Az őrdaru • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Az őrdaru

 

Az öregek kocsiba vágták magukat, a sofőrülés ablakát is letekerték, onnan osztottak parancsot az otthonmaradtaknak: – Picur, te tanulj, rád fér, ne csak a foci legyen egész nap. Lóránt, ma te leszel az őrdaru, állj egyszer a sarkadra! Estére megjövünk… – és elvágtattak a városba.

Lóránt nagybácsi elhelyezkedett egy vedlett karosszékben, a ház árnyékában, lábát a billegő asztal alá nyújtotta, és fellapozott egy százszor olvasott könyvet a Balaton-vidéki vulkánokról. A kútház, zöld lécsapkával a fején egykedvűen szemlélte a kert lakóit, hallgatta a kert hangjait. A kerítésen túl Putyi szomszéd álldogált zsebre dugott kézzel, a semmibe bámult, aztán bebaktatott a házba. A nagylompos puli a háttérben vakarózott.

Picur, a tizenkét éves, hosszúra nyúlt kiskamasz a kamrában matatott, aztán előkerült egy gombolyaggal. A gombolyag kötélhágcsó volt, a pókok beszőtték, az egerek körülrágták, a por csak úgy dőlt belőle. Picur oda-odanézett, figyeli-e Lóránt bácsi, mit művel az öcsike. Lóránt fütyült rá, és a vulkánok között kalandozott.

– Te, Ló bácsi…

– Mit akarsz, miért nem tanulsz, apád letépi a füledet, ahogy szokta!

– Majd azt mondom, te nem engedted, mert egész nap focizni akartál velem. Egyébként tanulok…

– Aztán mit?

– Hogy hogyan lehet végigmenni ezen a hágcsón úgy, hogy ne essek le róla. Figyeljél…! – de aztán Picur meggondolta magát. – Te, Ló bácsi, mi az a bőrdaru? Ami te ma leszel vagy már vagy is?

– Őrdaru az, te! Persze, én vagyok. – A vulkánok a billegő asztalra repültek. – Az őrdaru jelzi a bajt, az ellenséget. És nem alszik el sose!

– Nem-e?

– Nem. Az őrdaru fél lábon áll, a felemelt lábával egy követ tart, ha mégis elalszik, a követ elejti, a kő a lábára esik, a daru fölébred és őrködik tovább.

– Furcsa állat lehet, én még sose láttam. – A mondatban sok hányaveti bizalmatlanság volt, Picur elvonult. Lóránt visszahódította a vulkánokat. Hívatlan társa akadt, a cirmos felugrott az asztal tetejére, elhevert, Lóránt szemébe nézett, a szomszédos eb csak megszokásból vakkantott egyet a macska láttán.

Picur letekerte a hágcsót, egyik végét a diófa törzsére csavarta, a másikat a fenyőhöz kötözte, úgy térd magasban. Feszült a hágcsó, kicsit rúgózott, nem lett baja a kamrai évek alatt. Picur óvatosan fellibbent rá, megfogta a diótörzset, aztán elengedte, lépett előre kettőt, aztán vissza egyet. Egyszer jobb felé billent, másszor bal felé. Odasandított Lóránt felé, de az a vulkánokkal viaskodott, a macska lelógatta farkát az asztalról. – Szia, Gömböc kandúr! – sziszegte Picur.

A kötélhágcsó azért makrancos eszköz, különösen két fa közé feszítve, sétatérnek használva. Picur egyik sarka fennakadt, a másik a fokok közé csúszott, ő maga derékig zuhant a hágcsóba, aztán két vállával érte a földet, hőkölése fölverte a kert nyugalmát.

Lóránt riadtan kapta fel a fejét, és a fiú segítségére indult, a könyvet lecsapta az asztalra, a macska hatalmas ugrással lendült el a béke szigetéről. Pamacs puli hörögve rohant a kerítés titkos átjárójához, amelyet csak ő ismert, és a macska után vetette magát. A macska egy szempillantás alatt a kútház zöld léces tetejére lendült, és onnan fújt le a kutyára. A puli üvöltve vetette magát a kútház falának, hogy utolérje a menekülőt. A kútház ajtaja kivágódott, Pamacs puli pedig belezuhant a kútba. Picur feltápászkodott a földről, és hangosan vihogni kezdett.

Lóránt a kúthoz rohant, föltépte a becsapódott lécajtót, és a mélybe tekintett. A felzavart vízben vibrált a fenti világ torzképe, eltűnt meg felbukkant benne valami csapzott, fekete gombolyag, és a rémület vinnyogó hangjai szakadtak elő a kútból. Lóránt megragadta a kút peremét, szeme a rücskös betongyűrűkre meredt, az ásító mélységbe. – Ott valaki küzd az életéért… – torkát szorította a mondat. – Egy kutya… Egy élő! – Picur! – üvöltött a fiúra. – A hágcsót!

– De, Ló bácsi! – porolta le a nadrágszárát Picur.

— A hágcsót! – és Lóránt mutatta Picurnak, hogy a fenyőtől oldozza el, ő maga pedig a diófához ugrott. A kútból a félelem állati hangjai szakadtak fel.

— De, hát, Ló bácsi, az a hülye Pamacs… A kutya tud úszni! – de azért bogozta és kezdte felcsavarni a hágcsót. Lóránt kitépte a kezéből, marokra fogta a kötélköteget, és visszarohant a kúthoz. A szomszéd Putyi kikiáltott a konyhából: – Pamacs, hol a rossebbe vagy? – Lóránt a kút vas fogantyújára dobta a hágcsó első fokát, a kötélcsomót pedig a kút mélyére hajította. Tépte magáról az inget, rúgta le a cipőt, a nadrágot. Ránehezedett a hágcsóra, hogy valóban elbírja-e őt is, a felnőttet, miközben már a kút káváján térdelt, és ereszkedett lefelé. Súrlódott a kút betonfalához, ellökte meg elrúgta magát tőle, aztán visszacsapódott vállal, fejjel, az ujjperceiből már szivárgott a vér. Őrült gondolat volt számára, idegen és riasztó, hogy egy kútban ereszkedik lefelé… Mászik, tántorog, lengedezik, mint a pók a hálóján, de a pók biztonsága nélkül. Meztelen talpába belevágott a hágcsó kötele, kezéből ki-kicsúszott a csomó. A hágcsó alja – remélte Lóránt – elér a vízig, elér a Pamacs kutyáig. Alig látott valamit a mélyben: vibrálást, párás sötétet, nyirkos, zöld mohát, sikamlóst. És hallotta az állat nyüszítését, és remélt, amíg hallotta, mert csak az élő nyüszít. Meg a vergődést is hallotta, és tudta, csak a szenvedő vergődik, a kétségbeesett.

Fenn köralakban villódzott be a nap, a kútház lécei át- meg átmintázták, a diófa lombja is bele-belezöldült a kút torkába. Nem, neki inkább lefelé kellett néznie, még ha szédíti és vonzza is a mélység. Félrecsúszott a lába, kétszer is, egy-egy pillanatig lógott a kötélen, de visszaevickélt, a tenyerén fölszakadt a bőr. Már nincs messze az aljától, a mélység valódi kezdetétől, ahol a hideg víz, ahol a sötét az úr. Vajon leér majd a lába, vajon akarja, hogy leérjen a lába a jéghideg, nyirkos agyagtalajba, vajon leér-e a kutya lába akárhova is?

Már itt van, a kutya okos állat, a rémült kutya is okos állat, látja, hogy valaki közeledik, bár a rémület megbénítja… Most vette észre Lóránt, hogy beszél a kutyához, mondja neki, hogy Pamacs, hogy tarts ki, hogy bátor kutya. Valóban a kutyának mondja, vagy inkább saját magának?

Aztán csak leért a víz színéig, a hágcsó legalsó foka alig fél méterre volt a víz fölött, Lóránt beleakasztotta a lábát, baljával két fokkal följebb kapaszkodott, így a jobbja szabad lett. Lehajolt, kezével körbekaszált, rettegve, hogy semmit nem talál. Hideg gubanc vergődött a vízben, a keze belemarkolt. Szavakat szólt és hangokat várt, maga felé terelte a gubancot, emelte, húzta, biztatta. Valahol a háta közepén ragadta meg Pamacsot, aztán fogást váltott Lóránt, a nyakánál jobban bírta markolni. Az arca magasságába emelte a csurgó, loncsos állatot, aztán – hát mi mást tehetett vele – a melléhez szorította. A kutya didergett a jéghidegtől, a félelemtől, lihegett, a nyelvével Lóránt kezét kereste, az arcát, a férfimell melegebb bőrét. Belenéztek egymás szemébe, mentő és megmentett, de még csak a riadalmat érezték, a kutyaszemben még alig villant meg valami a felvilág világosságából.

Lóránt fölfelé kapaszkodott, de olyankor csak fél kézzel foghatta a kutya nyakát, ha csak pillanatokra is. Pamacs rémülettel kapott az elveszített kéz után, karmolt, mint máskor soha, szájával, fogával ragaszkodott a megszerzett segítséghez. Lóránt a hóna alá szorította a kutyát, magyarázta neki a kútban járók nehéz helyzetét, és hogy így csak kicsi araszokkal tud vele feljebb jutni. De Pamacsnak beszélhetett, a kutya vinnyogott, nem a veszélybe kerültek riadalmával, de a veszélyből megmenekültek emlékeivel.

Fölaraszoltak, egymásba kapaszkodva, együtt fordultak ki a kútból, a kút melletti betonlapra dőltek, ki bánta az ütődést, a fény eltöltötte szemüket. Lóránt a tenyerével szorongatta ki a vizet a kutya négy lábából, a hátából. Aztán Pamacs a maga lábára állt, és reszketett, és rázta magát, nagyokat prüszkölt közben, körbe szaladgált a diófa körül. Lóránt nem tudta, az öröm kergeti a fa körül vagy a bizsergető nedvesség. Picur guggolt a fenyő alatt, és nem hitt a szemének. Mintha irigyelte volna Ló bácsit, vagy ki tudja, különös érzés volt, amit érzett. Odaszólt neki: – Ezt jól csináltad, őrdaru… – Felcsavarta a kötélhágcsót és visszarakta a kamra mélyére, amúgy vizesen. A macska moccanatlanul hevert a kútház tetején.

– Te, Pamacs… – kezdett Lóránt egy mondatot, de Pamacs hanyatt vetette magát a fűben, aztán rohant a titkos átjáró felé, száradóban volt, már csak egy tányér friss víz hiányzott a kútmélyi kaland után. Lóránt felöltözött, felhajtott egy pohár vörösbort és megborzongott… Aztán a vulkánok közé vetette magát.

Este megjöttek az öregek, amikor kocsijuk megállt a ház előtt, Picur előkapta a tankönyvet, valahol belelapozott.  – Na, megjöttünk – közölték az eseményt. – Hát itthon történt-e valami?

– Semmi! – rázta a fejét mindkettő.

A szomszédban ugatni kezdett a kutya, haragosan a kerítéshez rohant, mint aki először látja a szomszédokat.

– Különös színe van ennek az állatnak, nem kellene megmosni időnként? – kérdezték egymás között. Bólogattak, bizony egy kis víz nem ártana neki!

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS