Aki karddal a kezében születik,
az a véget is majd akként akarja.
Megvívni a förtelmes, rútul romlott,
sok ezer, és mégis szükséges csatát,
és nem lesz már soha vele a csendje,
csak elhazudja Béke kedvesének:
Reggelre itthon, és veled maradok.

De már csak a háborús zajra éber.
Szívét nyugtalanná teszi az a Kert
és a lomhák között sínylődő Lélek,
így hát nem hagyhat ki egyetlen lépést,
hisz meghalna benne akkor az érzés.

Ám, hogy ha így lesz, mielőtt kimúlna,
sorvadna a hit, s kezében az acél,
seb edzett testén, az utolsó metszést,
a mély döfést már önmaga ejtvén hal,
de csak a test, s fölemelkedik a harc,
küzdelmeinek itt hagyott, kísértő
szelleme, az örökké nyughatatlan.

Fehér galamb búcsúzik tőle,
bal felől, a puszta földön,
kedvese borul, a Békeág,
és sírhantján más virága nincs.

Megosztás

Tweet