Candia! Istenem!
A mólóra felcsapó eszeveszett hullámok feketés-jégkék tajtéka
Az utcák, sikátorok motoszkáló puhaságában surranó türelmetlen szellők
Hegyekről esténként lezúduló rózsaszínes napkorong-fonatok lágyító tüze
Égő szemekből csapkodó villámlások neuron-feszültségében születő életek…
Ó Kréta! Te hatalmas dinoszaurusz-formájú lélek-csontváz!
Hát képes voltál tengermély-méhedből aranycsóvát szülni?
Persze magad se tudod, vagy éppen csak Te, hogy hogyan és mikor…
Eljött egy ragyogás az isteni szikra fényes forrósságával
A fehér galambok szárnycsapásaiból a Napkorong Szentlélek-tüze sújtott le
___________________________________________erre a Világra
Mióta igazán magamra eszméltem járok arra amerre te bandukoltál
Poros kavicsos utak olajfaligetek fennsíkok és hegyek meredélyein
A szikkadt szárazság ízével mindenféle kékség-foszlány rongya alatt
Színeket a test mély sötétségeiben is fakasztó élet-zaklatottságokkal
__________________________________________eltelve…
Magamban imádkozva de igazán a settenkedő tettetést kisöpörve
Templomocskák tétova harangkondulásaira zsigerekben megszeppenve
Aranylóban haló Krisztust arat esténként a hegyek mögött lebukó Nap
Ikonokba zuhantan tárva ki szent köntösét a hitté vált táj és zengi a dalt
_______________________________a csendesülő sós szélben – mindörökre…
A kéz és idegszálak összes elme-villanásában ott a krétai-égei gyökér
Lélek-vér csöppen a kárminvörösbe élet-aranyat szülnek a szent testek
Bársony-tapintású arcok gyengéd csendes-könnyes monológjaiban kezek mellek
Kibomló hús-szatén fonataiban születő szent-titkos szerelmek üzennek
__________________________________________a szenvedélynek…
Érzelem-lángok csapnak fel ostoba áhitatos szépséges rút arcok kezek fejek fölé
A menny szívja ki belőlük gonoszság-maradékuk áporodott dög-levegőjét
Szitáló keselyűk szárny-csőr-csattogásai hallik és zuhan a fülekbe Oros Idiről
Velence romosan lomha locsogós sikátoraiban felordítva ébreszti fel
__________________________________________az elkényelmesült Istent…
Harsonaszó zúdul alá hol érzéki hol meg rettenetesen bőgőn szerteszét sodorva mindent
Embert emelő eszmék szertelen üvöltései törnek darabjaikra züllött-szent tanokat
Hol vagyok ti akik megmagyarázzák ki mikor miért szent és hogyan is kell viselkedni
A vásznon a festőnek kiérdemelve belterjes nagyságát cikornyába dugott bűzös
_____________________________________________inkvizítor-lábaitok előtt
Mert isteneknek és zseniknek is jár a primavera sőt nekik jár csak igazán a felhő-körtánc
Boticelli után szabadon andalogva kertek forró párás légkörében szerelmesen csókolózva
Élni és tüzet vinni gesztusokkal indulattal belevágva az élettelenbe az öröklétet
Lándzsák ezüst-tört szilánkjait égzuhataggal megcsorbítva téve csodát ég alattiakkal
___________________________________________hogy látva lássanak…
Megvessék levessék torzult morálok mintázta pucér bőr-maszkjaikat, álarcaikat
Grimasz-lelkű parancsnokok vérpettyes ezüst vértjein vágódjon hanyatt a kegyetlenség
Fonjanak örökélet adó borostyán-koszorúkat megalázott szerelmes nők haj-fürtjeibe
Barna színű szemek sós-áradatában felszáradva vesszenek el koholt bűnök a koponyák
_____________________________________________megvakult szemüregeiben
Mert az önmagát félreértő és nagyságossá tévő haláltól remegő ember-torzó lelkében
Végzetesen meghasadt az égi – földi színek csendesen ragyogó játékos ölelkezése
Temetési pompák fényes-fekete ragyogásaiba fúló Isten irgalmát leső elsápadó arcok
Romhalmazai az örök ég túlvilági kékjébe vágyódó tekintetekkel kétségbeesve könyörögnek
_________________________________________megbocsájthatatlan bűneik feloldásáért…
S közben a pokoli földi színpadok erőszak-ármány játékai mocskos-szennyezett felhő-
Szemfödeleket építettek az amúgy folyvást tárulkozni vágyó mennyek kapui elé
Alatta sorakoztatva a mindhiába halt vértanú-lelkek Istenért esedező seregeinek áradatát
A Soha világába rúgva az Ötödik Pecsét földi ítéletének érettük való eljövetelét
____________________________________mert már hiába a kiáltások is…
De egyszer csak iszonyú isteni igazságtétel zúdulva az emberre felrobbant a „Hatodik Pecsét”
„A nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák, a hold pedig olyan, mint a vér”
Az ég „mint felgöngyölt könyvtekercs” őrjöngve zúdítja azóta méreggé lett gyilkos levét
Mely elől „A könyörületesség Madonnájának” keserűen fekete leple sem véd
_____________________________________se urakat, se földönfutó szenteket…
Az aranyló testeken átüt a halandóság a portrékon a szemekben a ki nem mondott szavak
Folyama árulkodik a pantokrátor ikonszemű festő ellenállhatatlan ecset-csapásai által
Nincs kegyelem csak kifelé-befelé szembenézés minden szépséggel és borzalommal
Hogy az ember halhatatlanság-hitébe öltöztetett lelke ha csak erre való akkor igenis
_______________________________________pokolra jusson…
Kétkedő tekintettel nézed bizonytalan kezekkel tartod az elkerülhetetlen végső állapotba
Jutott emberi mimikára képtelen örök feledésre ítélt egykor gondolkodó koponyát
Ó Francesco hát ennyit érünk mi Istennek világnak hisz túlél bennünket a fény és a sötét
Pedig te is hogy tudtál szeretni hinni zarándokolni imádkozni és mily magasra tartottad
_________________________________Krisztus kereszten is ölelésre nyíló karjait…
Itt e Földön ahol azóta is zakatolnak kattognak süvöltenek a gyilkolásra szánt gépek
Vérontásra idomított agyak uszítva üvöltve mozgatnak bábként rángatódzó életeket
Megfosztva kifosztva ruhától értelemtől mindörökre tudattalan vértanúságba hajtva
Egy poszt Szodoma Gomora világba terelve és ott öngyilkosságig dagonyáztatva
________________________________ígérve megszegve hatalmat és boldogságot…
Senki sem néz már le a lóról megszaggatva köpenyét szeretettel mosolyogva
A koldus meg már nem áll meg előtted csak félősen hunyorogva ütéstől tartva
És az ég sötét felhői sem nyitnak utat a mennyei kékség világító jóságának
Mint ahogyan azt Te láttad lehunyt szemhéjad nyomán megmutatva mindenkinek
_______________________________akik még idelent szenvednek…
Hanem Toledo az maga volt a hánykolódó fékevesztett fekete-sötét ragyogásba
Bújt égbe kiáltó indulat-zene mintha a pokolból robbant volna elő egy tomboló torzó
Ezüstösen villogó épület-lándzsáival ostromolva a végső csapásra készülődő
Elsötétített utolsó ítéletet földre ráncigáló Isten büntetését hozó örvénylő eget
______________________________pofon vágva a hiábavaló értelmességet…
Túláradt kiöntött és összeölelkezett Styx folyama a félreérthetetlen égi üzenettel
Kettős utolsó kenettel megáldva a mennyet földet káromolva gyilkoló embert
Hát nesze itt van neked a te igazi Mennyei Jeruzsálemed magadnak építetted
Lakd be töltsd meg boldogsággal könnyű lesz hiszen pontosan olyan rettenetes
______________________________mint te voltál vagy és leszel…
Áthullnak az időkön az esők és az Ige folyvást zeng a Mindenség zenekara által
Mert a végső apokalipszis lelkiismeret-fodraiban is ott szunnyad a megváltás dallama
Ártatlanságban lubickolva mint kisdedek imádásától ködösülő szent szeretet-szemek
Igazi öröklét-üzenetében és majdan amikor megáll egy kisfiú az ajtóban hogy önfeledten
_________________________________fényeket hozó szénparazsat fújjon…
Hozzászólások