Bölcseleti-misztikus próza – 40. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 40.

 

Elrendeltetett döntés

 

Nem éreztem úgy, hogy nem tudnék élni nélküle. Igaz, senkivel kapcsolatban nem éreztem úgy azelőtt se. Meglehet, nem voltam képes igazi szenvedélyre, ezért kerestem minden kapcsolatomban az összetartozás igazolását; valamilyen tényt, körülményt, ami a sorsszerűség, az eleve elrendelés egyértelmű bizonyítéka lenne, és kizárná a helyettesíthetőséget. Ám csak véletlenszerűségeket, véletlenek egybeesését, illetve egymásra következését állapítottam meg, amelyek a hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolataimhoz vezettek.
___Jóval korábban, még kamaszkoromban nagy csalódást okozott szembesülnöm azzal, hogy ugyanúgy véletlenek egybeesésének és egymásra következésének az eredményeként vagyok a világon. Vagyis a létezésem nem szükségszerű, nem eleve elrendelt, mint ahogy addig hittem, vagy inkább ösztönösen felfogtam. Apám szembesített ezzel a ténnyel, minden rossz szándék nélkül, és bizonyára akaratán kívül. Nem emlékszem arra, hogy éppen miről beszélt – akkoriban időnként félrevont „beszélgetni egy kicsit az élet dolgairól”, mint arra már érdemes nagyfiút, bár az én részvételem jobbára kimerült a hallgatásban –, csak az a megjegyzése ütött szöget a fejembe, hogy annak idején a saját esendősége miatt kérte meg leendő anyám kezét. Aztán részletekbe bocsátkozott, amire már odafigyeltem, de mintha inkább csak magának beszélt volna továbbra is…
___Úgy mentem el arra a találkozóra, hogy könnyen lehet, az lesz az utolsó. Kellemes kora nyári délután volt, már kezdett alkonyodni. Egy kerthelyiségben üldögéltünk. Bódító hársvirág-illat töltötte be a levegőt, és a zenekar egy népszerű, érzelmes dalt játszott. Különösen vonzónak láttam őt, és hirtelen arra gondoltam, hogy bár semmi se igazolja, hogy összetartoznánk, következésképp semmi se indokolja, hogy összekössük a sorsunkat, valójában azt se indokolja semmi, hogy elváljanak az útjaink. Legalábbis egyelőre. Mégis felvetettem a témát, aminek kifejtésével szándékaim szerint meggyőztem volna arról, hogy nem feltétlenül én vagyok az, akit társául rendelt a sors.
___– Nemrég elgondolkoztam azon – kezdtem a mondanivalómat –, mi lehet az, ami elválaszthatatlanul összeköti két ember sorsát, ami miatt valóban egymáshoz tartoznak, vagyis egyikük helyébe se léphet senki. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy súlyos bűn lehet, amit együtt követtek el, vagy pedig egy mindkettejüket egyformán sújtó tragédia.
___– Azért előfordulhat, ha mégoly kicsi is a valószínűsége, hogy egymásra talál két ember, akik minden tekintetben összeillenek – mondta erre ő. – És akkor nem kétséges, hogy örökre összetartoznak.
___– Ez is igaz. Lehet, hogy az ilyen kivételes esetek mögött valóban ott a sorsszerűség, az eleve elrendelés. Egyébként viszont csak véletlen egybeesések vannak és véletlenek egymásra következése, amelyek találkozásokhoz és hosszabb-rövidebb kapcsolatokhoz vezetnek. Vagyis mindenki helyettesíthető valakivel.
___– Aztán egy újabb valakivel – toldotta meg ő.
___– Persze. Majd megint egy újabb valakivel. Következésképp azt lehet mondani, hogy a létezésünk is véletlenszerű.
___Belekortyoltam az italomba. A zenekar egy újabb érzelmes dalba kezdett. Egy kicsit eltűnődtem, aztán folytattam.
___– Kamaszkoromban nagy csalódást okozott szembesülnöm ezzel. Apám elmondásából megtudtam, hogy közvetve valaki gonoszságának, közvetlenül pedig az ő esendőségének köszönhetem, hogy a világon vagyok. Még nem jártak jegyben leendő anyámmal, csak találkozgattak egy ideje, de ő „kellő érzelmi késztetés híján”, ahogy mondta, nem tudta meghozni a döntést, hogy eljegyezze. Egy alkalommal anyám elmesélte neki, hogy kamaszkorában volt egy kutyája, akivel nagyon szerették egymást, jobban talán, mint két testvér. Egy napon valaki megmérgezte, és az ő ölében pusztult el. Annyira lesújtotta a bánat, hogy nem is tudott sírni, de este zokogva aludt el heteken keresztül. Minden éjjel álmodott vele. Boldogan játszottak megint, amiben vigaszra lelt az ébrenlétben is. Apámat nemcsak meghatotta a történet, hanem ki is kényszerítette a döntését, amit később a saját esendőségének tudott be, legalábbis elmondása szerint.
___Elhallgattam és ittam néhány kortyot, ő pedig némi gondolkozás után megszólalt.
___– Én azt hiszem, hogy a véletlenek egybeesését és egymásra következését akár sorsszerűnek is lehet tekinteni, eleve elrendelésnek, ha kikényszerítenek egy életre szóló, vagy legalábbis meghatározó döntést. Mivel pedig az ember rendesen a saját egyéniségének, lelki alkatának és jellemének megfelelő döntéseket hoz, okkal lehet mondani, hogy minden döntése eleve elrendeltetett. Mint amilyen apád döntése is volt. Szépen mondva, meg volt írva a csillagokban.
___Belekortyolt az italába, gondolkozott egy kicsit, majd folytatta.
___– Mindenesetre nem szabad túl sokat foglalkozni azzal, hogyan kerültünk erre a világra. Éppenséggel nekem is van egy hasonlóan meghatározó élményem, amit én is kamaszként éltem át. Sokszor feleseltem anyámmal, néha veszekedtünk is. Egy ilyen alkalommal végső érvként a fejemhez vágta, hogy annak idején el akart vetetni engem, de sajnos már túl késő volt. Csak akkor fogtam fel igazán, amit mondott, amikor este aludni tértem. Sokáig zokogtam keservesen, mire elnyomott az álom. Soha többet nem veszekedtem vele aztán, és nem is mondtam ellent neki. Örökre alulmaradtam vele szemben, olyan mély sebet ütött a lelkemen. Annak tudatában élek, hogy nemkívánatos jövevényként vagyok a világon, és ezért érzem úgy állandóan, hogy bizonyítanom kell, ezért igyekszem mindig a legjobbat adni magamból. Mellesleg nem haragszom rá; becsülettel viselte a gondomat. Néha hajlamos is vagyok azt hinni, hogy azért nem hozta meg idejében azt a bizonyos döntést, mert a lelke mélyén mégis akart engem.
___A zenekar még mindig azt az érzelmes dalt játszotta. Elképzeltem őt kamaszlányként, ahogy keservesen zokog a párnáján, mert örökre megsebezték a lelkét, és elérzékenyültem. Szerettem volna magamhoz ölelni, hogy begyógyítsam a sebét, bár tudtam, a gyógyulása akár egy életen át is tarthat. Eszembe jutott apám, és arra gondoltam, hogy annak idején hasonlóan mély együttérzés késztethette arra, hogy meghozza azt a bizonyos döntését, még ha sok év múlva egy rossz pillanatában esendőségnek nevezte is. Hirtelen úgy éreztem, vagy inkább felismertem, hogy bizonyos véletleneknek a múlt végtelenjéből induló láncolata eleve elrendelésként vezetett oda, hogy egymásra találjunk. A kellemes kora nyári est, a bódító hársvirág-illat és az érzelmes dal kellően ünnepélyes háttérként szolgált az életre szóló döntésemhez. Ami – tudom – meg volt írva a csillagokban.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 40.”


  1. Gratulálok. Élvezetes, elgondolkodtató és egyedi. Rendszeres olvasója vagyok.

    Hozzászóló: Kiss Tamás | 2021. április 10., 08:45

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés