Hirtelen támadt a vihar. Sűrű eső verte a rétet, a jószág tanácstalanul állt, szorosan egymáshoz bújva, hogy legalább az oldalát ne érje eső. Egy hatalmas mennydörgés aztán szétriasztotta a nyájat, és a bárány-birka mind szaladni kezdett hazafelé. Az eső áztatta réten egyedül maradt Kóró szamár.
A vihar amilyen hamar jött, olyan hamar elmúlt, a nap felszárította az esőcseppeket, a rét teljes tavaszi pompában tündökölt. Kóró boldogan nézett körül. Nem volt itt az örökké mogorva, vén juhász, nem az örökké csaholó, mérges puli, meg a birkák ostoba serege sem.
Kóró hátracsapta a fülét, kétszer a magasba ugrott, aztán a hátára fordult, és lábait az ég felé emelte. Az oldalát, érzékeny hasát, de a nyakát meg az orrát is simogatta, csiklandozta az ezernyi tarka virág. Ahogy hempergőzött, a virágpor és a virágszirom sárga, rózsaszín és fehér foltokban tapadt meg Kóró fején, oldalán és hátán, amikor pedig megrázta magát, mintha színes füst- meg porfelhőcskék szálltak volna szét bundájából. Kóró a patakhoz ment, a víz fölé hajolt, és megcsodálta a habokból feléje integető szamarat. Leginkább az tetszett neki, hogy a másik szamár nagyokat bólogatott, miközben alacsonyabban volt, mint ő maga. – Úgy bókol előttem, mintha király volnék! – nevetett magában Kóró. – De miért is ne! Hiszen nekem nem parancsol senki! Ez itt, körben, az én birodalmam, az alattvalók valóban alattam vannak, és hajlonganak előttem! Igazi király vagyok! – azzal kirúgott két hátsó lábával, és vágtatni kezdett.
Rétről-rétre nyargalt, hogy minél szebb és minél nagyobb országot mondhasson magáénak. Az egyik igazán gyönyörű rét szélén egy kutyával találkozott. A kutya tanácstalanul állt egy tábla előtt.
– Jó reggelt, csacsi! – szólította meg Kórót. – Nem tudod, mi van erre a táblára írva?
– Hogyne tudnám! – felelte hirtelen ötlettel a szamár. – Az van ide írva, hogy Kóró király birodalma.
– És ki az a Kóró király?
– Kóró én vagyok! – felelte a szamár, és fejét mind a négy égtáj felé meghajtotta. – Ez a rét pedig az országom. Lépjél be, barátom! – szólt a kutyának. A kutya a szamár után ügetett, majd szomorúan egy bokor alá húzódott.
– Valami bánt téged! – vette észre Kóró a kutya bánatát. A kutya felsóhajtott: – A fülem! Az óriási fülem. Amiatt csúfol az egész falu. El kellett bujdosnom miatta!
– Hm! – válaszolta a szamár. – A nagy fül, ugyebár, igen szép dolog – és végigsimította a saját tekintélyes fejdíszét. – De ha te mégis nagynak érzed, mondd, hogy azzal takarózol. Bárhol leheveredhetsz, és betakarhatod magadat a füleddel. A kutya megköszönte a jó tanácsot, és vidáman elügetett.
Hamarosan egy szitakötő lebegett arra, a szamár odakiáltotta neki: – Jó munkát! Hol a szitád, szitakötő? – A szitakötő egy harangvirágra ült, és bánatosan csukta össze a szárnyát: – Te a szitámat hiányolod. A pillangók meg azt kérdezik, minek a szita, ha semmit se szitálok vele.
– Hát a virágpor? Az a rengeteg sárga meg fehér… Azt nem te szórod széjjel?
A szitakötő arca felderült, és már újra lelkesen lebegett a harangvirág fölött: – Igaz, a virágpor. Röpülök, és elmondom nekik! – azzal ellebegett.
Az állatok pedig messze vitték a hírét, hogy a bölcs Kóró király mindenkinek segít a baján. Egymás után keresték meg a réten, és a bánatukat Kóró elé tárták.
– Goromba tüskésnek neveznek! – panaszolta a sün.
– Mondd a csúfolódóknak: nektek tüske, nekem párna! – és a kis sün boldogan elloholt, magában mondogatva Kóró király bölcsességét.
Egyszerre érkezett a faluból a kecske, és az erdőből a szarvasbika. – Aprócska, nyeszlett szarv ez, csak szégyennek van a homlokomon! – mekegte bánatosan a kecske. – Szörnyű súly a fejemen ez a hatalmas villa, miért kell mindig magammal cipelnem? – bőgte a szarvas.
– Nézzetek egymásra és cseréljetek! – szólt komolyan Kóró király. A két távoli rokon körülszimatolta egymást, majd szó nélkül elindultak ellenkező irányba: a kecske baktatott vissza a falu felé, a szarvas pedig becsörtetett a rengetegbe.
Eljött a nyár, és Kóró szamár királysága virágba borult. Az állatok vidáman hempergőztek a réten, a kutya a fülével takarózott, a kecskék mekegve öklelőztek, a szitakötő szórta a virágport meg a virágmagvakat, volt dolga elég.
Aztán eljött az ősz, és Kóró szamár királysága sárgulni kezdett. A nagy szarvasbikák torkából kerek felhők szálltak fel hajnalonként, amint belebőgtek a ködbe. A kis sün a lehullott avarban csörtetett, téli szállást keresett, ahová tüskepárnájával behúzódhatott.
A természet azt suttogta: – Eredj haza, Kóró király! – és Kóró megfogadta a jó tanácsot. Az első reggel, amikor dér fehérítette a mezőt, otthagyta királyságát, és hazaporoszkált a meleg istállóba.
A juhász örömmel fogadta elveszettnek hitt szamarát: – No, te csavargók királya! Hát megjöttél? – szólt, és bekötötte Kórót a jászol mellé.
Hozzászólások