Botlaki úr a Körtér környékén lakott. Mindig így mondta, ha a lakóhelye felől érdeklődtek. Ezzel érzékeltetni akarta, hogy hiszen ő a központban lakik, az élet sűrűjében, ahol mindent lát és hall. De „a Körtér környéke” azt is jelentette, hogy Buda hegyekre és a Dunára néző vidékén honos, csöndes és nyugodt környéken. Valójában a Körtértől egy saroknyira és még onnan is két háznyira lakott, ahová az autóbuszok, az újságárusok és az üzletek zsivaja nappal el nem hatott, csak éjszaka, amikor a villamosok keresztülcsörtettek a váltón, akkor lehetett tudni, hogy valóban közel a Körtér.
Botlaki úr német nyelvet és irodalmat tanított egy észak-pesti középiskolában. Mielőtt azonban pedagógusként egyéni módszert dolgozhatott volna ki, és maradandó babérokat szerezhetett volna a pályán – sajnálatos dolog történt vele. Mégpedig az, hogy egyik napról a másikra megsüketült. Igaz, hogy csak a bal fülére süketült meg, de ez nem sokat változtatott a helyzet fonákságán. Hogy csak a bal fülére süket, ezt a diákok ugyanolyan hamar észrevették, mint maga Botlaki úr. Ezért csak a tőle baloldalt ülők mertek hangosan súgni a német nyelv és irodalomórán, a jobboldaliak rezzenetlen arccal, csöndben maradtak. Botlaki úr, mivel bal fülére nem hallott semmit, ilyenkor hirtelen balra kapta a fejét, hogy súgáson érje arcátlan tanítványait. Ez a művelet hol sikerrel járt, hol nem, a hatás azonban – az osztály hangos vihogása formájában – mindannyiszor leírhatatlan volt.
Egy darabig elviselte az iskola a német nyelv- és irodalomtanár süketségét, fejének félrekapkodását és a diákok szemtelen kuncogását, aztán egy napon az észak-pesti középiskola igazgatója magához kérette Botlaki urat. Hellyel kínálta, zavartan mosolygott és a tanári tekintélyt emlegette, amelyet – ugyebár – nem lehet kockára tenni… Mivel Botlaki úr állapota, vagyis a füle, nem javult, időnek előtte nyugdíjba küldték. Botlaki úr mindent megpróbált a zord és kényszerű intézkedés foganatosítása ellen, de hiába: a füle nem gyógyult, a hatóság kérlelhetetlen volt.
Sebaj, legalább nem kell naponta megtennem Dél-Budáról Észak-Pestre ezt az undok, hosszú utat! – gondolta, de a gondolat nem vigasztalta meg igazán.
Alig három napja élvezte-szenvedte korai nyugdíját, amikor egy reggel a közeli Körtérre ment, hogy megvásárolja szerény reggelijét. Az üzletből hazafelé menet hatalmasat tüsszentett, a fülében nyilallást érzett, és hirtelen ismét mindent tökéletesen hallott maga körül. Rohant haza, aztán rohant az iskolába, lelkes és szégyenkező mosollyal jelentette az igazgatónak:
– Mindent hallok!
– Csak lassan, tanár úr! – mosolygott az igazgató, kissé visszafogottan. – Majd a doktorok…
De ahogy a doktorok Botlaki úr süketségének nem tudták okát adni, ugyanúgy tanácstalanok voltak a hallás hirtelen visszatérte előtt is. És, hát, a papír, a hatósági okirat, miszerint Dr. Botlaki, tanár (orvosi műszavak arról, hogy süket) kitöltetett, azon nemigen lehet változtatni. Hazaküldték, három hónap próbaidőre…
Újabb három nap telt el, amikor egy reggeli bevásárlás során Botlaki úr orrát ismét támadóan vette célba a lisztpor, és ő egy újabb kiadós tüsszentés következtében ismét elvesztette a hallását, ugyanolyan rejtélyesen, mint korábban.
Botlaki úr tehát örökös bizonytalanságban élt süketsége felől, tanításról egyelőre szó sem lehetett. A nyugdíja ugyan nem volt sok, de Botlaki úr kevéssel is beérte. Amire neki magának szüksége volt, éppen kitellett belőle.
Botlaki úr ugyanis egyedül élt. Özvegyember volt, bár ez sem ilyen egyszerű. Hajdanában volt neki felesége, egy szép napon azonban ez a feleség megszökött Botlaki úr mellől. Megszökött és utána hamarosan meghalt. A halálhír a hátramaradottat természetesen megrázta, a bánat nagyságából azonban a korábbi szökés sokat lefaragott. De még ebből az igazán szomorú esetből is csak baja lett szegény Botlaki úrnak.
Amint az észak-pesti középiskolában (még halló korában) élete bánatát ecsetelte, véletlenül így adta elő a vele esett dolgokat: – A feleségem meghalt, aztán hamarosan megszökött… – mire a kollégák – észak-pesti középiskolai tanárokhoz igazán nem illő módon – heteken át összenevettek Botlaki úr háta mögött, és még csak nem is próbálták palástolni a jókedvüket. Sőt, valamelyikük – ki hitte volna! – bizonyára még a diákoknak is elmesélte Botlaki úr különös nyelvbotlását, amelyet attól kezdve a német nyelv és irodalom tanára mindannyiszor ott láthatott a táblán krétarajzban megörökítve.
Így hát Botlaki úr viszonylag könnyű szívvel vált meg az iskolától. Reggelenként az üzletben a tüszkölését figyelte, szándékosan nagyokat szippantott a lisztporból vagy a zsemlemorzsából, ha éppen süket volt egyik vagy mindkét fülére, illetve szinte visszatartotta a lélegzetét, ha kivételesen megélesedett a hallása.
Egy reggel, ajtaján kilépve különös dolgot vett észre. Névtábláját, amelyen úgy állt a neve, ahogy mindig használta: Botlaki úr, szóval a nevét primitív gyermekkéz átjavította: „Botlik az úr” lett belőle. Botlaki úr rosszallóan csóválta a fejét, és letörölte az ákombákom firkát. Másnapra a leleményes kéz újabb csínnyel állt elő: „Botra kiül” olvashatta a neve helyén. Ezt is letörölte, de a dolog nem hagyta nyugodni.
Délelőtt odahaza hirtelen eszébe jutott a felirat, szinte öntudatlanul kimondta hangosan: „Botra kiül”, és elképzelte önmagát, amint ajtaja előtt csücsül, mondjuk egy sétapálca végén, és elnevette magát.
– Haszontalan lurkók! – csóválta a fejét. – De humoruk az van. Meg nyelvérzékük is! – tette hozzá a német nyelv és irodalom tanára a szakember tárgyilagosságával.
A Körtérhez közeli házban, ahol Botlaki úr lakott, működött egy fordítóiroda. Az irodának jól mehetett, a környéken feltűnő, vörös keretes falragaszokon hirdette szolgáltatásait. Botlaki úrnak eszébe sem jutott, hogy bármit fordíttasson velük, az meg még kevésbé, hogy ő maga álljon be fordítónak. Valójában nem is tudta, hogyan történik az ilyen dolog. Talán, mint az iskolában, ott, mindenki előtt, nyilvánosan…? Egyszer az angol szakos kolléga nevetve mesélte, hogy ő bizony gyakran fordít. Megrendelésre, amit hoznak…!
– De hát te Shakespeare-t tanítasz! – szólt feddően Botlaki úr a kollégának.
– Igen! És szakácskönyvet fordítok! – nevetett vissza az angol nyelv és irodalom tanára.
– Szakácskönyvet nem vállalok! – mondogatta magában Botlaki úr, miközben becsöngetett a fordítóiroda ajtaján. Szemrevaló fiatalasszony nyitott ajtót, akinek egyáltalán nem volt német- vagy angoltanár kinézete.
– Fordítanivalót hozott? – kérdezte érdeklődéssel.
– Fordítani szeretnék! – válaszolt elszántan Botlaki úr, majd meghajtva magát bemutatkozott: – Botlaki, némettanár. Innen a házból. És… akár szakácskönyvet is…
– Hát, szakácskönyv, az nincs. De, van itt valami… ha némettanár a tanár úr, akkor gyerekjáték lesz…
Aláírták a szerződést, Botlaki úr magához szorította a sűrűn teleírt lapokat, és szinte szaladva vitte a lakásába. Azonnal az íróasztalához ült, és maga elé terítette a csontszínű papírra nyomott, fényes iratot.
– Most én kaptam házi feladatot! – mosolygott magában.
„Urbanizációs és agglomerációs kanalizáció infrastrukturális és humánökológiai koncepcionálásának multifaktorális analízise” – Botlaki úr kezéből kihullott a füzet. A szöveget magyarul sem értette, németül meg… De hát ő Schiller romantikáját tanította, Storm finom hangulatait, Hauptmann túlfűtött indulatát. De kanalizációt?
Valami külvárosi csatornaépítési ügyeket tárgyalt az irat, a különböző eljárások előnyeit és hátrányait. De olyan bürokratikus körmönfontsággal, a csatornaszerelési szaknyelv olyan tobzódásával, amiről Botlaki úrnak fogalma sem volt. Még csak egy rajz sem árválkodott a szövegben, ami segített volna. Botlaki úr felcsapta százszor elátkozott és ezerszer megáldott szótárát, amelyet egyéni megfigyeléseivel már maga is kiegészített. De a szótár ezúttal néma maradt! A kanalizáció nyelvén ő sem tudott… A pórul járt fordító kedvetlenül lökte félre a szöveget, amely nem engedte, hogy megfejtsék a titkát.
Álmában csatornalefolyókon és -folyosókon bujkált, bezárt, földalatti ajtókon dörömbölt, amelyeken érthetetlen feliratok néztek vele farkasszemet. Lába körül egyre emelkedett a szennyes lé, a tetején felpuffadt német szótárak himbálóztak, elmocskolódott betűkkel. Amikor végre kimászott a csatornából, szakácskönyvvel a kezében egy fordító állta útját, aki némán a naptárra mutogatott.
Verejtékben úszva ébredt, és rosszkedvűen ült asztalhoz. Egy óra alatt három-négy mondatot sikerült összeszerelnie, a vaskos füzet végtelen hosszúnak tűnt. Az ismeretlen szavak helyett valami hasonlót keresett, de a megoldás sehogy sem tetszett neki. Nem bízott az eredményben, és nem bízott magában.
Lesietett a közeli antikváriumba, ahol már többször talált csodás kincseket a poros, öreg kötetek között. De most ötlettelenül bámultak rá a gótbetűs könyvgerincek.
– Csatornázási szótáruk nincs? – kérdezte végül.
Az öreg, kopasz antikvárius úgy nézett rá, mintha megbolondult volna. Pedig, hát, valahogyan le kell fordítani. Hiszen szerződött rá, határidő, honorárium, késedelmi levonás – mindez rémülettel töltötte el Botlaki urat. Amit eddig írt, a szemétbe dobta, és újra kezdte. De csak nem jutott előbbre. Idegen fogalmak és ismeretlen szavak. A szöveg titok, a szótár néma!
– Én meg süket vagyok! – jutott eszébe, bosszúsan lapozott, és találomra a közepén kezdte fordítani a szöveget. De ott se ment! Ugyanaz a tömény kanalizáció…!
Visszavette a szemétből az összegyűrt papírt. Elrémült a leírtaktól, de jobbat most sem tudott kitalálni. A gyűrött papír szemrehányóan nézett rá, mintha bizony ő tehetne róla, hogy Dr. Botlaki, a német nyelv tanára semmit sem tud a csatornák világáról. Talán bizony németül sem tud!
Ez már tűrhetetlen volt! Botlaki úr felugrott az asztaltól, a füzetet táskájába lökte, és a táskát a hóna alá kapta. A saját jegyzeteivel kibővített szótár nagy robajjal a földre zuhant, és a közepén széjjelnyílott. De Botlaki úr nem hajolt utána.
Először maga sem tudta, hová megy. Aztán egyre tisztábban rajzolódott ki előtte a cél. Hát, hová menne máshova? Egy fordítóirodát keres, ahol lefordítják neki ezt a… ezt a kanalizációt! Neki, a német nyelv és irodalom tanárának. Eh, hagyjuk! Hol az az iroda?
Ment cél nélkül, nézegette a kapualjakat, böngészte a telefonkönyvet, megszólított aktatáskás járókelőket. Dél lett, mire kimerülten végre talált egy fordítóirodát, valahol a belvárosban. Megkönnyebbülve csöngetett be.
– Szeretném, ha lefordítanák… – szólt tétován.
– Ide, kérem, mindenki azért jön! – legyintett a titkárnő, és közel sem volt olyan udvarias, mint aki a házukban fogadta.
– Az úr mérnök? – kérdezte az iratra, majd Botlaki úrra sandítva a titkárnő.
– Tanár vagyok… – és majdnem azt mondta: – némettanár! – de elharapta a szót.
– Jó, hagyja itt! Két nap múlva érte jöhet!
Botlaki úr felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Két napon át szinte számolta az órákat, időnként pedig sajnálta az ismeretlen fordítót, aki éppen kordába szorítja a makrancos csőszűkületeket és karimákat, a derítőket és a szippantókat.
– Ugyan, semmiség! – nevetett két nap múlva a titkárnő. – Tudja, kérem, nálunk diplomás némettanárok fordítanak! – és átvette a fordításért járó pénzt.
Botlaki úr hazafelé menet szigorúan a hóna alá szorította aktatáskáját, és semmiért a világon bele nem nézett volna az immár megvilágosodott kanálisokba. Nem is ment be a lakásba, egyenesen a fordítóiroda ajtaján csöngetett. A szemrevaló fiatalasszony megismerte.
– A tanár úr, a csatornákkal! Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz! – és kifizette a tiszteletdíjat, nyolcszáz forinttal kevesebbet, mint amennyibe Botlaki úrnak a fordítás került.
Hozzászólások