Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
Danis Jenő színész-történetei 1925-ből – 1. rész
Dunántúl-címlap (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A Dunántúl (1911-1944) 1925. december 25.-i karácsonyi számában „Színészhistóriák” címmel a kor közkedvelt országos és helyi színésze, Danis Jenő (József, 1886-1963) hosszú „történet-özöne” látott napvilágot, amelyben addigi pályájának érdekes élményeiből jelentett meg négyet az első világháború kezdeti időszakából. A színészi, rendezői tehetsége mellett „szépírói vénával” szintén megáldott, (hangosfilmekben is szereplő) Danis Jenőnk bevezetővel ellátott, (majdnem) egész újság-oldalra kiterjedő „élmény-tömege” első két történetét közlöm most. Ezt olvasták akkor a pécsi újságolvasók:
Danis Jenő (Forrás: Wikipédia)
„Régebben, több mint egy évtizeddel ezelőtt játszódtak le e kis históriák. Amikor még délen kincses Erdély, északon a szépséges Tátra völgyeit jártuk. Nem volt könnyű a színészélet, de szép volt. Szűken volt az picula (csekély volt a fizetség), gyéren a lakoma, de azért mégis szép volt. Jött a(z első világ)háború. Kegyetlen, nélkülözésekkel, szenvedésekkel teli évek. Éreztük, hogy helyt kell állnunk a deszkákon e nehéz időkben is, hogy mókáink, kacagásunk, dalolásunk a honmaradottakkal (sic!) percekre bár, de feledtesse a Kárpátok tövénél megtörő ágyúdörgést.
Nagyszombaton voltunk. Havas eső, hideg szél, fűtetlen szoba, gázsi semmi és téli kabát – egy falat se. És játsztunk (sic!). Egyik délelőtt éppen valami zajos operettet próbáltunk, amikor kinyílik a színpadi ajtó, és egy hangos: – Jó reggelt kívánok!-kal belépett valaki. Minden szem a vakmerő próbazavaróra nézett. A postás volt. Levelek, utalványok másodpercek alatt gazdájukhoz jutottak. Nagyobb érdeklődést azonban csak a ’sárga’ utalványok váltottak ki belőlük.
Nagyszombati Dóm (Forrás: Wikipédia)
– Nézd, a tenoristának csomag jött! … Hazai! … Öt kilós… Én láttam a szállítólevelet… Hosszúkezű tenoristánk sugárzó arccal pislogott felénk. – Fiúk! Lesz ebéd! … Kenyeret, uborkát hozni! … Biztos hús! Biztos hús! Lázasan feltépi a csomagot… Két pirosra sült libácska mosolygott felénk… Egy levélke is feküdt a libák mellett. ’Kedves fiam! Itt küldök két libát. Tedd a hidegre. Csókol Anyád.’ A rendező, jó Bihari Sándor kollégánk türelmetlenül szól ránk: – Kérem, elég legyen! Gyorsan visszacsomagolni a holmit. Hova tegyük? Az öltözőbe az asztalra. Nem volt senki az öltözőben. Borbély Sándor bátyánk három kutyája szunyókált a kályha mellett… A Bulcsu, a Csitri, a Montyuska! …
Rohantunk vissza a színpadra. Türelmetlenül próbáltunk tovább. Vártuk a két órát. Próba végével nosza futni a libákért… Felnyílik az ajtó… Megdöbbentő látvány! A szoba padlója pakoló papiros-foszlányokkal volt tele. A kis levélke is ott hevert – de épen. Tenoristánk felkapta a levelet, könnyekben tört ki. Mi, ’ebédre hívottak’ üvegesedő szemekkel néztük a szörnyű pusztítást. Ebéd – fuccs! Borbély Sándor bátyánk a könnyező tenoristához lépett, nézte a levélkét … – Kolléga uram, mért nem fogadott szót az édes anyjának? … Azt írta: tedd a hidegre. Mért kellett magának a sült libákat az öltözőbe, pont a melegre tenni? … Csitri, Bulcsi és Montyuska egykedvűen sziesztáltak (pihentek) a pattogó kályha mellett.”
Futaky Hajna (Forrás: Wikipédia)
Hát bizony, ilyen, és ehhez hasonló esetek is megestek hajdanában-danában régi neves színészeinkkel. Ebből kiderült, hogy milyen nehéz volt már akkor is a vidéki „tájoló” színészek élete, pláne a világháború „árnyékában,” amikor a próba természetesen előbbre való volt, mint a „jó evés és jó ivás.” Az már más kérdés, hogy ebből csak Csitri, Bulcsi és Montyuska kutyák „jöttek ki jól…”
(Itt szögezem le ismételten, hogy meghatározó adataimat „A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával /1895-1949/” Pécs, 1992., Futaky Hajna /1927-2011/ által szerkesztett két kötetes forrásmunkából vettem.)
Nagyszombati Színház ma (Forrás: Wikipédia)
Az legalább ilyen érdekes, sőt fontosabb a színháztörténetünket figyelemmel kísérők számára, éppen ezért nehezen földeríthető, hogy az itt leírt (kevés számú) tényanyag hogyan ”vág egybe” a Danis Jenőről és kollégáiról szóló eddigi ismert tényanyaggal. Azt tudjuk, hogy története a felvidéki Nagyszombatban játszódik, de akkori „vándor-társulatukkal” Erdélyt is járták. Az eddigi szakirodalom úgy tartja nyilván, hogy 1915/1916-ban Danis Jenő a szegedi színház tagja volt. Innentől kezdve két verzió létezik a pályája folytatására. Az egyik szerint 1916-tól szerződtették hozzánk, és szerintem ez téves információ. Az általam állandóan hivatkozott helyi forrásmunkánk szerint csak az 1917/1918-as évadtól található meg a nyilvántartásokban „jellemszínész”-ként, és ez az adat fogadható el szerintem. Füredi (Fürst) Béla (1868-1929) pedig 1911. és 1920. között, akkori visszavonulásáig volt pécsi direktor.
Sebestyén Géza Színigazgató (Forrás: Wikipédia)
Most nézzük, mit tudtunk eddig Bihari (Bihary) Sándorról (1888-1946). Ő „operaénekes színész” volt, a pécsi színtársulat tagja „baritonistaként” – nem tenoristaként! – mind az 1912/1913-as, mind az 1913/1914-es évadban. Akkori búcsúelőadására 1914. március 14.-én került sor Ujj Kálmánnal együtt, Karl (Nepomuk) Zeller (1842-1898): „A madarász” („Der Vogelhändler”) című 3 felvonásos operettjében. Az eddigi további adatok szerint azonban 1915-1916-ban már a nagyváradi, 1917-1918-ban pedig a budai-temesvári színházhoz szerződött. Az utóbbinál akkor Sebestyén Géza (eredeti neve Stern Jakab, 1878-1936) volt az igazgatója. A következőkben már vendégszereplésre érkezett hozzánk, elsőként 1927. május 11.-én történt meg ez Jacques Offenbach (Jacob Eberst, 1819-1880): „Hoffmann meséi” („Les Contes d’Hoffmann”) című 4 felvonásos operájában Kőszeghy Teréz, Halmos János művésztársai társaságában, G. Nagy Tibor karmester vezényletével, Szalóki Dezső rendezésében. A vendégszereplései 1930-tól folytatódtak.
Borbély Sándor (1866-?) szintén érdekes pályát futott be az eddigi adatok tükrében. Először Pécsre az 1897/1898-as színi évadban jött, utána hosszú évekig nálunk „néma csend.” A 25 éves színészi jubileumát is Miskolcon ünnepelte 1909. január 18.-án. Az első világégés kirobbanásának idején, 1914 nyarától stagione vándor-társulatnál „szolgált”, amelyet Szabó Ferenc (Pál, 1875-1963) szervezett, így járták a vidéket – mint a magyar színészet „hőskorában”, vándor-színész elődeik. Legközelebb a pécsi forrásunk szerint az 1915/1916-os évadban érkezett ismét hozzánk tagnak, „komikus, bassz-buffo” szerepkörben. Szerepköre az 1916/1917-es évadban „komikus, jellemszínész”-re, az 1917/1918-as évadban „jellemkomikus”-ra változott, és ez a szerepköre maradt az 1921/1922-es évadig. Az 1922/1923-as évadra ez „társalgási és jellemszínész”-re változott. Az 50 éves színészi jubileumára – és egyben búcsúelőadására – 1930. április 12.-én került sor Szigligeti Ede (Szathmáry József, 1814-1878): „A cigány” című 3 felvonásos népszínmű dalokkal és tánccal – előadásával. Több személyt és időpontot nem nevezett meg pécsi „színész-krónikásunk,” a legjobban pórul járt „pakk-kapó” tenorista nevét homály fedte.
Mielőtt még mélyebben belemennénk az adat-egyeztetésbe, nézzük a második közlést.
Pécsi Nemzeti Színház Anno
„Mihály pópa lánya’ című (első világ)háborús drámát adtuk Szabó Ferenc társulatánál. A pópa a templomba csalja a megszálló magyar csapat tisztjeit, hogy felkoncoltassa őket. Miléva, a pópa leánya titkon megsúgja a kelepcét, és a tisztek idejében megmenekülnek. Miléva árulását a vőlegénye, Pantelejmon kántortanító megtudja. Felbőszült dühvel indul keresésére. A templomban meg is találja. Szóküzdelem. S amikor a leány bevallja árulásának okát, nekiront. – Miléva, te! Szemetek szemetje! Magyar tisztek rongyja (sic!)! Hazád árulója! Halj meg! Tőrével leszúrja.
A kántortanítót én játszottam. Milévát – Hervay Erzsi hősnő, igazgatónk felesége. Minden szépen ment egészen a leszúrási jelenésig. Elordítottam a szöveget, és az instrukció szerint le akarom szúrni őnagyságát… Az övembe dugott tőr után kapok… te jó Isten… nincs ott a tőr… Pillanat alatt végigkutatom az egész övet… Hiába, a tőr nincs sehol. Valahogy kicsúszhatott. Mi lesz most? Habozásra nincs idő… Tőr nincs! Kardom sincs! Ejh, itt a hüvelykujjam! Még egyszer övemhez kaptam, mintha onnan rántanám ki a tőrt, s hüvelykujjamat megfeszítve bősz haraggal döftem az áruló Miléva oldalába… Függöny… Taps…
Hervayné hozzám jön. Kegyesen gratulál. – Látja, kedves, ma nagyszerűen ment a végjelenés. De az Istenért, vigyázzon egy kicsit azzal a tőrrel! Ma csak egy hajszál tartotta, hogy meg nem szúrt vele. Siettem megígérni, hogy holnap jobban fogok vigyázni a tőrömre!”
Román gárda huszárok az első világháborúban (Forrás:Wikipédia)
A második visszaemlékezés-történetben két név merült föl: Szabó Ferenc színigazgató és Hervay Erzsébet (Erzsi, 1880-?) színésznő, aki hivatalosan 1939.-ben lett a felesége. Szabó Ferenc (Pál, 1875-1963) színész, színigazgató 1914. március 5.-én nyerte el a soproni színház direktori tisztét, és az 1915/1916-os színi évadban szervezett vándorló stagione-társulatot az eddigi adatok szerint.
Amikor már úgy tűnt, hogy minden időpont és minden helyszín mindenkinél stimmel, kitűnt, hogy épp Szabó Ferenc legutóbbi „stagione-adata” nem illeszkedik ebbe a sorba. Ugyanis az 1914. év nyarától az 1915. év első feléig terjedő időszak adódna annak az időnek, amikor ez a két visszaemlékezés játszódik. Legvilágosabban Borbély Sándornál, az ő működési adatait nézve adódna ez a kézenfekvő lehetőség. Ezt viszont épp a már jelzett Szabó Ferenc-adat teszi semmissé. Már csak azért is, mivel 1925-ös írása legelején maga Danis Jenő szögezi le, hogy amelyik történetet most közölni fogja, egy évtizednél is hosszabb ideje játszódik, és ez mi lehetne más, mint a világháború kitörésének első éve, 1914, és annak is a második fele! …
Erdélyi táj (Forrás: Wikipédia)
Igen ám, de itt „közbeszól a történelem.” Ezzel pedig ellentmondásba keveredik maga a krónikás, ugyanis ő bevezetőjében a történéseket tíz évnél régebbre helyezte, az pedig visszaszámolván 1915-ben lett volna, ami lehetetlen! Tudnivaló ugyanis, hogy az első világháborúban, 1916. augusztus legvégén, 27.-én, az éjszakai órákban indult meg a román támadás az erdélyi fronton, és ősszel, sőt a következő évben is tartott az ellentámadás, amelynek során a monarchia, a német csapatok egyfelől, a bulgár és a török csapatok másfelől győztek a román haderő ellen. A második részben pedig éppen az ezeknek a harcoknak a kezdetéről, – a románok hitszegő támadásáról – szólt az akkori alkalmi darab.
Hogy végleges és tiszta képet kapjunk ebben a fontos kérdésben, várjuk azonban meg a következő rész másik két történetét…
(Folytatása következik)
Hozzászólások