Szerettem itt, köszönöm, de most már elég lesz. Te mindent megtettél, hogy marasztalj, de megtelt a lelkem a díszletekkel. Nem panaszkodom, szökőkút csobog az ablakom alatt és nyárfa vet árnyékot az erkélyemre, de tudod ez kevés. A múltba nyúló emlékeim, az elmém előtt lebegő áttetsző leplek szerepeket sejtetnek, melyeket nem osztasz rám újra. Te rendezed a színdarabot, nem követelek, csak kérlek, hogy engedj el. Fáj látni, hogy más vette át a helyem, ott, ahol egykor én tündököltem.
Megfeneklett a világ, sötét, rideg erők szővik ellenünk a terveiket, és az önelégült ember már azt képzeli, hogy több, mint Te. Az akarata, az a soha nem apadó, mindig többet követelő vágya és mértéktelensége, barbárrá teszi és vakká. Sötét kor ez, melyet kívülről szemlélni sem akarok. Megígérted, hogy ha a vallástalanság, a kegyelem erénye híján lesz a földön, újra eljössz, de késel, már nem győzlek várni, így én mennék.
Túlértékeltél, nem vagyok képes teljesíteni a terved, amiért küldtél, egyre nehezebben tartom magam, a haladás reménytelennek látszik a ködbe vesző magasságod felé. Indokolatlan felmentés ez, hisz, többek keresztje nehezebb, mint az enyém, de most vezekelni sincs erőm. Majd egyszer, majd máskor, ha a méhpempős vattával bélelt gyufásskatulyából felébredek pár ezer év múlva, akkor ígérem megteszem, de most bontsd fel a szerződést és engedd meg, hogy pihenjek. Visszaadnám neked az életem. Kérlek fogadd el!
Hűséggel és reménnyel hiszlek
Egy menekülő lélek a Kali Jugából
Hozzászólások