, szenet vételeztünk, legyen elég – mondta Tibai. – Ez egy olyan másfél órás állást jelentett.
– Aztán belapátoltam pár mázsa szenet a tűztérbe és elindultunk – folytatta a történteket Kecskés Sándor.
A beszéd fonalát Tibai vette át.
– A fene se gondolt arra, hogy a szerelvényt rosszul állították össze. Később derült ki, hogy az első húsz kocsiban valami könnyű dolgokat raktak, az azt követő negyven kocsi pedig meg volt pakolva – mondta Tibai és átéléssel mesélt.
A teraszon ülők olyan csendben voltak és ültek szótlanul asztalaiknál, mintha iskolapadban ülnének, hallgatnák a tanító mondókáját, azzal a különbséggel, itt szabad volt, egy-egy fröccsnek, vagy sörnek kéz közelben lennie.
– A szerelvényt úgy szokták összeállítani, hogy a nehezebb vagonok legyenek elől, a könnyebbek pedig hátúl – vázolta Tibai. – Pozsonytól egy alsóbb rendű vágányra irányítottak minket. Ezen a szakaszon elég nagy szintkülönbségek voltak. Egy ilyen magaslatra felmentünk és már jött a szerelvény lefelé, amikor azt éreztem, könnyen megy a mozdony.
– Visszanéztünk – mondta Kecskés Sanyi. – Látjuk, elhagytuk a hátulját.
– Valahol a harmincadik kocsinál, elszakadt a vonóhorog, elment a levegő. Fékezés nincs, csak a mozdonynál. Megpróbáltunk lassítani. Vissza – vissza néztünk és azt tapasztaltuk, hogy a leszakadt vonatrész, nem távolodik, mintha jönne utánunk.
– Na, most, mit csináljunk? – tárta szét a karját Kecskés Sándor.
– Hirtelen arra gondoltunk, ha ez a negyven kocsi, itt a lejtős részen felgyorsul, belénk szalad. Ezt meg kell előzni. A Tóth Zolit, a másik fűtőt felküldtem a szerkocsi tetejére. A szénen állva közvetített, mi történik az utánunk futó szerelvény résszel. Megpróbáltuk felvenni azt a gyorsaságot, ahogy követett minket.
Ő is ivott a fröccséből, mert az izgalomban kiszáradt a szája az újból átélt izgalmakban.
– Sikerült, olyan nyolc-tíz kilométer után utolért bennünket a leszakadt szerelvény rész. Megtörtént az ütközés. Éreztük, lökött rajtunk egy kicsit, fékeztünk, gőz volt elegendő, meg levegő. Először tolt bennünket, de aztán enyhült a tolás és jó öt kilométer után, már mi diktáltuk a sebességet, melyből fokozatosan visszavettünk és megálltunk.
– Leszálltunk és a vasúti töltés mellett, megkerestük a szétszakadás helyét. A vonóhorog úgy elszakadt, hogy azt mi már nem tudtuk helyre állítani – fejezte be Tibai mozdonyvezető.
Itt egy kis szünet következett. A hallgatóság is átélte a történteket. Lazításként ittak italaikból és beszélgetni kezdtek.
– Aztán mi lett a vége? – kérdezte a festékes nadrágos festő.
– Megkerestük gyalog a legközelebbi őrházat. Kézzel, lábbal elmagyaráztuk mi történt. A pályaőr telefonált valahová. Olyan jó két óra múlva jöttek a szerelők és kijavították a hibát – mondta Tibai Zoltán mozdonyvezető.
– Elvittük a szerelvényt a célállomásra. Ott megint szereltünk, víz, szén vételezés és szép lassan, bámulva a tájat, visszajöttünk Fehérvárra.
– Akkor volt izgalom! – mondta a festő.
– Volt bőven, de túléltük – összegezte Tibai. – Ilyet nem minden mozdonyvezető él át, szolgálati ideje alatt.
A hallgatás, meg csend hosszúra nyúlt. Aztán a résztvevők egyenként úgy döntöttek, menni kell és rövid búcsúzkodás után elhagyták a Bingó teraszát.
Csak Tibai Zoltán és Kecskés Sándor maradt még egy jó félórát. Megittak még egy-egy fröccsöt. Beszélgettek, ki hogy van, mit csinál mostanában, majd elbúcsúztak egymástól.
– Ha erre jársz, gyere be – mondta Tibai és kezet fogtak.
– Majd meglátogatlak – tette hozzá Kecskés Sándor.
Ezt az emlékezetes napot, sok követte. A Bingó vendégei egy idő után azt tapasztalták, hogy a 424-es masiniszta, reggelente nincs jelen a „feltételezett” névsorolvasáson.
Történt már ilyen, hogy egyes vendégek elmaradoztak, másfelé járnak. Jó fél év is eltel, amikor egyik reggel megjelent Kecskés Sándor. Eléggé szótlan volt, kikérte a vörös fröccsét és félre húzódva kortyolgatta italát. Negyedóra múlva odajött hozzá a festékes ruhás festő és megkérdezte:
– Hol hagytad a 424-es mozdony vezetőjét, a kollégádat. Már több hónapja mi sem láttuk.
Kecskés Sándor nyelt egy nagyot, összeszorította a száját és némán nézett a festőre, aki észrevette, hogy könnyes lett az öreg szeme.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte izgatottan.
– Van! – mondta Kecskés Sándor és további hang nem jött ki a száján. Jó tíz perc után tudott csak megszólalni. – Elsodorta egy mozdony! Meghalt!
Ez aztán teljesen érthetetlen volt.
– A feleségével Velencére mentek. Ott át kell menni a síneken, akkor még nem volt aluljáró, azt később építették. Az átjáróban nagyon közel állt a sínekhez, hiába kiabáltak rá. Nem mozdult, csak várta a mozdonyt, amely sípolva elsodorta.
Hozzászólások