A férfi az alvó lányt figyelte: finom ívű arcát, vállára omló fényes, barna haját, apró kezét, ami az ölében nyugvó nyitott könyvön pihent.
– Akár egy Angyal – gondolta. – Épp, amilyen a lánya volt.
Kint már sötét kabátba bújtak a fák és úgy rohantak el a kattogó sínek mellett, mintha menekülnének ebből a földi világból.
– Menekülni. Az jó volna! – motyogta a férfi és kényszeresen megigazította fekete nyakkendőjét és zakóján a gyászszalagot.
A lány a kalauz tapintatlan, rekedt hangjára ébredt.
– Meddig lesz? Itt az áll, hogy Budapest–Varsó.
A lány bólintott.
– Kérem az igazolványokat! Hoztam takarót is, hidegek az éjszakák errefelé.
– Látom, maga is Varsóig megy. Akkor vigyázzanak egymásra, mert elromlott a világítás, rövidesen teljes sötétség lesz a vonaton.
A férfi a lányra nézett, egy pillanatra összemosolyogtak. A férfi enni kezdett, gondolta, amíg még látja a száját, megvacsorázik. Az apja szokta ezt mondani vacsora előtt. „Addig egyél fiam, amíg még látod a szádat!” Fura, hogy épp most jutott eszébe az apja. Talán a temetés miatt. Őt is novemberben temették. Ilyen nyirkos hideg volt akkor is.
– Milyen csöndes maga! Biztos megijedt, hogy sötét lesz! Ne féljen ám sehá se, majd én megvédem! – és vaskos kezével a tőle telhető legfinomabb gyöngédséggel megveregette a szemben ülő lány vállát. Újra összemosolyogtak.
Kiizzadt, mire megette a vacsoráját.
– Le kéne fogynom legalább tizenöt kilót – vallotta meg a lánynak, miközben elcsomagolta a maradékot –, de ez az egyetlen örömöm maradt. Az evés.
– Elnézést, hogy nem jutott eszembe! Megkínálhatom? Házi.
A lány rázta a fejét, de továbbra is mosolygott. Már alig látták egymást az egyre növekvő sötétben.
– Jani bácsi vagyok, tudja, most volt a lányom temetése, az Olgáé. Alighogy kiderült, pár hét múlva teljesen lerágta a csontjait a rák – mesélte a könnyeit törülgetve. Eladtam mindenemet a faluban, hogy a közelében lehessek, kivettem egy albérletet Budapesten. Alig laktam ott, mindig a kórházban üldögéltem, az ágya mellett. Most már senkim nincs. A feleségem tavaly halt meg, a szüleimet két éve temettük. Ők úgy össze voltak nőve, hogy halni is együtt akartak. Most Varsóba megyek, Misihez, a barátomhoz. Meghívott, hogy ne legyek egyedül. Ő megért. Egy lánya van, a Márti, az is néma. Azt mondta, náluk munka is akad bőven, majd ott elfelejtem az én nagy bánatomat.
Talán a sötétség tette, egész éjszaka beszélt. Arról, hogy milyen szép gyerekkora volt, arról, hogyan ismerkedett meg az ő áldott jó feleségével, arról, hogy milyen boldogság volt Olgájuk születése is és hogy milyen szép élete volt a tragédiák előtt. Miután befejezte kitárulkozását fölállt, közel hajolt az alvó lányhoz. Áhítattal nézte.
– Milyen tiszta, milyen gyönyörű! Akár meg is érinthetné – gondolta.
Mindenféle forgott a fejében…
Betakargatta, ahogy az ő Olgáját szokta, visszaült a helyére és magára húzta a takarót.
Már bekéredzkedtek az első napsugarak az ablakon, amikor elbóbiskolt. A kalauz nógatására ébredt. Gyorsan összepakolt, felhúzta a kabátját. A lányt már nem látta sehol. Csak egy cédulát talált a szemben lévő ülésen. Lassan olvasta.
Kedves Jani bácsi,
örülök, hogy megismerkedtünk. Édesapám sokat mesélt Jani bácsiról. A munkám miatt az elővárosban szálltam le, de rövidesen találkozunk otthon.
Szeretettel: Márti, a néma lány
Hozzászólások