A móló bejáratától nyílegyenes sétány vezetett a Víg matróz vendéglőig. Két oldalt nyárfák, középen díszburkolat, helyenként egy-egy pad tűnődött. Króni tétovázva állt meg a sétány közepén, előbb jobbra fordult, aztán bal felé tekintgetett, mint aki keres valamit. Az öblöt kereste, az öböl mélyén a tocsogót, szép félkörívben a bozótost, amely mindent eltakart. A sátorhelyet kereste, a tábortűz sötét maradékát, meg azt a keskeny partszakaszt, ahol bokáig ért a víz, iszapos volt és langyos, szemben pedig a Badacsony emelkedett, szögletesen, a közelítő végtelenben. De leginkább azt az ötven esztendőt kereste, ami rárakódott a bozótra és az öbölre, a Balatonra meg az életükre. Rárakódott, aztán leszakadt róla, letépte, ami könnyen lebbenő volt, ott hagyta, amit el nem vihetett, ami a lélekbe markolt, az emlékek mélyére.
Életük első nyaralása volt – szülők nélkül, bandában. Öten, öt napig, cincogó zsebpénzzel, kölcsönsátorban. Kinézték ezt a kis világvégét, és egy ösvényen beóvatoskodtak. Öt napig eső volt, a kutya se nézett rájuk, az ördög se szólt hozzájuk. Egy kiadós iszapbirkózás után dideregve a sátorba bújtak, és kártyázni kezdtek. Ettől melegük lett. Ennek ötven éve.
Króni a Badacsonytól kért segítséget, igen, ilyen szögben láttuk, így vetette az árnyékot felénk. Vagyis: itt kellett lennie az öbölnek. Az öböl nem volt sehol, csak az egyazon formára szabott számtalan kockakő. Króni zsebre dugta a kezét, fázott. Belülről fázott…
Aki a snapszliban bunkót kapott, állnia kellett egy kört. – Ne less a lapomba! – röffent Miklós az ácsorgó Lajosra. – Inkább térdelj le! – javasolta Sanyi. – Előtted, soha! – pattant a válasz. – Jól van, akkor ülj le, és egy körön keresztül ne vegyél levegőt! – ebben megegyeztek. Estére elállt az eső, de a fa (vagy inkább rőzse, gaz) csak füstölt, azt is csak egy darabig, amíg a gyújtósnak használt, egyetlen újságlap el nem égett. Hidegen faragták a sütni hozott szalonnát, de jól esett az így is. Ittak rá hideg bort, egy üvegből valamennyien, megborzongtak tőle, de egyikük se vallotta be.
Már éppen nem voltak gyerekek, felnőttek sem, Sanyi és Króni már borotválkoztak (hetente kétszer), Lajosnak öt szál bajusz árválkodott az orra alján, Gábor és Miklós szőke volt, rajtuk szőr nem látszott. Életük első munkahelyét nyűtték, szinte büszkék voltak ezekre a büntetőtáborokra. Volt, aki felvételire készült, volt, aki semmire. Csak úgy…
Gábor beteghordó volt egy kórházban, de a nővérek közül is szívesen hordozta némelyiket. Miklós teherautót vezetett és bokszolt, Króni könyvtárban pergette napjait, kicsit szégyellte magát, azt hitte: irigylik. Dédelgetve dugdosta ösztövér versfüzetét. Sanyi megsúgta Króninak, hogy Tóth Árpádot szereti, esténként otthon verset olvas. Lajost megbuktatta a műhelyfőnök a szakmunkás vizsgán: a fiú eltörte az esztergakést, a tengely pedig görbére sikerült.
Króni évek óta meg akarta keresni a bozótost, csak így emlegették, ha beszéltek róla. Legyintettek, mintha szégyellték volna, mégis gyakran szóba került. Szidták, csepülték, de mintha a szeretet szavával tennék. Króni nem tudott róla, hogy azóta egyikük is járt volna erre. És most tessék, nem találja, lehet, hogy… hogy nem is itt volt? Mintha valahogy átszabták volna az emlékeiket, elegánsra fésülték volna a kócos múltjukat. Na, elég, Króni, keresd csak szépen azt az öblöt. Hattyú közeledett a parthoz, kettő, az egyik rá is kerregett Krónira. Króni elfordult: – A mi öblünkben nem voltak hattyúk.
Aztán az igazság valahogy mégiscsak győzött! Dehogy az igazság, dehogy győzött! A véletlen, ami nincs, néha meg mintha mégis lenne. Ötven év alatt összekeverednek meg szétszóródnak a dolgok, sorsra, pechre, ki miként ítél önmagáról meg a többiekről. Van, aki mindig győztesnek mondja magát, más mindig vesztesnek. Aztán titokban véleményt változtatnak. Gábor hét év után lett orvos, már csak ő bízott saját magában. Króni nagyobb könyvtárban lett nagyobb könyvtáros. Sanyit rakétásnak vitték, egyszer még a kazah sztyeppéket is végiglövették vele, aztán megfenyegették: erről hallgasson. Hallgatott, vagyis egyenként mesélte el mindenkinek, és mindenkit megfenyegetett, hogy hallgasson. Lajos nem bírt sok mindent: az esztergakést, a műhelyfőnököt, az olajat a kezén – egy alkalommal aztán nem jött vissza Bécsből. Nagy dolog volt ez, Lajos bűne, meg az övéké is, biztosan tudtak róla, csak hallgattak. Nem tudtak róla, de talán volt, aki tudott.
Ritmust ziháló sétahajó közeledett, aztán távolodott. Lámpafüzérek és zászlófüzérek lengedeztek rajta, a zene megreszkettette a levegőt. A fedélzeten mintha egyetlen százfejű és százkarú lény táncolt volna. A hajó mögött a hullámok alig várták, hogy elsimulhassanak.
Lányok vártak rájuk, ők vártak lányokra, a lányok jöttek és mentek, egyiket sajnálták, a másik távozásának örültek. Zsebi, Bogi, Skubi – így hívták akkoriban a lányokat. Aztán elkezdtek megnősülni, az asszonyok pedig mintha széjjelrángatták volna a társaságot. Lajos Bécsből Kanadába hajózott, ahol favágó lett (– Marha, ezért érdemes volt olyan messzire gyalogolni! – nevettek bosszankodva), aztán Los Angelesben ő lett a börtön szellőztetési mérnöke – erre azért tettek Budapesten is valami harsány megjegyzést.
A móló tövénél volt egy hordóforma borozó, Króni megkóstolta a választékot, de most is csak a volt-nincs bozótost kereste. Sóhajtott, a csapos lány (talán a Skubi vagy a Zsebi unokája) megkérdezte, mi bántja. Króni a fejével bólogatva válaszolt: – A baj az, hogy lassan lemegy a nap. – A Skubi-lány persze nem értett semmit, Króni elindult a sétány vége felé, de már félúton megállt.
Sanyi egy évig jogot hallgatott, aztán egy évig közgazdaságot, aztán feleségül vette egy nagyember kislányát, a nagyember vezérképviselőt csinált Sanyiból. Három napig még irigyelték is Sanyit – a kislány miatt. Abban a fél évtizedben jó idők jártak: Gábor Afrikában gyógyított, Króni Európában tanított (igaz, a keleti felén), Sanyi Ázsiában vezérképviselősködött (vagy inkább: a Közel-Keleten). Lajos, ugye, „levegőzött” Amerikában. Alig találkoztak, egy-egy hencegő képeslap érkezett innen-onnan. Miklós pedig ki se dugta az orrát az országból, dolgozott egy zsarnoki kötőgépen és milliomos lett. Sokszoros milliomos. Amikor a többiek hazajöttek a szélrózsa egyik-másik irányából, ajándékképpen egy-egy égszínkék pólót nyomott a kezükbe: – Tessék, egy bébirékli! – ajánlotta. Króni nyíltan viselte egy darabig, Sanyi titokban, Gábor kidobta.
A szemerkélő, ötnapos esőben megegyeztek, hogy jövőre már jachtozni mennek, körbe a Balatont. Az ötödik napon előbújt a nap, de ez a nap rosszul végződött. A bozótos közepén, az ösvény bejáratánál megjelent egy rosszképű micisapkás, aki azt mondta, ez az öböl az ő birtoka, a kertje vége, és ha reggelig nem tűnnek el, rendőrrel jön vissza. Hallgattak, aztán egész éjjel azon röhögtek, hogy fogják reggel megugráltatni a micisapkást meg a fakabátot. Reggelre megint esett, összekapták a kölcsönsátrat, az ötből hárman beleköptek a tocsogóba, és eltűntek az ösvényen át. Hazafelé, a vonaton összevesztek, hetekig nem beszéltek egymással.
Egy öreg lődörgő perecet dobált a hattyúknak, a hattyúk károgtak az öregre, és további perecet követeltek. Az öreg visszakárogott a rossz természetű, gyönyörű madarakra, de azért etette őket. Krónira is ráröffent a hattyú, de annak beszélhetett.
– Mondja, öregem, ezt a sétányt mikor csinálták ide? – meghökkent az öreg a kérdésen, megroppantotta a perecet: – Száz éve… Króni a fejét rázta: – Annyi nem lehet, itt ötven éve…
– Ötven éve! – legyintett a lődörgő, és felhajította a morzsákat a levegőbe, a perectörmelék szerterepült az alkonyatban: – Ötven éve, uram, tudja, mi volt itt? Egy öböl, iszap meg… bozótos – ez volt az öreg legfőbb érve, ujja fenn maradt a levegőben. A hattyúk közben éheztek. – Ezt vártam! – bólintott Króni, szinte örömmel, aztán ellépegetett. A lődörgő a fejét csóválta.
A következő fél évtizedben rossz idők jártak, a történelem nagy rostája szétrázta a barátokat, egyik jobbra szavazott, a másik balra, kerülték egymást, olvadoztak a barátságok. Kiderült, nem olyan erős a… mi is? Aztán az is kiderült, hogy egyik-másik házasságon belül is működik a rosta, és válogat, szavaztak ők is erre-arra, csöndes és zajos szisszenések hangzottak fel, és ugyanannyi maradt kiszisszenetlenül. Lajos megüzente, csak akkor látogat haza, ha meggazdagodik, addig ne keressék. Sajnálták, nem keresték, néha elemlegették a nevét. Miklós villát vett, nyaralót vett, parti háza a Balaton fölé hajolt, egész évben, ha kétszer látta, egy-egy délutánra. A munka várta, a milliók, a pohár, az üveg, a hordó – mértéket veszített. Azt hitte… ki tudja, mit hitt Miklós. Sanyi a Közel-Kelet után ekkor már a skandinávoknál vezérkedett, szidta a kormányzatot, amelyik kiküldte, és amelyik a mandátum végén visszahívta. Króni? Króni tűzbe lökte a szerény füzetet, aztán könyvtári tanácsos lett. Gáborért a betegei rajongtak, amikor aztán már lehetett, ugyanazok a betegek feljelentették, jogaik sérelmében. Gábor ott hagyta őket, felköltözött a Pilis hegyei közé, az Afrikában megkoplalt pénzen tizennégy szobás házat építtetett, amit részben maga húzott fel. A tizennégy szobából hármat laktak, meg egy volt még a vendégszoba. A folyosón sivatagi rózsakövek és fekete ébenfa faragások bámulták egymást. Gyermekük nem ért rá születni.
Króni a part vörhenyes köveire guggolt, tenyerét a vízbe mártotta, mintha méz folyna a Balatonban, számtalan kis naptöredéket látott maga körül, az ujjai előtt, a tenyere mélyén. Múlt illata volt a víznek.
Utoljára Miklós temetésén voltak együtt – hárman. Miklós nem vitte magával a millióit. Sanyi csak odajött és elment, nem beszéltek. Gábor elmeélező gyógyszert kezdett szedni, hogy megverje a lábszomszédját sakkban. Ötből háromszor megverte. Króni az első könyvéből vitt Sanyinak egy példányt. Sanyi mesélte, valahol elvesztette a Tóth Árpád kötetet, Krónit pedig megkínálta egy doboz Kőbányai sörrel. Óvatosan szidták a távollevőket, a ki-hová-szavazásról nem esett szó. A bozótosról sem.
Hozzászólások