A Kádár-rendszer föllépése a „gaz ellenforradalmárok és fasiszták” ellen – a Dunántúli Naplóban, 1956. november-decemberben
Az elhallgatott mecseki karhatalmista-gyilkosságok
A Mánfa melletti Kőlyuk barlangja ma (Forrás: felfedes.hu)
A Dunántúli Napló 1956. november 8-i számában, az első oldal alján a következő fontos helyi közérdekű értesítés jelent meg. A címzettek a hegységben harcoló „Mecseki Láthatatlanok” voltak.
„Megbeszélés a sebesültek elszállítására
November nyolcadikán, ma, fél kilenc és fél tíz között, a Mélyvölgyben, a Kőlyuk barlangnál a pécsi vöröskereszt és az egyetem fegyvertelen kiküldöttjei jelennek meg. Kérik, hogy a mecseki fegyveresek orvost vagy egészségügyi megbízottat küldjenek a megjelölt helyre. A megbeszélés célja: sebesültjeiknek klinikára való szállítása.
A Vöröskereszt és az Egyetem vezetősége.”
Ez a közlemény „rejtett formában” sok mindent elmondott a sokat látott olvasóknak. Egyrészt azt tükrözte, hogy hiába nyomtatták az oldal tetejére az „Azonnal kezdjük meg a munkát!” – sok mindent elfedő jelszót, az idősebbeknek, sokat tapasztaltaknak a háborút közvetlenül követő helyzetet juttatta eszükbe. Ilyen közleményt ugyanis abban az időben volt szokás kiadni – legutóbb például 1945 második felében, a második világháború utáni hónapokban!
Másrészt pedig ez a hang nagyon eltért az újság többi, „nyugtató-mozgósító” cikkétől – amelyekről szóltam már az előző részekben. Ha viszont valaki ma átlapozza a következő napok Dunántúli Napló-számait – mint ahogy az akkori sem –, a mai olvasó sem talál folytatást, ugyanis ilyen tudósítás nem létezik! Kapitális hazugság – mert az elhallgatás is az – történt ugyanis, amelyet azonban már „nem kötöttek az olvasóközönség orrára.” Annál is inkább, mert ez az ezt követő elhallgatott történés a hitleri és a sztálini háborús időket idézte!
Azt a háborús bűnt követték el ezek után a helyi hatóságok, hogy amikor a mentősök autójukkal megindultak a Mecsekre, út közben karhatalmisták megállították a mentőautójukat, kiparancsolták a mentősöket, egyenruhájukra fehér köpenyt húztak, és amikor a megjelölt helyre értek a Mecsekben, könyörtelenül legyilkolták az ott lévő, orvosi ellátásra váró sebesülteket!
Szó sem volt már ekkor sem a hírlapi közleményről, sem a hivatalos ígérgetésről, a Vöröskeresztről már nem is beszélve!…
(Megpróbálták ugyan később eltagadni a gaztettet, de a kórházi orvosi jelentések a halottakról elárulták őket – igaz, hogy erről a széles közvélemény nem tudhatott! És erről a „kézi vezérelt,” bolsevik szemléletű Dunántúli Napló sem tudósított!)
1944 Ardennek – USA hadifoglyok (Forrás: Wikipédia)
Azt még feltétlenül meg kell említeni, hogy sebesültek könyörtelen, hitszegő legyilkolása a genfi egyezmény rendelkezéseivel gyökeresen szemben állt és áll, ezt például a náci alakulatok cselekedték meg a második világháború végén, amikor az 1944. december 16-tól 1945. január 25-ig tartó ardenneki hadműveletek második napján 86, magát megadó amerikai hadifoglyot gyilkoltak meg! Ehhez a borzalomhoz süllyedtek le a pufajkások, amikor könyörtelenül lelőtték a magatehetetlen mecseki forradalmár-sebesülteket! Így „ért össze” a náci és a bolsevista mészárlás!
Az a „bolsevista-indok” pedig, hogy „az ellenségnek tett ígéret nem kötelez,” végképp lerántja a leplet a gondolkodásmódjukról, máig ható elvtelenségükről…
A Dunántúli Napló 1956. november 9.-i számának további cikkei
Bolsevik propaganda-lap: szovjet, magyar katona, pufajkás barátsága (Forrás: Wikipédia)
Az eddig még nem ismertetett híradásokat is közölnöm kell, hogy lássuk: ezekre volt hely az újságban, a kádári helyi hatóságok által elkövetett gyilkosságokra pedig nem! Lássuk hát azt a november 9.-i számot. Mondandóm „aláfestéseként” elsőként ismét az első oldal „fejlécén” lévő „Rendet, biztonságot, nyugalmat!” jelszóra hívom föl a figyelmet. Az első oldal alján hosszú cikk található a „szocialista tábor” álláspontjáról „Szolidaritás a magyar néppel – Az egész szocialista világ kész támogatást nyújtani” címmel. A híradásban Peking, Bukarest, Prága, Berlin, Bécs, Ulan-Bator, Prága (másodszor) szerepelt. (Feltűnő volt már akkor is, hogy sem Moszkva (!), sem Varsó, sem Szófia, sem Belgrád nem kapott helyet a híradásokban, a további ázsiai országok fővárosairól már nem is beszélve!) A második oldal jobb alsó sarkában pedig „Jelentés a megyékből – Fokozatosan helyre áll a rend” címmel „lenyugtató” cikket közöltek Vas- és Békés megyéből.
ENSZ-közgyűlés (Forrás: Wikipédia)
„A Magyarországi helyzet az ENSZ közgyűlése előtt” címmel azt tudhatták meg a helyi olvasók, milyen politikát folytatott ekkor Kádárék és a szovjet megszállás védelmében a „szocialista testvériség” – jelen esetben a lengyel és a jugoszláv (!) fél – az ENSZ-ben. (Ezt eredményezte ugyanis a Hruscsov-Tito „kibékülés.”) A tervük az USA és a nyugati hatalmak által javasolt ún. „magyar kérdés” napirendre tűzésének megakadályozása volt. Új szövetségesük, Jugoszlávia küldötte például a következőket jelentette ki a világszervezet közgyűlésén a magyar „ellenforradalomról”: „… túl soká halogatták a reformokat (mármint Rákosiék), melyeket a nép követelt. Midőn Nagy Imre kormánya hatalomra jutott, már nagyrészt kicsúszott kezeiből az irányítás, és olyan követeléseket támasztottak vele szemben, melyeket nem lehetett máról holnapra megvalósítani. Ez a kormány képtelen volt ellátni feladatát. Külföldi beavatkozás történt, melynek célja a háború előtti rendszer visszaállítása volt.
A magyar nép erejét mutatja…, hogy a Kádár kormány programjában magáévá teszi a nép követeléseit. Mindenki tudja, … hogy mi a véleménye Jugoszláviának a szovjet beavatkozásról. Reméli, kivonják a szovjet csapatokat.”
Gomulka-beszéd 1956. október 24. (Forrás: Wikipédia)
Azért is érdemes volt a lengyel véleményt idézni, mert – mint az óta biztosan tudjuk –, Wladyslaw Gomulka (1905-1982) személyében egy olyan „nemzeti kommunista vezér” lépett föl, aki el tudta kerülni – Kádárral ellentétben, aki egyenesen akarta – a szovjet megszállást. (Itt hívom föl a figyelmet a mellékelt varsói fotóra: jól nézzék meg, hogy a lengyel állampárt főtitkára Varsóban milyen hatalmas tömeg előtt beszél!) Az persze az „érem másik oldala,” hogy ennek a kompromisszumnak az is volt az ára, hogy nemzetközi téren föl kellett sorakozniuk a „szocialista tábor” többi államához.
Tito-Nehru-Nasszer találkozója (Forrás: Wikipédia)
A Josip Broz Tito vezette Jugoszlávia pedig nemzetközi téren kettős játékot is űzött. Mint az idézetből látható, „nem mindennapi értékelést” adott a magyar 1956-os történésekről – holott mint az óta már kutatások bizonyítják, Nagy Imre (1896-1958) és társai „menedék kérésének” helyszínében, a jugoszláv (ma szerb) nagykövetségen, és az azután történtekben, titokban a szovjet „háttér-hatóságokkal” maguk egyeztek meg. Amikor pedig Brioni szigetén Nyikita Szergejevics Hruscsov (1896-1971) szovjet „pártvezérrel” találkozott, az ő javaslata „győzött”, hogy az „ellenforradalom” leveretése után Magyarország vezetője Kádár (Czermanik, Csermanek) János (József, 1912-1989) legyen, ne pedig a szovjetek által javasolt dr. Münnich Ferenc (1886-1967). (Azt se felejtsük ki a számításból, hogy Jugoszlávia fővárosában, Belgrádban néhány évvel később, az 1961. szeptember 1.-jén kezdődő konferencián alakult meg a „szocialista- és a „kapitalista tábortól elhatárolódó” ún. „el nem kötelezett országok” mozgalma. Akkori vezetői Josip Broz Tito (1892-1980) jugoszláv-, Kamal Abden-Nasszer (1918-1970) egyiptomi-, Sukarno (Kusno Sosrodihardjo, 1901-1970) indonéz elnök és Jawaharlal Nehru (1889-1964) indiai miniszterelnök voltak. Később még Kína /!/ és Dél-Afrika is jelentős szerepet játszott a sokszínű nemzetközi szervezetben. Erősségére, tartósságára jellemző, hogy 2010-ben 118 ország volt tagja, míg további 18 ország megfigyelői státuszt kapott.)
Palmiro Togliatti az 1950-es években (Forrás: Wikipédia)
Palmiro (Michele Nicola) Togliatti (1893-1964), a Moszkvához hű olasz kommunista pártfőtitkár a párt akkori hivatalos napilapjában, a L’Unita-ban (1924-2014) „A szabadság és a béke védelme” címmel írott elemzését közölte még (az alapos gyanú szerint) központi pártutasításra a pécsi lap, hogy bizonyítsa: a legerősebb nyugati testvérpárt szintén mellettük áll. És valóban, lássuk csak, szemezgessünk belőle. Már a kezdés is támadó. A magyar 1956-ról szólva ezt dörögte: „… azok, akik a Szovjetúniót jelenlegi magyarországi cselekedeteiért támadják, megvetésre méltó képmutatók.” Indokként a már régóta ismert bolsevik dumát „vetette be,” amikor az ellentábor gyakorlataként megtorlatlan „imperialista intervenciót” emlegetett a „népi erők ellen,” mégpedig célként a „demokratikus fejlődés” lehetőségeinek felszámolását említette. (Ne feledjük: a Nyugat, az USA-val az élen – a Szabad Európa hazug ígéretei, és például a Mecseki Láthatatlanok várakozása ellenére – nem avatkozott be a magyarok védelmében, mivel egyrészt „lefoglalta” a Szuezi-„incidens,” másrészt pedig esze ágában sem volt „tengelyt akasztani” a Szovjetúnióval!…)
1956: Szovjet tankok Budapesten (Forrás: Wikipédia)
Előbb általánosságokat hangoztatott a Szovjetunió és Kelet-Európa más országai közt fölmerülő „alapvető problémákról” abban a helyzetben, amikor a magyar események miatt „megrendül a biztonság és az egyetemes béke, és senki sem tudhatja, mi történt holnap.” Ezt követően végre a frázis-pufogtatás helyett rátért a konkrét magyar-ügy „marxista-leninista elemzésére.” Elsőként a szovjetek „óvatosságát és sietség nélküliségét” emelte ki, majd ezt merte leírni. „Amikor első ízben fordultak a Szovjetúnióhoz, és beavatkozását kérték a puccs megállítására (vajon kik? – ez nem derült ki az írásból), a Szovjetúnió ezt megtette, de távolról sem teljes erővel. Sőt, mi több, ezen cselekedetével egy időben ünnepélyes dekralációt nyilvánított ki arról, hogy nem kíván beavatkozni más országok belügyeibe, nem kíván kárt okozni szuverenitásuknak.” (Hát igen, a SZU már csak ilyen „emberséges állam” volt…)
A csapatkivonási tárgyalások és végrehajtásuk következett ezek után, de azt is lebírta írni szemrebbenés nélkül, hogy a szovjet csapatkivonások után, néhány nap múltán „anarchiával és fehér terrorral” találkoztak. (Ismerjük ezt a „bolsi dumát” is, ugyanezt mondta Grósz Károly /1930-1996/, Kádár-utód pártfőtitkár évtizedekkel később, a rendszerváltoztatás „hajnalán,” 1988 végén)…
Budapest: Szerb (azelőtt Jugoszláv) nagykövetség (Forrás: Wikipédia)
Anélkül, hogy Nagy Imre nevét leírta volna, tovább folytatta az elképesztő hazudozásait volt párttársa és társai, követői gyalázására. A „szegély Szovjetúnió” „… olyan kormánnyal (találkozott), amely két nap alatt háromszor változtatta meg összetételét, egyre reakciósabbá vált, olyan kormány lett, amely megtagadta a fellépést a terroristák ellen, sőt ösztönözte cselekedeteiket a minisztertanács elnökének hihetetlen nyilatkozataival.”
(Ismételten fölhívom kedves olvasóim figyelmét: a Tito-vezette „jugók” adtak időlegesen menedéket Nagy Imrééknek a budapesti nagykövetségükön, és amikor elhagyták azt, a kocsiban szovjet titkosszolgálati emberek várták és rabolták el őket! Ha ilyenek a „szövetségeseik,” akkor az ellenségeik milyenek? Sajnos, tudjuk a végét: Nagy Imrét, mártírtársait, és nagyon sok más embert végeztek ki és nyomorítottak meg egy egész életre családtagjaikkal együtt később, az eldördülő sortüzek ártatlan áldozatairól már nem is beszélve! Ezt persze a nyugat-európai „Moszkva-barát” kommunista vezérek nem tették szóvá akkor, nem tiltakoztak ellene sohasem!) ) A nyílt hazugságok mellett egy lényeges kérdésnek föl kellett volna merülnie Togliatti elvtársban: Kádár János elvbarátja hol volt a kormányváltozások közepette? (Ma már tudjuk, hogyan és miért juttatták ki szovjet szövetségesei Moszkvába, ott mit mondtak néki, és hogyan jött haza Szolnok érintésével?)
A Togliatti által mocskolt Nagy Imre (Forrás: Wikipédia)
De még nem volt vége az arcátlan, Togliatti-féle „hazugság-cunaminak.” Olvassuk csak elképedve, és nem hiszünk a szemünknek: ezeket lemerte írni egy nemzetközileg „jegyzett,” a nyugati demokráciában „nevelkedett” kommunista-moszkovita politikus? „Külföldről nyílt, fasiszta fegyveres bandák áradata hatolt az országba.” (Honnan vette ezt az épületes hazugságot?) „Ugyanilyen bandák alakultak az országon belül, amelyek a régi jelszavakkal, és a régi fekete zászlókkal léptek fel olyan vezetőkkel az élükön, akik nyíltan ábrándoztak a diktátor már kész helyének elfoglalásától. Így alakult a helyzet…” (Ő is útszéli, hazug módon rúgott bele Nagy Imre kommunista-társába tehát! Kíváncsi lettem volna, amikor Nagy Imre és mártírtársai kivégzéséről 1958-ban értesült, akkor mit gondolt? Ne legyünk naivak, minden erejével helyeselt és támogatta azt! Nem csoda, hogy róla nevezték el a szovjetek azt a várost, ahol a „Fiat-koppintott” Zsigulikat, majd Ladákat legyártották.)
Most pedig szakítsuk meg ezt a nyugati kommunista „értékelést,” pihenjünk a következő részig, vegyünk egy nagy, mély lélegzetet addig is, nagyon ránk fér ugyanis…
Hozzászólások