A szellemlabirintus
Bár ígéretes eredményeket értem el néhány sportágban, egy napon elhatároztam, hogy már csak saját magammal fogok versenyezni: a túlélési képességemet fogom fejleszteni. Hegyekben, pusztaságban, köves-sziklás félsivatagban, erdőrengetegben, lápvidéken, és persze a legkülönbözőbb időjárási viszonyok között a négy évszakban. Becses értékként őriztem egy réges-régi térképet, azon néztem ki első megpróbáltatásom helyszínét, egy nagyobbrészt kopár, dimbes-dombos vidéket az ország legelhagyatottabb részén.
___Egy halvány, értelmezhetetlen jelet vettem észre a kérdéses vidéknek nagyjából a közepén. Akár nyomdahiba is lehetett, de megnéztem nagyítóval. Vonalakból és pontokból állt, mint egy képírásjel. Sikerült kiderítenem, hogy egy holt nyelv írásjele, de spirituális fogalmat jelöl, s emiatt nehéz pontosan értelmezni; olyasmit jelent, hogy „láthatatlan labirintus”, vagy inkább „szellemlabirintus”. Gondoltam, valamikor élhetett azon a vidéken egy népcsoport, mely szintén azt a nyelvet beszélte. Találtam is róla egy rövid leírást, de tele volt olyan árnyalásokkal, mint „valószínűleg”, „feltehetően”, „egyes kutatók szerint”, „elképzelhető, hogy” stb. A két utolsó mondatot megjegyeztem: „Rejtélyes módon tűntek el; faházakból álló falujuk tűz martalékává lett. Minden bizonnyal ők maguk gyújtották fel, majd szétszéledtek a világban, alighanem valamilyen küldetéstudattal.” Egy női és férfi arc aprólékosan kidolgozott rajza is volt mellékelve a szöveghez. Idealizált arcok lehettek, a ránk jellemzőknél valamelyest lágyabb vonásokkal.
___Más források szerint azonban csak legenda, hogy létezett az a népcsoport.
___Egy folyó volt a vidék alsó, déli határa, észak felől pedig egy nagyjából félkör alakú hegyvonulat vette körül. A félkör közepén, a hegyek lábánál egy várost jelzett a térkép – oda szándékoztam eljutni –, a folyó innenső partjától nem messze pedig egy falut, egy vonalban a város és a labirintus jelével. Ez utóbbi viszont más, újabb keletű térképeken nem szerepel. Talán mégis nyomdahiba, gondoltam.
___Csakhamar beköszöntött a nyár legforróbb időszaka, és akkor útra keltem. Úgy számítottam, hogy legfeljebb kilenc nap alatt megteszem az utat a folyótól a városig. Körülményes volt eljutnom a folyó melletti faluba; három napot kellett eltöltenem egy kisvárosban, ahonnan hetente egyszer indult oda autóbusz. A faluból tán félórányi gyaloglás után értem le a folyóhoz. Az újabb keletű térképeken feltüntetett hídnak azonban csak a maradványait láttam. Révész vitt át a túlsó partra. Meglepően hasonlított arra a férfi arcképre, ám kortalannak látszott. Egykedvűen evezett, a legkisebb erőfeszítés nélkül. A hátizsákomra pillantva megjegyezte, hogy az ember sohase lehet eléggé felkészülve. Azt hittem, arra céloz, hogy kevés holmit viszek magammal, de aztán hozzátette, vagy tíz éve már, hogy átvitt a folyón egy vándort, akinek a botján kívül semmije se volt. Akkor igencsak fel lehetett készülve, élcelődtem. Lélekben bizonyára, hűtött le a válaszával. Az én vállalkozásom a test próbatétele, magyarázkodtam. Minden vállalkozás elsősorban a lélek próbatétele, mondta erre. Nem erősségem a bölcselkedés; hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem, mit lehet tudni a láthatatlan labirintusról. Nem lepődött meg.
___– A szellemlabirintusról? – kérdezett vissza helyesbítőleg. – Nem sokat. Úgy tartják, nincsenek falai, és bárhol lehet bejárata. Az ember egyszer csak benne találja magát.
___– És hogyan lehet kijutni belőle? – kérdeztem.
___– Csak el kell mondani egy alkalmas imát – válaszolta.
___Mosolyogtam magamban.
___– És aki nem tud imádkozni? – kérdeztem, merthogy én nem tudtam.
___Hirtelen meg kellett kapaszkodnom a csónak két peremében, mert vad örvénybe kerültünk, a folyó lassú sodrása ellenére. Erősen billegve körbefordultunk egypárszor, miközben ő kiemelte az evezőket a vízből. De mindjárt megállapodtunk, és evezett tovább.
___– Mindenki tud – mondta, mintha mi se történt volna. – Mindenkinek van egy imája, amit csak ő tud, csak ő tudhat, és ami csak őrajta segíthet. Ha segíthet.
___– Mit lehet még tudni a labirintusról? – kérdeztem.
___– Azt, hogy talán csak legenda – felelte egy halvány, talányos mosollyal.
___Csakhamar partot értünk. Búcsúzóul jó szerencsét kívánt.
___Magas volt a part és eléggé meredek. Visszanéztem a pereméről; ő már a folyó közepe felé járt.
___Lenyűgözött a végtelenbe nyíló, nagyobbrészt kopár, ám eléggé változatos táj. Hosszan elnyúló, sziklás dombok szabdalták. Gyér, sárgászöld fű borította, meddő homokfoltoktól tarkítva némelyütt. Elszórtan magányos fák, kisebb facsoportok és bokrok látszottak. A délutáni hőség már alábbhagyott; lefelé ereszkedett a nap a felhők fátyla mögött, éppen a folyó vonalában. Elszántan, derűs kedvvel, kissé izgatott várakozással indultam útnak. Legelőször is vágtam magamnak egy vándorbotot. A lehető legkevesebb, a legszigorúbb beosztással hét napra elég élelmet vittem magammal, utam legutolsó szakaszát, úgy kétnapi járóföldet ugyanis étlen-szomjan szándékoztam megtenni. A térképek tanúsága szerint a túléléshez elegendő vízlelőhely volt a vidéken.
___Elbeszélésem lényegét illetően érdektelenek önként vállalt megpróbáltatásom részletei. A már-már szélsőséges mértékű nélkülözés mellett, mostoha körülmények között, olykor dacolva az elemekkel, nap mint nap valamivel hosszabb utat tettem meg, mint eredetileg terveztem. Az ötödik napon azonban nehezemre esett folytatnom az utamat a kora délutáni hőségben tartott szokásos pihenő után. Mintha kezdtem volna elfásulni, bár a vállalkozásom értelmében és sikerében még töretlenül hittem. Egy kisebb, meddő homok borította területre értem. Hirtelen alábbhagyott a hőség, ahogy a nap végleg eltűnt a mind vastagabb felhőtakaró mögött. Egyre fáradságosabb volt lépkednem a süppedős homokban, és gyötörni kezdett a szomjúság. Ittam néhány kortyot, mint olyankor mindig, de furcsamód nem csillapodott. Talán negyedéig volt még a bőrkulacsom; az előző nap reggelén töltöttem meg egy csermely vizéből. Egyre süppedősebb volt a homok, gyorsan fogyott az erőm, és mind jobban gyötört a szomjúság, mígnem egy kétségbeesett, fékezhetetlen indulatomban mohón megittam a maradék vizemet, s akkor csillapodott valamelyest. Bár képtelenségnek tartottam, mégis félni kezdtem, hogy elnyel a homok, ezért balra, napnyugat felé vettem az irányt, amerre enyhén lejtett a talaj, és egyre dúsabbnak látszott a fű. Csakhamar elmúlt a szomjúságom, és egy kicsit erőre is kaptam. Nemsokára azonban kínzó éhség fogott el, de hiába ettem néhány falatot, mint olyankor mindig, egyre jobban gyötört, mígnem egy kétségbeesett, fékezhetetlen indulatomban mohón befaltam a maradék, még két napra elegendő élelmemet, s akkor csillapodott valamelyest. Észak felé vettem az irányt, de hamarosan egy hosszú, mély árok elé értem. Nem volt ugyan széles, de nem mertem megkockáztatni, hogy átugorjam. Visszafordultam hát délnek, és nemsokára egy köves-sziklás területre jutottam. Csak foltokban látszott a föld imitt-amott. Félelem fogott el annak gondolatára, hogy megbotlom egy kőben, kibicsaklik a lábam és elesem. Megálltam, a félelmem azonban csak nem múlt el, hanem egyre mélyült, terebélyesedett. Nem is gondoltam már a baleset veszélyére; mintha lelkem sötét mélységeiből egyszeriben feltört és elhatalmasodott volna rajtam minden félelem, amit valaha is átéltem. Csak álltam bénultan és egész testemben reszkettem. Mint lidérces álmaimban, tudtam, ha minden erőmet összeszedve sikerül megmozdítanom akár egyetlen ujjamat is, elmúlik a bénultságom. Így is történt. Kezdett alábbhagyni a félelmem, és csakhamar semmivé lett. Tettem néhány óvatos lépést előre, aztán megálltam és körbenéztem. Szürkeségbe veszett a láthatár mindenfelé, a napot meg sötét felhők takarták. Tudtam, ha kitérőkkel is, de észak felé kell tartanom, ám elvesztettem a tájékozódást. Elővettem az iránytűmet. Ide-oda ugrált a nyelve, néha körbe is fordult.
___Hát persze, a labirintusban vagyok, kaptam észbe, és ez már a harmadik zónája. Igaz, gondoltam, ha bárhol lehet bejárata, akkor nincs közöttük sorrend. A bejáratok pedig bizonyára kijáratok is egyben. Akkor pedig csak meg kell tennem visszafelé ugyanazt az utat, amelyiken eljutottam ide. Ám mintha egy kicsit megváltozott volna a táj körülöttem, nem ismertem rá teljes bizonyossággal a zónákra (már így mondtam magamban), ahol előzőleg jártam. Arra is gondoltam, hogy látomásaim vannak, hogy gonosz erők játékszere vagyok, de nem estem kétségbe, hittem benne, tudtam, hogy ki fogok jutni a labirintusból. Ki kellett jutnom. Elszántan néztem az újabb megpróbáltatások elé. Nem maradtak el.
___Igyekszem rövidre fogni most már az elbeszélésemet.
___A következő zónában, egy dús fűvel borított kisebb lapályban, amint szeszélyből leszakítottam egy színpompás virágot, rám tört volt kedvesem emléke, feléledt bennem eltemetettnek vélt szerelmi bánatom, s néhány percben kellett elszenvednem mindazt a kínt, mely éveken át gyötört. Csak álltam bénultan, úgy éreztem, valóban meghasad a szívem, nyögtem és levegő után kapkodtam. Ám nem omlottam össze. Önkéntelenül eldobtam a virágot, és akkor csillapodni kezdett a gyötrelmem, majd hamarosan el is múlt. Folytattam az utamat. Egy kopár dombra feljutva – megkerülni nem tudtam, mert kétfelől derékig érő tövises bozótok zárták el az utat – egy földön vergődő, szárnyaszegett madár láttán egyszeriben emlékezetembe tolult mindaz a szenvedés, fájdalom és nyomorúság, aminek valaha is tanúja voltam, vagy amiről csak hallottam, olvastam, vagy bármilyen formában tudomásom volt, és szinte elviselhetetlen súllyal nehezedett a lelkemre a szánalom és részvét személytelen, egyetemes érzése. Csak álltam bénultan, nyögtem és levegő után kapkodtam, ahogy kerülgetett a zokogás, ám nem omlottam össze. A madár csakhamar kiszenvedett, és akkor megbékéltem. Folytattam az utamat. A következő zónában, egy kisebb, kiszáradt tómederben véletlenül eltapostam egy kis állatot, és gyötörni kezdett a bűntudat. Mind jobban gyötört, mígnem egyszeriben megelevenedett és a lelkemre nehezedett minden bűnöm és vétkem, amit valaha is elkövettem, a gyerekkori csínytevéseimmel együtt. Gonosznak, hitványnak, aljasnak éreztem magam, és tudtam, nem érdemlek megbocsátást. Csak álltam bénultan, mintha a halálos ítéletem végrehajtását várnám, nyögtem és levegő után kapkodtam. Ám nem omlottam össze. Ahogy önkéntelenül felnéztem az égre, egyszeriben úgy éreztem, mintha feloldozást nyertem volna minden bűnömért és vétkemért, s akkor visszatért az önbecsülésem. Folytattam az utamat. Találomra jobbra vettem az irányt, mert átellenben sűrű nádas határolta a tómedret. Kijutva belőle mindjárt egy tűztől felperzselt földdarabra értem. Elöl sötét dombok hosszú vonulata húzódott, viszonylag közel, kétoldalt pedig végtelenbe veszett a láthatár. Ameddig csak elláttam, feketéllett a föld, és elszórtan egy-egy fa üszkös csonkja meredt az égnek. Egyenesen mentem hát előre, egy idő után azonban úgy láttam, hogy alig jutottam közelebb a dombokhoz. Megálltam és visszanéztem. Felperzselt földet láttam mindenfelé. Megnéztem az iránytűmet. Ide-oda ugrált a nyelve, néha körbe is fordult. Tétován, zavarodottan, már-már hitehagyottan indultam tovább, de csak pár lépést tettem. Néhány pillanatra mintha kívülről láttam volna magamat, messziről, mint apró, elmosódott árnyat a kihalt pusztaságban, a szürke, komor égbolt alatt, és a magányosság soha nem ismert, pánikszerű érzése tört rám. Tudtam, csak emberi szó segíthetne rajtam, de menthetetlenül, végérvényesen magamra maradtam: nincs senki, aki szólhatna hozzám, vagy akár csak gondolna rám a végórámban, hisz hamarosan elpusztulok. És egyszeriben, tán mintegy emlékeztetőül még gyarlóságomra és esendőségemre, újra a lelkemre nehezedett valamennyi bűnöm és vétkem, gyötörni kezdett a szánalom és részvét személytelen, egyetemes érzése, rám tört eltemetettnek vélt szerelmi bánatom, és elhatalmasodott rajtam minden félelem, amit valaha is átéltem, miközben kínzó éhség és szomjúság fogott el. Éreztem, hogy lassan megdermed a szívem. Egy csontvázat pillantottam meg, vagy véltem megpillantani jó néhány lépésnyire előttem. Összeomlottam. Leroskadtam a földre, nyögtem és levegő után kapkodtam. Aztán szavak törtek fel belőlem fél-önkívületemben, eleinte szaggatottan, öklendezésszerűen, majd csakhamar folyamatosan áradva, miközben lassan-lassan csillapodott a kétségbeesésem, s a megtisztulás derűje kezdett eláradni bennem. Csak beszéltem, beszéltem, egyfolytában, monoton hangon, s hovatovább boldog révületben. Imádkoztam.
___Amikor feleszméltem, már alkonyodott. Feltápászkodtam és leporoltam a ruhámat. Egy csapat madár szállt el felettem, hallottam a szárnysuhogásukat. Hosszan néztem utánuk, valamiféle hálaérzettel. Aztán megindultam a dombok felé. Egy közömbös pillantást vetettem a csontvázra, ahogy elhaladtam mellette. Határozottan lépkedtem, bátran nézve bármilyen megpróbáltatásnak elébe, hiszen tudtam, hogy a legnehezebben már túl vagyok.
___Tágas, zöld mező terült el a dombok mögött. Az iránytűm szerint egy kicsit balra kellett fordulnom észak felé. A felhők elvonultak, kitisztult az ég. Könnyű álmom volt az éjszaka, napkeltekor indultam tovább. Csak a botomat vittem magammal.
___Hogy mi volt az imám? Talán egy hosszú-hosszú fohász, talán egyetlen, számtalanszor elismételt esdeklő szó, nem emlékszem rá. De tudom, eszembe jut majd, ha igazán szükségem lesz rá megint.
Hozzászólások