Az öreg betöltötte a hetvenötöt, a mama csak hatvanhárom volt. Mind a ketten szívbetegek. Ez az élet fintora lehetett, vagy talán a sors, a közös kezelés miatt döntött úgy: a betegségük legyen egyforma! Így mind a ketten megjárták a Budapesti Városmajori Szív- és Érsebészet bugyrait, majd gyógyultan utókezelésre szorultan, távoztak. Azt kapták útravalóul: – Balatonfüreden, a Szívkórházban teljes lesz a „renoválás”! Időpontot is kijelöltek számukra.
A jelzett napon elindultak. Az öreg húzta a gurulós, kétkerekű nagy bőröndöt (Benzi márkanévvel jelölve), melyet erre az alkalomra vásároltak. A mama pedig egy kis kerekes bevásárló gurulóval követte. Még szerencse, hogy a lakás és az állomás között nem nagy a távolság. Az utcán adódó buktatókat, mert ilyenkor veszi észre az ember, hogy az úttest, a járda tele van feltört, felvert huppanókkal, gödrökkel, szerencsésen vették. Mivel a szanatórium kérte, hogy a délelőtti órákban érkezzenek meg, így ők már korán reggel útra keltek. Pechesek voltak, mert ilyenkor mennek az emberek munkába. A Szobról érkező, zónázó vonaton, amely Váctól már csak Pesten, a Nyugatiban áll meg, jó sokan várakoztak. Beérkezett a vonat, a rutinos utazók fellendültek, elfoglalták a helyeket. Az öreg kínlódott a nagy bőrönddel, a felesége fentről nyújtotta a kezét, de nem volt valami nagy remény arra, hogy a bőrönd felkerül a vonatra. Egy harminc év körüli férfi látta ezt a kínlódást, fentről lenyúlt és egy erős, határozott mozdulattal felemelte a peronra, mindjárt hozzá is tette, majd segít levenni a végállomáson. Az öreg szobrozott a bőrönd mellett a peronon, mert már máshol nem volt hely a kavarodásban. Izgult a Nyugatiig, minden rendben legyen. Megnyugodott, mert ezzel a távolsággal is közelebb került a bőrönd Füredhez. A fiatalember egy erős mozdulattal le is emelte, átadta az öregnek és köszönés után elment. Az öreg meg lesegítette a feleség kis húzós kocsiját, aztán megindultak a villamoshoz. Ez már kecsegtetőbb volt, mert a Déli pályaudvarhoz irányban, a Szél Kálmán térig Combino villamosok közlekednek. Alacsony padlóval, ajtónyitás után csak egyszerűen be kellett húzni az utazóbőröndöt, meg a kicsi kocsit. A kiszállás is egyszerű volt, de még egy villamosra át kellett szállni és menni egy megállót, hogy a Déli pályaudvarhoz elérjenek.
A helyből induló 18-as villamost választották, nem az 56-ost, mert ez legalább helyből indult. Így volt idő, hogy a két lépcső magasságú villamos peronra felráncigálja a bőröndöt, segítsen az asszonynak. Aztán a villamos befutott a Déli pályaudvarra. Itt nagy nehezen lelógatta, közben kapaszkodott, hogy a fogantyú is kifacsaródott a fém görbületből. Pár méteres húzás, jött az aluljáró lépcsője. Itt fokonként leeresztette és már húzhatta is. De aztán eljött a következő bökkenő. Elgondolkodott: a tervező, aki ezt a pályaudvart megálmodta, sohasem utazott még vonaton, csomagokkal? Ugyanis egy háromsoros tizenegynéhány lépcsőt tartalmazó feljárót kellett megmászni a külső vágányokhoz. A bőröndöt felhúzni olyan volt, mint egy bányász műszakban 15 csille szenet kifejteni. Dobogott is a beteg szíve felfokozott ritmusban. Végre a vonatok indulási peronján álltak, de még nem ültek a Füredre menő vonaton. Megkeresték a megfelelő vágányt, kiválasztották a kocsit és a három lépcsőn felráncigálták egyre nehezebb, súlyosabb csomagjaikat. Elhelyezkedtek. A nagy bőrönd valahogy nem fért el, sem az ülések között, sem a folyosó részen. Jó lenne, ha fenn lenne a csomagtartóban. De ki tegye fel? Körülnéztek, egy negyvenéves férfi látszott erre a legalkalmasabbnak. Az asszony megkérte a bőrönd feltételére. Az úr felállt, nem szólt egy szót sem, megfogta és kemény mozdulattal felhelyezte a csomagtartóra. Így már minden rendben volt. A vonat a maga által megszokott rendben és ütemben haladt Fehérvár, majd Füred irányába. Egyszer csak azt vették észre, hogy a vonatrészen utazó utasok leszálltak, kiürült a kocsi. A bőröndöt felrakó férfi is eltűnt. A vonat tovább ment, közeledett Füredhez. Közben utasok is szálltak fel, meg le is. Most arra kellett összpontosítani, legyen egy olyan utas a vonaton, aki leemeli a polcról a bőröndöt.
Az öreg már előre cihelődött, ha neki kell ezt onnan lecsalogatnia, legyen ereje, felkészültsége. Többé nem hallgat az asszonyra, inkább kisebb táskát visznek, racionális pakolással. Egy ötven év körüli férfi szállt fel a vonatra. Vadász öltözékben volt, szikár embernek nézett ki. Az asszony azt mondta, hátha ő segít. Még vagy négy megálló volt Füredig, de biztos, ami biztos, vegyék le azt az égbe helyezett bőröndöt. Megkérte a vadász kinézetűt, aki mosolyogva, egy mozdulattal, leemelte a bőröndöt. Ez már maga a megnyugvás volt. Az öreg gyógyulásra váró szíve felerősödve, ütemesen dobogott. – Minden rendben! Mindjárt megérkezünk Füredre! – mondta csendesen önmagának. Arácsnál járt a vonat, ők kicihelődtek a peronra. A vonat megállt, az asszony szállt le először, ő leemelte a kiskocsit, majd függeszkedve lelógatta a nagy bőröndöt, amely huppanva földet ért. – Végre itt vagyunk! – sóhajtott az öreg és húzni kezdte a bőröndöt a kijárat felé. Aztán megtorpant, mert itt egy aluljáró van kialakítva, tehát vagy húsz lépcsőt le kell vinni. Az igaz, hogy itt az építők becsempésztek valamiféle csalafintaságot ebbe a lépcsőbe. Mert oldalt van egy keskeny síkfelület, ahol a bőröndöt, csomagot le lehet csúsztatva engedni. Meg is próbálta, de az ő bőröndje szélesebb volt és lefordult erről a rámpáról. Nem engedelmeskedett. Ott kínlódott vele, talán még szitkozódott is, hallotta ezt a mozdonyvezető, aki közben kiszállt a masinából, mert hamarabb érkeztek ide. Felajánlotta segítségét, felkapta a bőröndöt és levitte a lépcső aljára. Már csak az asszonynak kellett segíteni, a kis kocsi levitelében. Hála a vasút udvarias mozdonyvezetőjének, megérkeztek Balatonfüredre. Innen a Szívkórház már nem tűnt nagy távolságnak. Húzták a bőröndöt, meg a kiskocsit. Izgalmas perceket már csak a térburkolati kövek okoztak, mert olyan módon voltak lerakva, hogy ezen, kényelmes, megnyugtató járással, talán egy lánctalpas jármű tudna elmenni, neki biztosan nem okozna nagyobb gondot. Az apró kerekek ugráltak. Minden percben arra lehetett számítani, hogy leugranak a tengelyről és a bőrönd egyszerűen megfeneklik. Azonban odaérve, nehéz sóhajok közt, letáboroztak a bejárati porta előtt.
A Füreden töltött három hét igazi pihenést adott. A környezet, a kezelések, a gondoskodás csak a gyógyulást szolgálták. Az öreg és a mama igazi megelégedéssel nyugtázta, hogy naponta, a Balaton partján, azon a sétányon nézelődhettek, mint a múlt század elején a nagy hindu költő Rabindranáth Tagore. A sétány is az ő nevét viseli. Amerre csak fordul az ember, emléktáblákba ütközik. Olyan nevek szerepelnek rajta – ettől az öreg ájult el, mert a mamát kevésbé érdekelték – mint Czuczor Gergely, Krúdy Gyula, Ady Endre.
Hiába, a szénsavas savanyúvíz megtette gyümölcsöző hatását. A hírnévhez az Anna-bálok is hozzájárultak, meg az elmúlt századokban muzsikáló füredi cigányok is. Mert ugye zene nélkül Füred nem képzelhető el. Igaz ott létük alatt már modern zenészek pengették hangszereik húrjait, de ez is megnyugtató volt.
Három hét után sem lett könnyebb a bőrönd, tartalma sem fogyott. Amit hoztak, azt vissza is kellett vinni. A kórháztól elindulva az apró kövekkel kirakott utcán csak azért imádkoztak, hogy a bőrönd az eddigi használat miatt csáléra álló kerekei ne essenek ki. Még bele sem lendültek a bőröndkocsi húzásába, amikor az öreg megpillantotta az úgynevezett hatlépcsős vendéglátó egységet. Ösztönzésére betértek a borozóba, még egyszer utoljára, hogy az orvos utasításának megfelelően, azt a bizonyos egy-két deci badacsonyit elfogyasszák, amely még egy szívbetegnek sem árt. A hosszabb ideje ott gyógyuló betegek ezt úgy értelmezték, egy deci, majd két deci, ami összesen három deci, nyugodtan lemehet. Ez természetes volt, némi erőt adott a további bőrönd húzásához, amely kitartott egészen az állomásig. A mama reklamált, beszélt folyamatosan. – Messze még az állomás? A központtól nincs messze, de valahogy mégis távolinak tűnt, nem akart elérkezni. Végre odaértek, a vonatindulásig még volt egy jó félóra. Mama vécét keresett, de az átalakítás miatt ezek a helyiségek zárva voltak. Eligazító tábla sehol, így a közeli sörözőt térképeztette fel az öreggel. Az eligazítás után igénybe is vette. A közérzete is megváltozott. A vonat a negyedik vágányra érkezik majd, ismét útban a feljáró, sok-sok lépcsővel. A lépcsőkön, mint egy súlyemelő, fokról fokra felkínlódott a bőrönddel. Odaállította a lépcső közepére, majd leszaladt, csak úgy öregesen, hogy az asszony kis kocsiját felkapva, felhozza a peronra. Erőnlétén észrevehetően meglátszott a három hetes pihenés. A szíve is úgy működött, mint fiatal korában. Megpróbáltak helyezkedni, számítva, hogy a vonatszerelvény középrészére szálljanak fel, meg azt is bekalkulálták, hogy egy középkorú házaspár, kisebb csomagokkal várakozott azon a helyen. Jól is számítottak, mert ahogy a vonat beérkezett a férfi felajánlotta segítségét. Igénybe is vették. Mikor elhelyezkedtek, a bőröndöt az ülések közé préselték, elfér itt, hiszen alig volt utas. A csomagtartóba való feltevésről, már a tapasztalatok alapján, lemondtak. Az öreg arra számított, hogy a házaspár is Pestig utazik, akkor a bőrönd levétele megoldottnak látszik. Azonban rosszul számított, mert ők Fehérváron leszálltak. Ezt már csak akkor vették észre, amikor a peronon állva visszaintegettek. Békésen mosolyogtak a két öregre, akik egy kicsit megszeppenve tekintettek ki a vonat ablakából, mintha azt mondanák, ezt elszámoltuk.
A vonat egyhangú zakatolással rótta a kilométereket Pestig. A Déli pályaudvar közeledtével az öreg úgy érezte, egy rossz álom jön vissza, de az álomban nincs más, csak egy lapos épület, melyet szerteágazó lépcsők sokasága veszi körül. Olyan, mint a polip karjai, elengedni nem akar, de segíteni sem. Nehezen lekászálódtak a vonatról, majd megindultak a kijárat felé. Már borzongott a lépcsők sokaságától. Három részre osztott lépcsősor némi pihenéssel leküzdésre került. Itt található egy íves, sima járórész, melyen le lehet jutni az aluljáró szintjére. De innen a villamoshoz, amely a Széll Kálmán tér felé visz, újabb lépcsősor következett. A bőrönddel ment elől, mondta az asszonynak, várja meg lent, visszajön érte és segít. Nagy nehezen felvergődött a megállóhoz, már indulni készült, amikor azt látja, hogy egy közel két méteres, punk hajú srác elvette az asszony kezéből a kiskocsit és villámsebességgel, égnek álló piros kakastarajú hajával, felszaladt a csomaggal a megállóhoz. Ez olyan váratlan fordulat volt, hogy a mamának az ámulattól tátva maradt a szája. Megköszönni már nem is volt ideje, mert a srác a közben beálló villamosra felpattant, és mint aki jól végezte dolgát, eltűnt a forgatagban.
Az öreg kimérte, úgy találomra, hol lehet majd felszállni a beérkező villamosra. Ahogy ott állt a nagy bőrönddel, mellé keveredett egy alacsony, középkorú fickó. Csak nézegette, nézegette az öreget, meg a hozzá tartozó nagy bőröndöt. Megszólalt és annyit mondott: – Jó nagy bőrönd! Majd hozzá tett egy kérdést: – Segíthetek? Természetesen igent mondott, mert már eléggé megviselte erejét, lábát, karjait ez a fel-le húzogatás. A fickó felkapta a bőröndöt és felpattant vele a beérkező villamos peronjára. Azonban eléggé meglepődött, mert a bőrönd súlyosabb volt, mint ahogy mutatta magát. Szóvá is tette: – Ilyen öregen, hogy szabad ekkora bőrönddel útnak indulni? Az öreg motyogott valamit válaszként, ő maga is tisztában volt ezzel. A mamának már korábban magyarázta, de hiába. Nem akarta a feleségére fogni a döntést. De az tény, hozni kellett mindent, mert az asszonyok, ha útnak indulnak, viszik az egész házat. Gondolta ezt a választ magában, aztán széttárta a karjait. A középkorú fickó mosolygott, mintha azt akarná ezzel mondani: – Értek én mindent!
A Széll Kálmán téren lesegítette a bőröndöt, nem szólt semmit. Kezét nyújtotta és egy kézfogás után szótlanul elment. Már nem volt sok a visszaútból, a villamossal a Nyugatiig rendben volt az út. A vonatra is felkerült a bőrönd, aztán Vácon simán elhúzták a lakásig. Az öreg érezte, már csak az emeletek vannak hátra, ezt pedig legyőzi, hiszen már olyan edzésben van, mint a súlyemelő a verseny napján. Ahogy beléptek a kapun, az egyik szomszéd köszöntötte őket. – A nyaralásból? – kérdezte. Aztán valószínű láthatta a két öregen az utazástól elszenvedett fáradtságot. – Segíthetek? – kérdezte önzetlenül. Az öregnek a beteg szíve diktálta a folytatást. Bólintott, hogy igen. A szomszéd pedig megfogta mind a két csomagot és nekiiramodott az emeleteknek. Mikor jött visszafelé, látszott az arcán, hogy elméretezte a segítséget, de már túl volt rajta, csak a melle zihált egyenletesen, ahogy vette a levegőt. – Végre itthon! – futott át rajta a gondolat és megköszönte a szomszédnak a segítséget.
Ez a füredi utazás, gyógyulás maradandó emléket hagyott az öreg, meg a mama emlékezetében. Régebben, aki arra járt, a füredi cigányt emlegette. Ők pedig, sokszor a füredi bőröndre gondoltak, de a Balaton, a kikötő, a Gyógy tér is megmaradt emlékezetükben.
*
Két évvel későbbi utóirat:
A papa és a mama két év múlva kapott újból beutalót Füredre. Az orvosok úgy döntöttek, ez jár a két öregnek, mert a szív egy olyan emberi „szerkezet”, melyet időnként „szervizezni” kell az élet reményében. Már felkészültebbek lettek, egy perselybe bedobálták a napi vásárlások során kapott, visszajáró százas, kétszázas fémpénzeket, mondván: – Ez jó lesz taxira! Így kiiktatták a pesti pályaudvarok közötti buktatókat, meg a füredi apróköves utat. (apropó: séta közben tapasztalták, hogy az önkormányzat megvált ezen apró kövektől és most az állomástól a Gyógy térig márványlapos az út). A vonatokon a csomagokkal, a szerzett rutin alapján, már könnyen megbirkóztak, de a nagy bőröndtől, már csak nosztalgikus alapokon sem váltak meg.
Hozzászólások