Kóró szamár királysága • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kóró szamár királysága

 

Hirtelen támadt a vihar. Sűrű eső verte a rétet, a jószág tanácstalanul állt, szorosan egymáshoz bújva, hogy legalább az oldalát ne érje eső. Egy hatalmas mennydörgés aztán szétriasztotta a nyájat, és a bárány-birka mind szaladni kezdett hazafelé. Az eső áztatta réten egyedül maradt Kóró szamár.

A vihar amilyen hamar jött, olyan hamar elmúlt, a nap felszárította az esőcseppeket, a rét teljes tavaszi pompában tündökölt. Kóró boldogan nézett körül. Nem volt itt az örökké mogorva, vén juhász, nem az örökké csaholó, mérges puli, meg a birkák ostoba serege sem.

Kóró hátracsapta a fülét, kétszer a magasba ugrott, aztán a hátára fordult, és lábait az ég felé emelte. Az oldalát, érzékeny hasát, de a nyakát meg az orrát is simogatta, csiklandozta az ezernyi tarka virág. Ahogy hempergőzött, a virágpor és a virágszirom sárga, rózsaszín és fehér foltokban tapadt meg Kóró fején, oldalán és hátán, amikor pedig megrázta magát, mintha színes füst- meg porfelhőcskék szálltak volna szét bundájából. Kóró a patakhoz ment, a víz fölé hajolt, és megcsodálta a habokból feléje integető szamarat. Leginkább az tetszett neki, hogy a másik szamár nagyokat bólogatott, miközben alacsonyabban volt, mint ő maga. – Úgy bókol előttem, mintha király volnék! – nevetett magában Kóró. – De miért is ne! Hiszen nekem nem parancsol senki! Ez itt, körben, az én birodalmam, az alattvalók valóban alattam vannak, és hajlonganak előttem! Igazi király vagyok! – azzal kirúgott két hátsó lábával, és vágtatni kezdett.

Rétről-rétre nyargalt, hogy minél szebb és minél nagyobb országot mondhasson magáénak. Az egyik igazán gyönyörű rét szélén egy kutyával találkozott. A kutya tanácstalanul állt egy tábla előtt.

– Jó reggelt, csacsi! – szólította meg Kórót. – Nem tudod, mi van erre a táblára írva?

– Hogyne tudnám! – felelte hirtelen ötlettel a szamár. – Az van ide írva, hogy Kóró király birodalma.

– És ki az a Kóró király?

– Kóró én vagyok! – felelte a szamár, és fejét mind a négy égtáj felé meghajtotta. – Ez a rét pedig az országom. Lépjél be, barátom! – szólt a kutyának. A kutya a szamár után ügetett, majd szomorúan egy bokor alá húzódott.

– Valami bánt téged! – vette észre Kóró a kutya bánatát. A kutya felsóhajtott: – A fülem! Az óriási fülem. Amiatt csúfol az egész falu. El kellett bujdosnom miatta!

– Hm! – válaszolta a szamár. – A nagy fül, ugyebár, igen szép dolog – és végigsimította a saját tekintélyes fejdíszét. – De ha te mégis nagynak érzed, mondd, hogy azzal takarózol. Bárhol leheveredhetsz, és betakarhatod magadat a füleddel. A kutya megköszönte a jó tanácsot, és vidáman elügetett.

Hamarosan egy szitakötő lebegett arra, a szamár odakiáltotta neki: – Jó munkát! Hol a szitád, szitakötő? – A szitakötő egy harangvirágra ült, és bánatosan csukta össze a szárnyát: – Te a szitámat hiányolod. A pillangók meg azt kérdezik, minek a szita, ha semmit se szitálok vele.

– Hát a virágpor? Az a rengeteg sárga meg fehér… Azt nem te szórod széjjel?

A szitakötő arca felderült, és már újra lelkesen lebegett a harangvirág fölött: – Igaz, a virágpor. Röpülök, és elmondom nekik! – azzal ellebegett.

Az állatok pedig messze vitték a hírét, hogy a bölcs Kóró király mindenkinek segít a baján. Egymás után keresték meg a réten, és a bánatukat Kóró elé tárták.

– Goromba tüskésnek neveznek! – panaszolta a sün.

– Mondd a csúfolódóknak: nektek tüske, nekem párna! – és a kis sün boldogan elloholt, magában mondogatva Kóró király bölcsességét.

Egyszerre érkezett a faluból a kecske, és az erdőből a szarvasbika. – Aprócska, nyeszlett szarv ez, csak szégyennek van a homlokomon! – mekegte bánatosan a kecske. – Szörnyű súly a fejemen ez a hatalmas villa, miért kell mindig magammal cipelnem? – bőgte a szarvas.

– Nézzetek egymásra és cseréljetek! – szólt komolyan Kóró király. A két távoli rokon körülszimatolta egymást, majd szó nélkül elindultak ellenkező irányba: a kecske baktatott vissza a falu felé, a szarvas pedig becsörtetett a rengetegbe.

Eljött a nyár, és Kóró szamár királysága virágba borult. Az állatok vidáman hempergőztek a réten, a kutya a fülével takarózott, a kecskék mekegve öklelőztek, a szitakötő szórta a virágport meg a virágmagvakat, volt dolga elég.

Aztán eljött az ősz, és Kóró szamár királysága sárgulni kezdett. A nagy szarvasbikák torkából kerek felhők szálltak fel hajnalonként, amint belebőgtek a ködbe. A kis sün a lehullott avarban csörtetett, téli szállást keresett, ahová tüskepárnájával behúzódhatott.

A természet azt suttogta: – Eredj haza, Kóró király! – és Kóró megfogadta a jó tanácsot. Az első reggel, amikor dér fehérítette a mezőt, otthagyta királyságát, és hazaporoszkált a meleg istállóba.

A juhász örömmel fogadta elveszettnek hitt szamarát: – No, te csavargók királya! Hát megjöttél? – szólt, és bekötötte Kórót a jászol mellé.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Kóró szamár királysága”


  1. Mindannyiunknak adott az Uristen valahol, valamilyen királyságot. Elindultunk, hogy megtaláljuk, birtokunkba vegyük. Sokunk megtalálta, mások még keresik, páran lemondtak már róla, pedig még Kóró is tudta, hol van a királysága. Lehet, hogy Kóró bölcsebb nálunk, mert volt ereje, hogy idővel elhagyja azt és a gazdájához térjen, biztonságba. Gondoljunk mi is a saját teremtőnk adta bizonságra!

    Hozzászóló: Wéber György | 2021. április 5., 07:49

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés