Magdi észre sem vette, milyen gyorsan eltelt ez a tanítóképzői négy év. Tizennégy évesen, anyja kísérte el az akkor nyurga, sovány, kissé sápadt, barna lányt a felvételi vizsgára. Nem sok esélyt adtak számára a családban, mert Magdinak születésekor keletkezett jobb oldali csípőficama, hol kiújult, hol eltűnt. Ez utóbbit inkább akkor tapasztalta, ha valaki már hosszabb ideje ismerte. Persze kritikusabb esetekben, egy-egy fiúval való találkozásánál, nagyon gondosan ügyelt mozdulataira. Fárasztó volt ez számára, de valahogy mindig érezte – még ha csúfolták is érte időnként – ugyanolyan ember, mint más, sőt ez a tény koncentráltabb figyelemre késztette.
A felvételi vizsga sikerült. Ezt a sikert kiemelt szorgalommal kívánta meghálálni. Végig jó tanuló volt, az igazgatónő is biztatta, tudott ugyan erről a testi hibáról, de Magdi pedagógiai tehetsége felejtette vele ezt a tényt.
Az eltelt négy év alatt tudása mellett, női szépsége is kibontakozott. Formás alakját a fiúk, igenlő bólogatással nyugtázták.
Már csak a képesítő vizsga volt hátra, amikor a végzősöknek, döntenie kellett, merre tovább, hol helyezkednek el, mit csinálnak.
– Kitöltötted a lapodat? – kérdezte a folyosón beszélgető lányok közül az egyik, Magdát.
– Még tegnap.
– És mit írtál?
– Valamilyen megye…
– Város?
– Nincs város, csak egy falu.
– Tudod, hol van?
– Nem.
– Leutazol egy ismeretlen faluba, tanítani?
– Miért? Nincs abban semmi. Ott is vannak gyerekek, meg kollégák.
– Pesti lány létedre vállalod? – csodálkozott egy másik lány.
– Szüleid? – szólt a következő kérdés.
– Nem szóltak semmit – mondta Magdi a lányoknak. – Apám szerint: – Nagykorú vagy lányom, azt teszel, amit akarsz!
– Teljesen elment az eszed! Tudod te, milyen egy kis faluban tanítani? Van fogalmad róla? Örökre elásod magad – aggodalmaskodott egy alacsony barna lány.
– Miért nem harcolsz egy pesti állásér? – kérdezték egyszerre többen is.
– Könnyű azt mondani – válaszolta Magdi, egy kicsit, emelkedettebb hangon. – Ti itt kaptatok elhelyezést Pesten. Mázlisták vagytok. Nekem már csak egy kis falu jutott és kész!
Aztán arra gondolt, talán jobb is így. A falu, az biztos megértőbb, meg szeretne a saját lábára állni. Önállóan élni, szervezni az életét. Erre vágyott már régen.
– Te tudod – tette hozzá az előbbi alacsony, barna lány, és egy leintő kézmozdulat után, índúlt az osztályba, mert közben megszólalt, a szünet végét jelző csengő. Aztán többet nem is beszéltek erről. Mindenki eldöntötte, hová kíván menni szeptemberben, kezében a tanítói oklevéllel.
A bankett úgy zajlott le, mint általában a bankettok. Az osztályfőnök pohárköszöntőjében elmondta, hogy az életben így, meg az életben úgy. Gondoljanak majd az iskolára, ne hátráljanak meg, satöbbi, satöbbi.
Magdi, az újdonsült tanítónő, kipirult arccal hallgatta az osztályfőnököt. Gondolataiban már elképzelte azt a kis falusi iskolát, ahol dolgozni fog. Szorongással vegyes érzés töltötte el, örült is, talán sírni is szeretett volna, ha most nem szégyellné a többiek előtt.
Két hét múlva a postás hozott egy sárga borítékú levelet, melynek feladója: – általános iskola – aztán a falu neve. Izgatottan bontotta ki. A levél mindössze tíz sor volt. Valami olyasféle szöveggel, hogy pályázatát elfogadtuk, lakást sajnos biztosítani nem tudunk, de albérlet kereséséhez segítséget nyújtunk. Az állás végleges elfoglalásának időpontjáról, később külön küldünk értesítést. Dátum, aláírás.
Sokáig forgatta a levelet a kezében. Arra gondolt kissé dühösen, meg egyben szomorúan is, hogy milyen egyszerű egy kezdés, az életben való kilépés? Lehetséges… Miért ne? Olyan egyszerű és magától érthető dolog, mint… mint, ahogy az óra mutató jár. Másodperc… másodperc… perc… perc… óra… óra… nap, napok, hetek, hónapok, évek… és megy minden tovább, sorjában.
Az óra valóban – vele az élet is – könyörtelenül, egyszerű hétköznapjaival, tovább járt. A nyarat még otthon töltötte. Moziba, strandra járt, majdnem minden nap. Tervezgetett, elképzelte azt a kis falut, ahová most elszegődött. Napjában sokszor eljátszotta, gondolatban, a megérkezést, az első napokat. Később már úgy tűnt számára, mintha végig is élte volna, mintha ismerős utcákon járna, ismerős emberek köszönnének neki. Mosolygós gyerekarcokból, kedves szemek figyelik őt.
Aztán augusztus közepén táviratot kapott. A szöveg rövid volt, mint a korábbi levél, semmit nem magyarázott. „Huszonötödikén várjuk a reggeli gyorssal. Iskolaigazgató.” Ez tényszerű volt.
Többször elolvasta, lassan, minden szót külön megforgatott a nyelvén, talán többet megtud arról az iskoláról. Azonban a szavak mögött nem volt semmi.
Összecsomagolt. Mindent gondosan elkészített. Az indulás előtti éjjelen nyugtalanul aludt. Összefüggéstelen, kusza történeteket álmodott. Reggel kábán, verítékektől kiverten és fáradtan ébredt. Csak az anyja kísérte ki az állomásra. Megváltotta jegyét, és csomagjait berakták a fülkébe. Lent a peronon beszélgettek. Az indulás előtti feszültségben a szavak nehezen törtek elő, aztán rövidségükben gyorsan elhaltak.
– Vigyázz magadra! – mondta aggodalommal az ősz hajú, alacsony, munkában megfáradt anyja, aki zavarában sután lóbálta kezében, fekete retiküljét.
– Ugyan mama, tudod, hogy vigyázok.
– Ne legyél ingerült, senkivel ne veszekedjél! – volt az intés.
– Nyugodt lehetsz.
– Becsomagoltál mindent?
– Igen.
– Pénz van nálad?
– Van.
– Írjál!
– Írok.
– Apádnak is.
– Igen, annak is írok.
– De ne sokára. Mindjárt másnap. Tudod, hogy aggódom érted – mondta és visszafojtott könny, bujkált szemében.
– Tudom mama, legyél nyugodt, mindent elintézek.
– Aztán, ha tudsz, gyere haza – ekkor már alig bírta magát fegyelmezni, hogy a feszítő sírás ne törjön felszínre belőle.
A három kalauz eltérő hangú füttye vetett véget a beszélgetésnek. Magdi, megcsókolta az anyját és felszállt a vonatra. Látta, ahogy a munkában összetöpörödött asszony, törölgette a könnyeit. Ő is küszködött a sírással. Az volt a legrosszabb, amikor a vonat elindult és anyja ott állt zsebkendővel a kezében és a szerelvény távolódásával egyre kisebb lett alakja. Ekkor döbbent rá, hogy a szülői háztól, elindult, elindult a saját maga által, most először alkotott cél felé. És vajon milyen az a cél? Egyáltalán jól alkotta meg? Ezek a gondolatok ugráltak a fejében, de nem tudott, megnyugtató választ találni rá.
A fülkében négyen utaztak. Egy öreg parasztember, egy középkorú asszony, egy katona és ő. A vonat egyre gyorsabban ment, az indulás utáni csendben, nem beszélgettek. A katona újságot olvasott. Magdi egyszer észre vette, hogy a tizedes, mert ez volt a rendfokozata, az újság mögül őt nézi. A fejét az ablak felé tartotta, aztán rápillantott az órájára. Másfél órát kell még utazni. Egyelőre nem találta soknak. A katona, megint kinézett az újság mögül. Először az asszonyt vizsgálta végig, aztán ránézett. Magdi, lopva figyelte a tizedes szemét. A mellénél és rövid szoknyájánál, tovább időzött, de amint észrevette tekintetét, zavartan lapozgatni kezdte az újságot.
Az öreg parasztember szólalt meg először.
– Már korán reggel, milyen meleg van – jegyezte meg csak úgy egyszerűen, a szimpla tényt megállapítva.
– Meleg bizony – válaszolta a középkorú asszony.
– Inni kellene valamit – indítványozta az öreg parasztember.
– A harmadik kocsi, innen az étkező – mondta a katona és előre mutatott.
– Csak a harmadik?
– Igen.
– Na, akkor megyek! – biztatta magát az öreg parasztember, de nem indult. Pénzt kotorászott elő zsebéből és számolgatni kezdte. – Egy üveggel kitelik még az apróból – mondta és Magdira nézett. – Maga nem szomjas?
– Nem! – válaszolta a lány röviden, természetes hangsúllyal.
– Pedig ilyenkor… legjobb a sör!
– Lehet.
– Messzire? – kezdte a beszélgetést ezzel a kérdéssel és az aprópénzt a markában, szorongatta.
– Nem, csak… – és megmondta a falu nevét.
– Rokonokhoz? Nyaralni? – érdeklődött tovább.
– Dolgozni.
– Téeszbe?
– Iskolába.
– Tanítónő?
– Igen.
– Látja, mindjárt gondoltam! – nyugtázta az öreg parasztember és felemelte a kezét, hogy nagyobb hangsúlyt adjon beszédjének. – Mondtam is magamnak – folytatta – és itt egy kis szünetet tartott, hogy a mondat további részére hatásosabb legyen – ez olyan tanítóféle. Már ne haragudjon érte. Mert tudja, úgy van az, hogy ha az ember már így összejön, hát ismerje meg a másikat – fejezte be, felállt és indult az ajtó felé. – Én, parasztember vagyok, rám van írva, de ez nem baj. Ez az ember? – kérdezte és rámutatott a katonára. – Nem lehet tudni. Csak annyit, hogy katona! Katona, az katona!
Ezen nevettek, majd az öreg a tizedessel elment az étkezőkocsiba, sörözni. A vonat közben, szünet nélkül futott a síkságon. Magdi arra gondolt, hogy már nincs hátra, csak egy óra és ott lesz. Az izgalom összerántotta a gyomrát. Megkereste táskájában a táviratot. Újból és újból elolvasta. Most sem tudott valami kedvezőt, bíztatót kiolvasni belőle. Várják és kész! Ennyit a távirat is kifejez. – Bár már este lenne – gondolta. – Akkor már mindent tudnék. Biztos egy kicsit megnyugodnék, nem volna ez az izgalom, de miért izgulok? Semmi okom erre. Meg kell nyugodnom!
Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Próbálta testét lazítani. Csak az elfutó tájat figyelte. Nem is gondolt az iskolára. A vonat Pesttől, kétszer állt meg. Mezőtúron voltak felszállók is. A fülkébe bejött egy asszony, egy hároméves kisgyerekkel. Nem szóltak, csendben ültek, a gyerek egy kis autóval játszott, elmélyülten.
Az öreg parasztember, meg a katona, még mindig sörözött.
-… következik! – kiáltotta a kalauz, amint végig sietett a vonat folyosóján.
Magdi összeszedte csomagjait, elköszönt és kiment a peronra, a szerelvény lassított, majd megállt. Tíz óra lehetett, amikor leszállt a vonatról. Körülnézett, ott a sínek között, várt egy kicsit. Az emberek sietősen igyekeztek a kijárathoz. Eszébe jutott a távirat szövege: „várjuk, a reggeli gyorssal”. Nem gondolt nagy fogadtatásra, csak legalább valaki itt lenne, de senkit sem látott, aki őt várná.
Elindult a kijárat felé. Megkérdezett egy vasutast, hogyan juthat az iskolához.
– Tessék sietni, a busz a központig megy. Ott az iskola – mutatott a sárga buszra, amely az állomás épületétől egy kicsit távolabb várakozott, nyitott ajtókkal.
Gyorsabbra fogta lépteit, de a busz közben elindult. Bosszankodott egy darabig, aztán nem volt mit tenni, elindult az emberek után. Ahogy távolodott az állomástól, úgy lett egyre nehezebb a bőröndje. Először szomorúnak érezte magát, aztán a távolság a szomorúságból újból mérget kovácsolt. Egyre többször kellett a bőröndöt letenni, megcserélni. Olyan érzése támadt, mintha valaki, talán bosszúból, kövekkel rakta meg, valahol. Éppen ilyen fogáscserét hajtott végre, amikor egy idősebb férfi, megszólította:
– Elnézést… Magdikához van szerencsém? – kérdezte az ősz hajú, kissé sovány, magas férfi.
A lány felegyenesedett és őszinte, érdeklődésseél végig nézett rajta. Intelligens külsejű, ötvenöt év körüli férfi állt, vele szemben. Zavart volt, látszott, hogy sietett, a levegőt is kapkodva szedte. A nyakkendő, amely nem illett sehogyan a ruhájához, teljesen félre csúszott.
– Igen, én vagyok! – felelte a lány, egy kis szünet után.
– Bocsánatot kérek, hogy nem vártam az állomáson, de az igazgató úr, most szólt és sajnos lekéstem a buszt – mondta, és ahogy nézte a lányt, zavartsága egyre fokozódott.
– Oh kérem, nem baj – legyintett Magdi, mintha nem történt volna semmi, említésre méltó esemény.
– Ne haragudjon rám azért. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Magashegyi Ferenc, tanár. Szólítson csak, Feri bácsinak, úgy is mindenki, így mondja nekem!
A lány nyílt őszinteséggel, kezet nyújtott, az öreg, amint megfogta, egy hirtelen mozdulattal megcsókolta és ravaszkás mosoly játszott szemében. Magdi hosszan nézte ezt a férfit. Tetszett is neki, ez a játékos, átfutó mosoly.
– Ha megengedi, akkor én viszem a csomagját – fontoskodott és megfogta a bőröndöt.
– Nagyon kedves, köszönöm.
– Szóra sem érdemes.
Elindultak az utcán, amelyen keskeny betonjárda futott. Ezért egymás mellett, szinte lehetetlen volt menni. Az öreg előre engedte Magdit. Pár lépés után visszanézett, csupán azzal a szándékkal, ne fusson túlságosan előre. Így vette észre, hogy a férfi, nem titkolt érdeklődéssel, mérte végig. Aztán legalább száz méteren keresztül, egy szót sem szóltak.
– Messze van az iskola? – kérdezte Magdi, hogy megtörje a csendet.
– Nem, nincs olyan messze. A sarkon túl – mutatott előre.
– Nagy falu ez? – kérdezte újból.
– Olyan közepes. Ötezer-ötszáz emberrel.
– Pedig nagynak tűnik.
– Igen. Aránylag nagy, vagy talán nagyobb, mint a többi, de azért falu. Egy iskola, három épületben, egy kis áruház, négy csemege bolt, három italbolt, két kocsma és kész – összegezte az öreg, mintha leltárt készítene. – Magának biztos szokatlan lesz!
– Soha nem laktam falun. Pedig mindig szerettem volna.
– Akkor most itt kiélheti magát. Még meg is unja egyszer… – mondta az öreg nevetve, és átvette a bőröndöt a bal kezébe.
– Nehéz?
– Nem, egyáltalán nem. Különben is mindjárt ott vagyunk – és előre mutatott, egy régi épületre, amely sárga falával olyan bágyadt hangulatot adott a kis fényben, hogy a látványtól Magdinak, majdnem sírásra szaladt a szája.
– Kedves Magdika! – kezdte az öreg, szünetet tartott, maga elé engedte. Ott álltak, az iskola bejáratánál. Ebben a megszólításban, hanghordozásban benne érezte a lány, hogy most valami fontosat akar mondani. – Elnézést kérek, de szeretném, ha bizalommal fordulna hozzám. Mindenben segítek magának. És ne legyen elkeseredve, meglátja, jó lesz itt – és olyan atyaian, a lány karjára tette a kezét. – Ígérje meg szól, ha valamire szüksége lesz. Jó?
Magdi, jóleső érzéssel nyugtázta az öreg segítő szándékát. Egy kicsit megnyugtatta ez a bíztatás. Már nem haragudott erre az emberre a késés miatt. Inkább az iskolaigazgatóra, aki megfeledkezett arról, hogy mára hívta. A képzőben, négyéves tanulmányai során, mindig úgy beszéltek, kell a pedagógus, az iskolák várják őket. Azért, nem így képzelte el, az első találkozást. Kicsit csodálkozott, csalódottnak, becsapottnak érezte magát.
Hozzászólások